Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-06 / 35. szám
— 25 — — Ezer millióm ördög ! — kiáltott utánuk kedélyesen — észre sem veszi a jó tréfát! Hát azt gondolják, hogy vén bolond létemre magamnak hoztam 2 Ej, dehogy ! mindjárt öcséméknek szántam. Sásdy nem felelt vissza, hanem sebes léptekkel vezette Esztert a magtár-utcában levő szállásukra, útközben megvigasztalva, hogy atyját semmiesetre sem csukják be. Lábas Kálmán mély gondolatokba merülve bandukolt utánuk. A két fiatal ember szállása két egymásból nyíló kicsiny szobából állott, melyek közül az első hálószobának volt berendezve, a másik pedig nappalinak: lévén benne három öreg szék, egy Íróasztal, meg egy kopott díván. Feri, midőn hazaért, leszedte ágyárál a fölösleges ágyneműt s a nappaliban a divánra hevenyészett Eszter számára ágyat. Eszter még mindig reszketett, mint a nyárfa, arcán pedig lázas pirosság mutatkozott. Feri megtapogatta üterét: rendetlenül vert, beteg volt. Nem csoda a szörnyű lelki rázkódásoktól, melyeket kiállott. Nagyon ártatlau volt még, de úgy látszott, mégis bírt annak sejtelmével, hogy örvény szélén áll, hogy a sors fatális helyzetbe bonyolította. Egész élete úgy tűnt fel, mint egy logikátlan cselekedet, melyről nem is lehet tudni, hol a logikátlanság benne. Feri bevezette a kis nappali szobába s megmutatta neki a helyet, hol aludni fog. Eszter mereven, némán állott meg a Díván mellett. Isten tudja mit gondolt ? Talán semmit. Mert van olyan mozzanat az emberi életben, ahol a gondolkozó tehetség is megzsibbad, az érzés megmerevedik, az ész pedig ideiglene- nesen szintén beadja lemondását. Feri rácsukta volna az ajtót, de nem volt szobán ajtó. Még valamikor tavaly decemberben fűtötték be vele a kályhát. Most tehát azt tette, hogy kivezette Kálmánt az udvarra. ,— No pajtás, mit mondasz ehhez a leányhoz í — 32 — A nagy mulatságok közé tartozott például, mikor a hajdani három esküdt összekerült. Bezzeg volt nagy ,,hecc“ megújultak a régi napok. Mikor ar ismeretes irodába benyitunk, épp Kálmán szolgabírót várja a két esküdt. Az irodabútorzata nem vál* tazott. Ugyanaz a náthás igtató, ugyanaz a háromlábú szék, a Béla ablakán a bepecsételt cilinder, csak a Feri asztala fölött látszik valami uj bútor. Azt is ismerjük. Az a garasos fütyülő az, melyet Grelbstein zsidótól foglaltak le valaha, nagyon régen, juxból vagy emlékezet okáért akasztotta oda. Úgysem alkalmatlankodik senkinek. Aztán legalább legyen valami a zálogházba vándorolt téli kabát helyén. Az a furcsa, kaland pedig, mikor a kis zsidólányt elvitte Stoli bácsitól, csak nagyon ritkán jut eszébe. Elmossa a többi kalandok köde az emlékezet elöl. Pedig érdekes kaland volt! Ha ráér egyszer, majd megírja annak a bolondos igazgatónak, hogy ,,mi lett az ö leányából ?“ Azóta már alkalmasint fölboncolták a Rókus-kórházban. H ja hiába, ez már a világ sorsa ? Miből tanulnának az orvosnövendékek rosszul kúrálni 2 Hanem nem is kellett Írni az igazgatónak; jött valaki aki elmondta Ferinek, mi lett Eszterből. Ezt ugyan megtudhatta volna a lapokból is, de hát Feri esküdt nem szokott újságot olvasni. Soh'sem lesz ö belőle — úgymond — külügyminiszter, a többi tárcát pedig majd csak elviseli újságolvasás nélkül is. Mindjárt úgy beleszületik ezekbe a magyar ember. Az a valaki, a ki elmondta, Kálmán volt. Kitörő örömmel fogadták, mikor megérkezett. Béla abbahagyta az Írást és földhöz ütötte a tollat, Feri esküdt pedig fölugrott és beütötte a Kálmán cilinderét, amit az annak jeléül hozott fején alkalmasint, hogy az ökör, ha Bécsbe viszik, ökör marad, de a magyar ember, ha Bécsbe megy, nem marad többé magyar ember. — Nohát mi újság Bécs vármegyében? — esett a vendégnek a két volt kollega. — 28 — dűlt n eg a szomszéd nappali szobácskábán, lágy, fuvolaszerü hangon : „Die braunen Augen hab1 ich gern, tralala!-4 A zsidó leány álmában énekelte azt a dalt, a mivel kis testvéreit szokta elaltatni otthon. Ferenc örömteljesen rúgta le magáról a takarót. — A patvarba ! Lehet belőle énekesnő. Reggel az volt legelső dolga Ferencnek, hogy felköl- tötte Lábast, aztán elment vele együtt a színházigazgatóhoz, kinek elbeszélvén a történteket, kifejezte azon óhajtását, hogy Esztert képezze ki énekesnőnek Az igazgató derék, joviális ember volt s mindent meg Ígért Sásdynak. — Nagyon jól van esküdt ur! Délután egy órakor várni fogom szállásomon. Akkor majd meglátom, cly jól énekel e védencnöje, mint ön mondja ? — El fogok jönni igazgató ur, vele együtt ! Délelőtt azzal foglalkozott, hogy Esztert előkészítse a próbára, élénk színekkel rajzolva eléje a szebb jövőt. A kis leány pirulva lesütött szemekkel hallgatott. Mit tudott volna ö, együgyü teremtés, a színészethez ? Mit tudott ö dicsőségről, tapsról, koszorúról? Ö csak egy különbséget tudott tenni az emberek közt: „azok akik fekete kenyeret esznek és azok, akik kalácsot. Feri eltalálta ezt a gyönge oldalát : — Hogy fognak megörülni szülői és kis testvérei, mikor majd szép selyem ruhában járó kisasszony lesz ! Küldözni íog nekik mindenfélét, pénzt, csecsebecséket, magához veszi őket és aztán boldogan együtt élnek. A szende, lesütött szemekben csodálatos láng lobogott. — Jól van, én hiszek magának! Maga olyan nagyon jó. Leszek hát komédiásnö. A színigazgató két dalt énekeltetett el vele délután. Azután félre húzta Sásdyt, és azt mondta, neki : — Ez a gyermek felér akkora gyémántot, mint a fejem. — 29 — Pedig ugyancsak jó nagy darab feje volt a direktor urnák: Sásdy arca Sugárzott az örömtől. Vigyázzon rá, uram ! An önre bízom, hanem meglehet hogy egyszer majd számon fogom kérni Öntől, mert ennek \ a leánynak én vagyok az apja. Aztán Eszterhez fordult. — Holnap a szintársulat elmegy innen, kis leányom. Te nem fogsz látni engemet, talán csak évek múlva, talán soha; hanem azt el ne feledd, amit utoljára mondok neked. A leány lehajtotta fejét, és egy köny gördült ki szem pillái alól. Talán attól az „utoljára“ szótól. — Tegnap egy kardot tettem ajtód elé, mikor aludtál, az virrasztóit fölötted. Azon a kardon keresztül nem léphetett senki át. Te magad állasz az életben, kell, hogy magad vonj ilyen kardot magad köré, melyen át ne léphessen hozzád senki. Ez a kard legyen ez önérzet. Ha Feri esküdt véletlenül bepillant a vele szemben álló tükörbe, kettőt teszek egyre, hogy elröhögi magát a saját komoly ábrázatán. Egy könnyelmű gyermek föltolja magát, egy másik könnyelmű gyermek apjának; a sorsnak nagy kedve telik abban, hogy az emberek szeszélyeiből minduntalan csinál magának komédiát. Hanem ök maguk nem annak veszik. A kis zsidólány átérezni látszik, hogy neki mindene az a piciny fiatal ember, az is elhagyja most, s minden üresen marad utána, minden, miuden !___ Önkénytelenül lehajol és megcsókolja az ifjú kezét, az a kezet, a melyen még ott látszanak azok a tentafoltok, mik az apja ellen végrehajtási jegyzőkönyv megírásánál ragadtak rá. S mint ha izzó vas égette volna meg, úgy kapja el kezét az esküdt s szalad ki a szobából, hanem az ajtóban hirtelen megfordul visszamegy a leányhoz, kiveszi tárcáját és benne levő pénzt két rakásra szedi. — No, ne mondd; hogy csak úgy neki eresztelek a világnak. Itt van tiz forint kölcsön. Ez összes pénzemnek \
