Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-30 / 34. szám
Lászállt ö is, és a Kálmán karjára támaszkodva, ballagott be a kerítés eleu udvarba. Senki sem szólt egy hangot sem, senki sem talált hamarjában oly kifejezést, a mely kellemetlenül ne érintené az ügy védett. Ö azonban maga férfiúhoz illő daccal nekiment a saját sebének és föltépte. — No szépen megjártam ! Nem ér az egész ötezer forint egy pakli gyufát. Kivonta zsebkendőjét és megtörülte homlokát. Béla esküdt az átelleni korcsma cégérére pillantott és ép a kábái asszony hires mondásával akarta megvigasztalni Stofi urat. midőn a kunyhó ajtaja megnyílt, s három gyerek futott a bátyus zsidó elé. — Megjött a papa ! Itt a pajta ! A zsidó szomorú arca még szomorúbbá lett; szemeiben egy keserű könny jelent meg. A legkisebb lányka. Lencsi, átkarolta térdét, s Szá- lika kabátja hátulsó zsebeit kezdte kutatni, a Mojsi gyerek pedig leeresztett karján keresztül fólkuszott anyakába. — Éhesek vagyunk papa, nagyon éhesek ! Ezalatt belülről szomorú, melancholikus dallam elmosódott hangjai hallatszottak. Hol a tündérhegedü elhaló utolsó sóhaja volt az, hol a vihar nyögte el magát, s a visszhang visszaverte a szilaj hangot... A szerelem bűbájos suttogása, a fájdalom leiket reszkettető lassú panasza, a szív titkos, ábrándos költészete, mindaz benne volt abban a dallamban. A végrehajtók bámulva kérdezték . — Ki énekel benn? — A legnagyobb leányom, Eszter, — szólt Grelbsteia, a eröszakott mogorvasággal rázta le magáról a rongyos, félig mezítelen porontyokat, hogy a végrehajtókat egyetlen szobájába vezethesse. Büzhödt levegőjű, homályos, egészségtelen szoba volt mely nek balszögletében az ágyon beteg vén asszony nyögőttmagamat szabadságáért. Ne büntessenek, kérem, engemet azért. En azt hittem, hogy jól cselekszem. Szegény atyám, ha tudná, hogy eljöttem, talán mindjárt utánam jönne, hogy visszaváltson, de titokban jöttem el. Mert hát, én istenem» tehettem-e máskép, ha csak azt nem akartam, hogy mind meghaljunk.------ Ez aztán vastag naivság, — csudálkozotr, Kálmán. Sásdy Feri arca kigyult a haragtól. r- Ügyvéd ur, szólt ünnepélyes, szigorú hangon, — ez nagyon cudar dolog. Stofi ur a fejét vakarta. — No, no, ne izéljen, öcsém ! Ne bolondozzék ! Nem vagyok én valami önsö ember. Nem kell mindent komolyan lyan venni. Ez az én elvem. Aztán egy tűznél többen is melegedhetünk. — Abból semmi sem lesz. Annál a tűznél nem fog egyikünk sem melegedni, becsületemre mondom ! — Hogy érti azt kedves öcsém? — Ugv, hogy ez a leány most velem jön. Akinek kedve lenne ezt meggátolni, azzal majd beszélek én. A magyar nyelvnek az a szép szerény tulajdonsága, hogy az mindig veszedelmet jelent, ha valaki saját ,,én“- jére nyomatékot helyez. Stofi ur megszeppent, hanem még megkisérlette az ellenállást. — Quid, quid ? Quo jure ? Már miért, milyen jogon vinné el maga az én szerzeményemet. A kis fekete esküdtből kitört a harag. — Azon a jogon, a mely minden becsületes embert terhel, a nemtelenséggel szemben. Ezzel kezénél fogva Esztert és elindult vele. Stofi bácsi utánnuk szaladt, s vidáman röhögött föl. ,,Jó lesz------ gondolta magában — megfordítani a köpenyeget — — LX — fZ — — 20 — földindulás között, melyet ébresztett, kiment a szobából, nagy mérgesen maga után vágta az ajtót. Eszter ntánna rohant s a füstös, piszkos pitvarban útját állta. — Uram ! — szólott szép, csengő hangon, melynek a fájdalom reszkető lágyságos kölcsönzött, anyám haldoklik, három kis testvérem nem evett reggel óta egy harapás kenyeret. Legyen irgalmas hozzánk ! fte zárassa el atyámat, mert különben mind éhen halunk ! Ki keresi meg kenyerünket ? Mi lesz belőlünk ? Az ügyvéd megint egy szippantást tett a burnótból. — Ün is ember uram ! önnek is van családja, vagy legalább volt valaha. Gondoljon rájuk, a legszentebbre és hagyja meg nekünk szegény öreg atyámat! A leány letérdelt Stofi bácsi előtt s átkulcsolta térdét. Milyen szép volt most. Az öreg fiskális még sohasem volt így megakadva. Még ilyen eleven replikára sohasem volt alkalma felelni. Erre nincs paragrafus az egész „corpus juris“-ban. Hűm! — hebegte zavartah. — Ne fárassza magát* kis cicus ! Keljen föl, kedves! Én nem gondolok semmire* csak az ötezer forintra. Az öreg róka nagyott hunyorított szempilláival, mi annyit jelent, hogy nagy gondolat született agyában s két kezével egyszerre elkezdett maga körül hadonázni, hogy ha el akarna röpülni a jó gondolat, hirtelen megmarkolhassa. Mogorva arcára gyöngédséget öltött, aztán megcsipkedte Eszter halvány arcát, miközben lehajolt hozzá és fölemelte. — Tudja mit picikém ? Egy mód van atyját a börtöntől mégis megmenteni; egyetlenegy mód. — Ha lehetséges! — rebegé a leány. — Az ördögbe ! csakis a lehetségröl beszélek ! — Mi az ? — Hűm, üm ! Tudja mit, tubarózsám ? Magácska jön “be atyja helyett ötszáz napig a varosba, nem a börtönbe* kánéin hozzám — szolgálni. — 21 — A kis leány sokkal ártatlanabb volt, hogysem tökéletesen elértse az ügyvédet, de’ azért ösztönszerüleg érezte azt, amit felfogni nem tudott ; lángba borult mindkét orcája s kis kézét önkénytelenül szakította ki az ügyvéd izmos markából. Az agglegény mosolygott. — Az nekem mindegy, aranyos apróságom! Maga kitűnő gyermek. Tegyen, a mit akar. Ha jön, megírom az okmányt, hogy elállók a becsukástól. Ha nem jön, bevitetem az apját. Adok egy óra gondolkozás! időt. Itt leszek a szomszéd korcsmában.Ha azt határozta, hogy eljön, keressen föl.. A leány fuldokló zokogása volt a felelet. Stofi, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ment vissza a szobába. — No Feri öcsém, csinálja meg a jegyzőkönyvet, Ne morfondírozzon! írja oda, hogy semmit sem találtunk. Azaz megálljon csak ! Valami jutott eszembe, briliáns gondolat! Ma jó gondolataim vannak. Csináljunk egy kis „hivatalos viccet“ hadd egyék egy kis mérget a kliensem. Foglaljuk le juxból a jakhec fütyülöjét. Feri megvetöleg nézte le tetőtől talpig az ügyvédet. — Minek az? — Mint felperesi ügyvédnek jogom van azt lefoglalni, amit akarok. A kliensem előtt humorisztice akarom igazolni a vagyontalanságot. Punktum ! — Igen, de az mesterségéhez tartozó eszköz. Akkor hát lefoglaltatom a szekrényeket. Feri mérgesen frecscsentette a tintát szét az asztalom — No jól van, foglaljuk le hát a fütyülöt. — Helyesen, nagyon helyesen. Azzal odament a félig eszmélet nélkül nejére borult zsidóhoz, s jóizü röhögéssel leakasztotta a garasos sípot nyakáról, átadván azt a bírói kézbe — Sásdy esküdtnek. — Hűm, hihihi! Azért az én költségeimet mégis meg fogja fizetni a kliens. Néhány perc múlva a végrehajtók már az átelleni
