Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1907 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1907-03-07 / 10. szám

— 177 —

Jön ön egy bírálóval az én közvetítésem által, a ki is vagy busz lapba és a ki befolyásolt másokat, a kik megint más húsz lapba imák. Az a bíráló nemes lelkű ember, a bírálók mind nemeslelkü emberek — és van neki egy kedvenc segély intézete, a mely intézet szükségben levő írókét segélyez. Azt csak elismeri ön, hogy nemes intézmény nemde? Nos én aláírtam, tiszta jószívűségből ötszáz fontot ennek az intézetnek. Mivel tisztán jószívűségből tettem ezt és különösen mivel nem kérdeztem, hogy mi célra fog menni az ötszá*. font, McWing ur lekötelez engem egy kis szívességgel. Azoknak az újságoknak a szerkesztői, a melyekben munkái megjelennek, úgy ismerik öt, mint nagyon okos és szelleme» embert; semmit sem tudnak a jótékonyság és az utalvány felől, nem is szükséges nekik a felöl tudni. Az egész dolog nagyon észszerű üzleti összeköttetés, az egész csak képzelődés öntől, holott az ilyen csekélységre nem is kellene gondolnia.

— Ha McWing csakugyan és igazán megbecsülte a könyvemet, kezdém újra.

— Hát miért gondolhatja ön, hogy nem ? kérdé Lucio. Én azt hiszem, hogy ö tökéletesen igaz és becsületes ember. Azt hiszem, hogy a mit mond és is. azt hiszi is. Megvagyok győződve, hogy ha nem találta volna munkáját mindarra érdemesnek, a mit arról irt, nemes haragjában kettészakította volna az utalványt és úgy küldte volna vissza azt.

Hátra vágta magár székén és kacagni kezdett annyira, hogy szemei könnyeztek.

Hanem én nem tudtam nevetni; nagyon fáradt és lehangol ínak éreztem magam. Kétségbeesés környezett; éreztem, hogy a remény, a mi szegénységem napj ában föntar- tott, a remény, hogy hírnévre teszek szert, a mi nagyon különbözik a hírességtől, — elhagyott. Van valami a népszerűségben, a mit nem lehet megverni se pénzen, sem befolyással, A sajtó dicsérete nem szerzi azt meg. Mavis Klára a mindennapi kenyeréért dolgozott és népszerű volt, én millióim dacára sem voltam az. Elég bolond voltam azt;

— 180 —

úgy nézett ki, mintha nagyon sietve okozott volna, mivel a hártyapapir, a mibe a ruhájuk gomblya volt becsavarva, hogy meg ne rozsdáljék, még most sem volt leszedve. Sze~ rencséjiikre észrevették a tévtdésiiket és sietve tépték le a papirt és dobálták a földre, a. legjobb esetben is illetlen dolog, mert különösen feltűnővé tette őket. Minden jelenlevő Lucio felé fordul! és megbámulta: nagyszerű megjelenése általános figyelmet keltett. Mikor végre a trónterembe értünk, gondom volt rá, hogy előttem legyen a sorban, mert nagyon kiváncsi voltam meglátni, hogy milyen benyomást fog tenni a fenséges egyen re.

Igen jól megfigyeltem a walesi herceget helyemről; elég hatásos és királyi megjelenése volt az egyenruhában, mellén a sok érdemrenddel, különösen feltűnt a VIII. Henryhez való hasonlósága, a melyről már nagyon sokat hallottam beszélni. Mindazáltal is arcán sokkal több jóakarat látszott, mint a mennyi a ledér, de mindig népszerű előd- jének az arcképén észrevehető volt. A ceremónia alatt arcán bizonyos unottság mutatkozott, a mi a természet által jó kedvűvé alkotott vonásait erösebekké tette, nekem ngy látszott, hogy unottsága sajnálattal volt vegyes, mintha azt fejezte volna ki, hogy célt vesztett, de sorsába beleDyugo* dott ember volt. A trón magaslatán körülötte álló egyének között talán egysem volt, a kinek arca olyan alkalmas lett volna az emberismerö tanulmányozására, valamennyi feszes katonai alak volt, a kik gépiesen bólintottak fejükkel az előttük elvonuló vendégek felé, de semmi kedvtelés, vagy jóakarat nem volt mozdulatukban. A világ leghatalmasabb trónjának az örököse azonban magatartásával és szívélyesen, mosolyával mindenkit szívesen látott vendégként fogadott. Az öt körülvevő léhntö lakáj sereg közt valódi erőt ábrázolt, mert a semmire való csapat egy tagja sem lett volna kész érette semmiféle áldozatra sem, ha abból a maga hasznát nem várta volna. Még most sem vagyok képes megérteni azt az állapotot, a mely erőt vett rajtam a mikor reánk került a ser, hogy bemutassanak. Láttam, hogy barátom

— 184 —

jön e ő is, a mire azzal a sértő nézéssel nézett rajtam végig hiszsn ön ismeri azt a nézést — aztán azt mondja, hogy azt hitte, hogy az lehetséges? Én megharagudtam és azt mondtam, hogy persze, hogy azt hittem, hogy lehetséges, miért ne volna lehetséges? Akkor megint végig nézett rajtam és azt mondta, hogy ,,Catsnpékhoz? önnel'.“ — Nos hát Tempes ur ön tudja, hogy az valódi gorombaság volt és nem bírtam megállani, hogy ne mondjak neki holmit.

Figyeljen ide — mondtam neki. Azért, hogy gróf leánya, nem igen szükséges az orrát felhizni a Catsupokra. Azok félig sem olya»« rosszak, mint gondolja, az asszony nagyon jó szivü, a mit magáról nem igen lehet elmondani. Catsnpné sohasem bánna velem olyan gorombán, mint maga. Akkor elfogott a sirás és majdnem hangosan sírtam volna, ka nem gondolok az inasra, a ki az ajtó mögött állott. Sibyl meg csak mosolygott, mint valami szabadalmazott jégszekrény és azt mondta, hogy: ,.Hát inkább szeretne lakni / Catsupéknál? Persze azt válaszoltam, hogy nem, semmiesetr® sem laknék náluk, mire ö azt mondta, hogy; Chesney kisasszony, ön megfizet az én atyámnak, hogy a nevét adja önnek, a mivel meg van ön védve és be van vezetve az angol magas körökbe, de ae atyám leányának a barátsága nem volt az alkuba; bele foglalva. Próbáltam önnel megértetni, hogy nem fogok őrnél a társaságba sohasem megjelenni, nem azért, mintha nem szeretném önt, higyje el. hogy nem azért, hanem azért, mert azt mondanák rólam* hogy öunek a megfizetett barátnője vagyok. Ön kényszeritett rá, hogy nyíltan beszéljek, és sajnálom, hogy megsértem vele. A mi Catsupnét illeti, vele mindössze egyszer találkoztam és nagyon közönségesnek és alacsony származásúnak látszott. Aztán nem is vágyom a kereskedő nép barátságára. Azzal kapta magát és elment, demcghallottam, hogy parancsot adott a cselédeknek, hogy a kocsi Készen legyen tiz órakor az én számomra. Mindjárt itt lesz a kocsi, és nézze, milyeu veresek a szemeim. Nagyon rosszal esett nekem a dolog, tudom, hogy az öreg Catsup festékkel kereskedett,

— 181 —

előlépett s az udvarmester felolvasta a nevét: ,.R;manez Lucio herceg“ és aztán — aztán úgy tetszett, mintha minden elcsendesedett volna a tágas teremben ! Minden szem társamra volt függesztve, a mint méltósággal hajolt meg a trónörökös előtt, olyan méltósággal, a mi mellett a többiek mozdulatai csak majmolásként tűntek fel. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állott a királyi trón előtt; úgy nézett a hercegre, mintha jelenlétével lefolyást akarna reá gyakorolni, és a szobába ömlő fényes napvilágra mintha hirtelen felhő vetett volna árnyékot. Mindenki Rimanezt nézte, mintüa le lett volna bűvölve és senki sem mozdult meg a jövő menő tömeg’ ben. A különös csend és mozdulatlanság nem sokáig tartott; a walesi herceg megmozdult és kíváncsian nézte a2 előtte álló nagyszerű alakot és mintha megakarta volna szólítani, dacára az ndvari illem szigorú szabályainak, aztán mintha megemberelte volna magát és könnyedén bólintott a mire Lncio megfordult és mosolyogva ment tovább. Én voltam a kővetkező, persze semmi benyomást nem hagytam hátra, kivéve hogy az egyik alsóbbrendű tagja a királyi családnak suttogva mondta el a nevemet, a mint az udvarmestertől meghallotta és rögtön ntánna tette az igéző mondatot: „őt millió !“ — a mitől én nagyon is lehűtve éreztem magam éa a bennem gyűlő megvetést még csak nagyobbra fokozta a vagyon iránt. Nem sokára kiértünk a palotából és a míg a fedett folyosón vártunk a kocsinkra, megérintettem a Ri- manez karját” — Nagy feltűnést keltett ön Lncio !

— Iga«án ? monda nevetve, ön hizeleg Geoffrey.

— Nem biz én. Miért állott olyan soká a trón előtt!

— Mert kedvem* volt! válaszolt egykedvűen — meg aeért is, hogy alkalmat adjak ő fenségének, hogy emlékezzék majd reám, ha újra találkozunk.