Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1906-11-15 / 45. szám

I

Hozzá mentem és megvizsgáltam a szellence tartalmát. Apró lyukak voltak fúrva a szelence oldalaira és benne egy a szivái'ván minden színében ragyogó rovar feküdt.

— Éi ? kérdezém.

— Él és nagyon okos válaszolt Rimanez.

— Én étetem, mondá tovább, és ismer engem, az a mit mondhat ön a legműveltebb emberről; ismerik azt, a ki eteti őket. Nagyon szelid és barátságos, a mint láthatja.

Lassan kinyitotta a szelencét és mutató ujját csöndesen hozzátette. A. fényes valami megmozdult és pártfogója ujjára repült és abba kapaszkodott. Felemelte a kezét és csendesen lóbázva felkiáltott :

— Föl Spite ! Repülj és jöjj vissza hozzám!

A fényes valami fölröpült és szárnyaival dongóhoz hasonló zümmögést vitt véghez. Figyelmemet teljesen lekötötte a színes valami, a mely pár fordulás után ismét visszaszállott gazdája ujjára és azon letelepedve megnyugodni látszott.

Nagy igazsága van annak a közmondásnak, mely azt mondja, hogy életünk közepe is halottak vagyunk, mondá a herceg szemeit nyájasan legeltetve a fényes rovar reszkető szárnyain. Hanem még sem igaz, mint az emberek közmon- dásai többnyire. Helyesen úgy kellene lennie, hogy halálunk.

TA

/

— 60—3

mosolygott is előadásomon. -------- Persze, mikor elvégeztem------ semmi különös nincsen az érdemes ember magaviselet}

tében. Az igazat megvallva nagyon is szerényen viselte magát, hogy az ön ajánlatát azonnal el nem fogadta, kellemes képmutatása, hegy időt kért a meggondolásra, tapintatra és előrelátásra mutat. Gondolta ön valaha, hogy volt olyan ember, a kinek a lelkiismeretét nem lehetne megvenni t Kedvesem, ön megvehet egy királyt is, ha elég nagy árt fizet érte; a pápa pedig külön zárszéket fog fentartani az én számára a m^nyországban, ha készpénzben fizet meg neki itt ezen a földön. Semmit sem adnak ezen a földön ingyen kivéve a levegőt és napfényt, minden mást meg kell venni néha vért#!, könnyel, jajjal, de leggyakrabban pénzzel.

Ügy gondoltam, hogy Amiéi sötéten mosolygott gazdája széke mögött, a mint ezt hallotta, és az iránta tanúsított ellenszenvem nem engedett a saját ügyeimről beszélni, még az ebéd végére nem értünk. Nem tudtam magamnak számot adni, hogy miért voltam olyan ellenszenvvel a herj cég ezen bizalmas cseléde ellen, de az ellenszenv csak növekedett a hányszor csak sötét és gúnyos arcát láttam. Pedig / teljesen illedelmes és alázatos volt; semmi hibát sem találhattam benne, mégis mikor a konyakot, kávét és szivarokat élénkbe rakta és illenelmesen eltávozott, sokkal könnyebben éreztem magam. Mihelyt egyedül voltunk, Rimán«* kényelmesen helyezkedett el székében és szivarra gyújtva jóságosán nézett végig rajtam, a mi kedves megjelenését még vonzóbbá tette.

— Most beszéljünk monda. Azt hiszem, hogy most én a legjobb barátja vagyok önnek ezen a világon, a melyet én sokkal j«bban ismerek, mint Ön. Mit fog ön az életével csinálni í Tagy másként mondva, hogyan fog hozzá fogni a pénze elköltéséhez t

Nevettem.

— Nos hát nem fogok pénzt adni templom építésre, fém kórház alapra. Még ingyen könyvtárt sem fogok adni egy fainnak sem, mert azok a helyek, a mellett hogy

— 64 —

mosolyogva, őn hiszi a mit mond, bár kissé felhevülve mondja el.

— Valóban azt hiszi ön. Milyen okos ön jó Geoffrey Tempest, milyen nagyon okos. Hanem azért nincs igaza. Sohasem volt még olyan élő lény, a ki kevésbbé akart volna valamit, mint én. Higyje ön, vagy nem, a mint tetszik. Ha azt mondanám önnek, hogy én nagyon veszedelmes barát vagyok, hogy jobban szeretem a gonosz, mint a igaz dolgokat, hogy én nem vagyok jo vezére egy embernek sem, mit mondana ön ?

— Azt, hogy ön nagyon szereti lealacsonyítani a saját jó tulajdonságait, mondám szivaromat újra raeggyujtva és mulatvá előadásán. Aztán akkor is csak úgy szeretném önt, vagy még jobban, bár az nem igen lehetne lehetséges.

— Leült és fekete szemeivel merően nézett reám.J

— Tempest, ön a divatos hölgyek szokása szerint cselekszik. Azok is a legnagyobb huncutokat szeretik a legjobban.

— De ön nem huncut.

— Nem, huncut nem vagyok, de igen sok van bennem

az ördögből •

— Annál jobb! mondám bután nyújtózva ki székemen. Reményiem, én bennem is van belőle valami.

— .Hisz ön benne, kérdé mosolyogva.

— Az ördögben? Persze, hogy nem.

— Nagyon lekötelező mesebeli személy, mondá a herceg friss szivarra gyújtva és lassan pöfékelve, és nagyon sok finom mesét tudnak róla mondadi. Gondolja csak el, hogy esett le az égből! Lucifer, a reggel fia; micsoda cim, micsoda rang! A reggel fia azt jeleuti, hogy személyében a hajnal minden színe egyesül és szemei a nap ragyogásával fénylenek. Nagyszerű és hatalmas, az Ur jobbján állott, mint fönséges árkaugyal és szemei előtt folyt le az Ur hatalmas munkája, a teremtés. Egyszerre csak egy uj világot vett észre a messze távolban és az uj világon egy gyarló teremtést, a mely lassan fejlődve az ö angyali formáját

— 61 —

mindenféle betegségek melegágyai, rendesen egy pár helybeli füszerész kezelése alatt állanak, a kik azt tartják magukról, hogy alkalmas bírálói az irodalomnak.

Kedves hercegem, én a pénzemet a magam mulattatá- tására akarom elkölteni és azt hiszem, hogy fogok elég alkalmat találni arra.

Rimaner az egyik kezével a szivarja füstjét kergette el maga elöl és szemei különös fényben látszottak ragyogni.

— Az ön pénzével száz meg száz nyomorultat boldoggá tehetne.

— Köszönöm, előbb magam akarok boldog lenni. — Különösen hangzik önnek, mert ön emberbarát, de én .nem vagyok az.

Még mindig figyelemmel nézett reám.

— Segítségére lehet irodalmi barátainak.

Határozott kézmozdulattal szakítottam félbe.

Azt soha sem fogom tenni, kedves barátom, még ha az egek megrepednének is. Irodalmi barátaim eléggé összerugdaltak, ha fsak volt reá alkalmuk és még a megélhetést is megtagadtak tőlem. Most rajtam van a rúgás sora és én oly kevés vigalmat, segítséget és szánalmai fogok irántuk érezni, mint ők éreztek én irántam.

— A bosszuállás édes. Tanácsolnám, hogy indítson meg ön egy magas színvonalon álló folyóiratot.

— Minek ?

— Még kérdezi ? Gondolja csak, micsoda elégtét*! volna önnek, ha irodalmi ellenségei kéziratait visszautasíthatná ! Ha leveleket a papírkosárba dobhatná és költeményeiket, elbeszéléseiket és ki tudja mi minden mást egy- szerűen visszaküldené nekik azzal a rövid megjegyzéssel, hogy „nem áll elég magas azinvonalon. “ Megsérthetné őket névtelen bírálatokkal. A vad ember vad öröme semmi volna ahhoz képest. Én is voltam egyszer szerkesztő és tudom mi az 2

Nevettem túlságos frUmrdnjÉifiii

Mondhatom, hogy igaza vau. Megértem teljesen a

V

I