Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-10 / 18. szám

— 385 —

,,Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szereltnek s vidám nyájasságok — Örömmel telt órái ! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái!“

,,Hiv szivünk csendesebb intésit nem halljuk. Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk) ...... V,K íárnak zemeink.—

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Kre elvesztjük gyakran éltünk szépét — S késön hul’i.^K könnyeink!

lm ez Gyulai Pál ur költészete. Száz év előtt Berzsenyi irta ezt, ötven év óta Gyula'- Pál ur lantja szól ezen a hangon. Nem azért, hogy Berzsenyit utánozza, vagy akárki más utánozzon, hanem azért, mert költészetének már ez a természete. Ilyennek született s ilyennek maradt.

Ez a költészet csupa elégia. Az elégia a múltban mereng Nem előre néz, hanem hátra. A mi történt, a mi elmúlt, a mi vissza nem jö, a mit mégis látunk, mégis érzünk, soha el nem felejthetünk : arról szól a dal. Hazánk, nemzetünk, ifjúságunk, szerelmünk, küzdelmeink, dicsőségünk és szenvedéseink emlékein bolyong a képzelet. Ott telik meg a lélek bölcseséggel és hangulattal s ennek a bölcseségnek és hangulatnak ad alakot a teremtő költészet.

Nem bus, nem is vidám ez a költészet. Hisz a mi öröm volt a múltban, az is elmúlt; — a mi fájdalom volt benne : az is elmúlt. Se bubánatra, se vidámságra nincs igazi okunk : akár örömünknek, akár fájdalmunknak elmúlásáról emlékezzünk. És mégse butalan, mégse örömtelen a lélek. Még C3ak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong fel a magasba; merengés, mely nem merül el a fájdalomban; em lékezés, melynek már se könyje, se kacagása; néma öröm, a mely nem dicsekszik; édes bánat, a mely nem panaszkodik; késő virág, melynek alig van illata; őszi napfény, melynek alig van melege, de azért meg van szelíd ragyogása :. ime ezekből áll a költö lelkének minden gazdagsága.- 392 —

szerb vagy az örmény szemén. Gyulai Pál ur szemén is több a fénypont, mint a magyar ember szemén szokott lenni. Valame lyik apai vagy anyai őse nem magyar volt s szemeinek fénye arra ütött vissza.

Fiatal koromba a jellemet a szemek tüzéböl s a szem körüli tinóm vonásokból meglehetős biztossá.ggal föl tudtam ismerni. Voltak azonban észlelésem biztosságának határai.

A nők arcáról a nők jellemét sohase tudtam biztosan meghatározni. Férfiakra nézve is csak ott volt észlelésem biztos, a hol a férfi életkora nem messze esett az enyémtől. Kis gyermeknél, öreg embernél sohase voltam biztos. Legkevésbbé tévedtem a hazai fajta férfiaknál, különösen a magyarnál, németnél, tótnál, zsidónál. Ezek gyakoriak túl a Dunán. Szerbnél, románnál, örménynél, cigánynál már épen nem bíztam észlelésemben. Ha arabot, négert, kálmukot, kirgizt, hindut, kinait láttam: meg se kisértettem a szemekből és arcvonásokból puhatolni ki a jellemet.

A szem tüze sajátságos. A részeg embernek s a dühös felindulásban levőnek szeme egészen másként fénylik, mint a nyugodt és józan emberé. Ezt mindenki tudja. így van ez az állatoknál is.

De más meg más a szem tüze azoknál az embereknél, a kiknek lelkében valamely határozott nagy bűnre való erős hajlam él. A tolvajnak, a gyilkosnak, a hazugnak meg van a maga jellemző szemefénye. De ez a szemfény nem minden faj - mái egyenlő. Az egyik faj szemefényéböl vont következés egyáltalán nem áll a másik fajra. Ha a tul-a-dunai magyarnál kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot látunk folytonos mozgásban: azt a tévedés veszélye nélkül szenvedélyesnek, hirtelen haragúnak, s gyilkos hajlamúnak vélhetjük. De már a délszlávot és románt és örményt nem. Pedig ezek szemében jellemző a pilláknak kissé leereszk edése többszörös fénypont s ezek folytonos mozgása.

A szesznek csodálatos hatása van az emberekre. Pálinka -és söriítas emberekről nem szólok, ilyet keveset láttam. Csak a •borittasra teszek említést— 388 —

Kérdezősködtem tőle Jézus Krisztusról, Zrínyi Miklósról, Kossnthról, Deákról, az Orleansi szűzről, Shakespearról^ Hogó Yiktorról. Lelkesedéssel mondta el, csaknem szónokolra. mondta el véleményét.

Kérdezősködtem tőle Gyulai Pál úrról is.

ügy rémlik előttem, hogy 1855ben bajvivásra keltek egymással s valami semmiség miatt percekig lövöldöztek egy- , másra. Gyulai Pál ur akkor irtó hadjáratot inditott a fűzfapoéták ellen, a kik iszonyú tömegekben sátoros cigányok mód- • jára ellepték Helikon berkeit és ligeteit s onnan a múzsákat kiszoritották. S a hadjárat alatt úgy beleszokott a hadakozásba hogy utóbb mindenféle poétát is ki akart kergetni a ligetből, így akadt össze Tóth Kálmánnal is, a ki pedig nem üres kézzel sietett, oda.

Hogyne lettem volna kiváncsi, miként vélekedik Tóth Kálmán Gyulai Pál urróL?

Nagy szeretettel, csodálatos melegséggel beszélt róla é& költészetéről.

— Barátom! Van egy verse, a melyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet úgy a megírásával: én Írtam volna meg. Meg is mondtam neki nem egyszer, hogy tőlem lopta el. Ez komoly beszéd. Hidd el pajtás, tőlem lopta el. Nem ismered? Ez a ,, Szeretnélek még egyszer látni! ..“ ügy e emlékszel rá ?

— De bizony nem emlékszem én !- Boldogtalan !

Oda állt egy óriási szilfa alá, közel a szent Margit féle- zárda romjaihoz. Levette kalapját. Gömbölyű feje, fényes fehér homloka, karika szemei, pörge bajusza, hegyes kis francia szakálla s egész arcának sugárzó mosolygása tmony nem valami ábrándos, merengő, világíájdalomérzö alakot állítottak elém. De mikor elkezdte nekem szavalni azt a költeményt :

,,Szeretnélek még egyszer látni !“ akkor ihletésnek szent pá- rázata fogta el huszárgyerek arcát s én áhítattal tekintettem rá. Le nem bírtam róla venni szemeimet. Rajongásba hozott még engem is.

,,Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyitna egy- 389 —

pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám — Éretted- ifjúságomat.“

Ez a költemény utolsó szaka. A konyje kicsordult, mikor idáig jutott. Az utolsó sorokat kétszer is elmondotta.

Azután megcsillapodott, karon fogott.

— Gyulai ezt tőlem rabolta, ezt. elhidd pajtás !

S elbeszélte egy ifjúkori szerelmének történetét. A lányka szépségét, a kitört viszályt, az elválást, az újra találkozást. S minő tűzzel beszélte el.

Hanem az is igaz, hogy Gynlai Pál ur költeményeire csak ezután kezdtem fordítani ügyeimet. Eddig föképen csak kritikusnak, beszélyirónak s mérges deákpárti vezércikkírónak tekintettem, pedig nehány költeménye, igaz, hogy nem sok, legnagyobb költőink legszebb alkotásai közé méltán illik. De számot tesz a többi is.

Gynlai Pál ur lassan dolgozik. Látom ^müveiről. Még: azok a költeményei is. melyekben legközvetlenebb a tartalom, gondos munkának szülöttjei. Őszinte és igaz iró. Minden eszméjét jól megfontolta s minden eszméje az övé. Nem uj eszme az. Hol van nj eszme? De addig le nem irja, míg az ö életében és tapasztalásában az ö egyéni tulajdonává nem válik. Minden érzés, melynek hangot és alakot ád, ott támadt, ott nőtt fel, ott fejlődött ki s ha már hervatagon is, ott él az ö szivében. Az ilyen irót becsülöm. Az ilyent tartom igaz Írónak.

Ez az oka annak is, hogy költészetében oly bágyadt az epikai elem Vannak románcai, balladái s elbeszélései is De ezek is telvék elégiái hangulatokkal. E hangulatokban oly erős, hogy ezefetöl sehol se tud szabadulni. Szinte gyön gévé teszi itt amott ez az erőssége. Még Komhányi is elégia. De ezt nem fejezi be soha. önérzete meg nem engedi, hogy az eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső gépies eszközökkel oldja meg. Abból pedig kiöregedett, hogy másként, a költészet igaz és benső törvén^ ei szerint oldja meg.

S nem csupán a kor akadályozza Gyulai Pál urat ab-