Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-05 / 1. szám

— 169 —Igen, Kaleb, — válaszolt Miriam nyugodtan. — Különös találkozás úgy e? Miért törsz igy be rejtekhelyemre?

—Leány! — kiáltott Kaleb diihöseu, — hová rejtetted Marcus tábornokot?

—Marcust? hát itt van? Én nem tudtam. Láttam, hogy egy ember kifutott a toronyból, talán ö volt az. Szaladj utána gyorsan, lehet, hogy még megfoghatod.

—Egy sem hagyta el a tornyot, —monda a másik ör. — Fogd el azt a leányt, mert ö rejtegette el a rómait valami titkos helyre. Fogd el és motozd meg.

—Miriamot megkötötték és mindent átkutattak. —Itt van egyfiépcsö. Bizonyosan itt ment fel. Jöjjetek barátaim! —monda az egyik.

Lámpást vettek s felmentek a lépcsőn a torony tetejére, de senkit sem találtak. Mig lefelé jöttek, trombita harsogást hallottak és nagy kiabálást.

—Mi történik most? — kérdé az egyik.

Mig beszélt, egy liszt alakja jelent meg a rés előtt és mondái — Távozzatok! Vissza a templomba és vigyétek a foglyot magatokkal. Maga Titus jön ellenünk két pihent ezreddel és nagyon haragszik kedves tábornoka és oly sok jó katonája elvesztése miatt. Hol a megsebesült római Marcus?

—Eltűnt! — mondá Kaleb. — El.ünt és ezt a leányt hagyta a maga helyén, a ki Miriam, a Benőni unokája és egykor kedvese volt.

—ügy vau e, leány? —kérdé a tiszt. — Mond meg. hová tetted a rómait, vagy meghalsz. Jöjj, nincsen vesztegetni való időnk.

—Én nem tettem semmit. Láitam, hogy egy ember elment az örök mellett, annyit tudok csak. — rnoDdá Miriam.

—Hazudik. Öld meg az árulót! — monda a tiszt az egyik emberhez.

Az ember felemelt karddal közeledett és Miriam behunyt szemmel várta a halálos csapást. Mielőtt a csapás érte volna, Kaleb valamit súgott a fülébe és a tiszt másat gondolt.

—Legyen úgy! — mondá — Ne bántsd, hanem vidd a templomba, hogy nagyatyja és a Sanhedrim többi tagjai Ítéljenek

— 168 -állott zsidó kezében levő lámpásra és összetörte és kioltotta azt

Megfordult, hogy meneküljön, mert jól tudta, hogy a kö- ajtó most már befelé fog fordulni.

Fájdalom! késő volt, mert az ör derékon ragadta kinyújtott karjaival és segítségért kiáltozva, erősen tartotta. Miriam erőlködött, ütötte a kezében levő vassal és üres balkezével, de hiá ba, mert nem birt az erős emberrel és olyan reménytelen volt Küzdelme, mint a dajkájával viaskodó gyermeké. Miig ö küzdött, hallotta a bezáruló ajtó zuhanását és kétségbeesett helyzetében is örült, mert tudta, hogy addig nem záródhatott be, inig Marcus a küszöbön feküdt. Felhagyott a reménytelen kiiz- ' delemmel és gondolkozni kezdett. Marcus meg volt mentve, az ajtó be volt zárva és nem lehetett a másik oldalról kinyitni addig. mig egy másik vasat néni szereznek; az ör nem látott semmit sem. De ö nem menekülhetett. Ö elvégezte a magáét s most csak egy volt hátra: csendben lenni és a titkot el nem árulni.

Lámpásokat hozó emberek jöttek a toronyba. Jobb keze szabad volt és hogy a kézében levő vas el ne árulja a titkát, eldobta azt a torony azon része felé, a mely tele volt törött, gerendákkal és kövek!-.,.1. Akkor uui, L-ssoia állva maradt. Mind ott voltak körülte és közöttük volt Kaleb is.

—Mi az? — kiáltott Kaleb.

—Én nem tudom,—válaszolt az ör. — Lármát hallottam, mintha páncél csörrent volna és mikor bejöttem, valaki kiütötte'a kezemből a lámpást. Valami erős "gazember lehetett, de mégis megfogtam, pedig ugyancsak erős ütéseket mért a fejemre. Lásd, most is fogom!

Felemelték a lámpásokat és egy gyönyörű alacsony terme, tü leányt láttak maguk előtt, a min hangosan nevetni kezdtek.

—Igazán erős tolvaj, mondá egy — hiszen ez egy leány! Mindig elő hívod az őrséget, ha egy leány ér hozzád?

Mielőtt elvégezte volna, egy másik kiáltott fel:

— A római tábornok eltűnt! Hol van a fogoly? — és mérgesen kezdték a szobát átkutatni, mint mikor a macska az elmenekült egeret keresi. Csak Káleb állt nyugodtan és bámult a leányra.

—Miriam! — mondá.

— 172 —

közé került római tábornokot. Vagy ha ők meg nem ölik, megöli Kaleb, a kinek féltékenysége mély gyűlöletté változott. Azt bizonyára meg nem engedné, hogy életben maradva, esetleg gyűlölt vetélytársáévá legyen.

iSem is nagyon félt a haláltól. Elhalt szülei parancsa alatt lévén, úgy sem lehetett a Marcus nejévé, még ha életben marad és vele újra találkozik is. A mi pedig a többit illeti, úgyis bele ont már a sok mészárlás nézésébe és a város végnapjai a nélkül is közel voltak már, amint az Ur megjövendölte és elérkezett a nép végórája, a mely megölte öt és megtagadta a Messiást.

Miriam szeretett volna meghalni, hogy eljuthasson az örök béke és szeretet hazájába, a melyben hitt; a hol talán az lesz a rendeltetése, hogy vigyázzon a Marcus életére és helyet készít sen neki, a hol kiállott fájdalmai jutalmául, majd vele fog lakni egy örök életen keresztül. Ez a gondolat megvigasztalta és a Marcus gyűrűjét ajkaihoz exnelte és megcsókolta azt, aztán le kuzta az ujjáról és elrejtette a haja közé. A nyakéket nem tudta elrejteni, legyen hát az annak a jutalma, a ki meg fogja ölni és talán majd más leány nyakára fog kerülni, a ki soha sem fogja tudni a történetét.

Mikor mindezt elvégezte, Miriam térdre emelkedett és oly bizalommal kezdett imádkozni, a milyen bizalmuk csak a keresztyén egyház első gyermekeinek lehetett, Imádkozott Mar- cusért, hogy gyógyuljon föl és a tudomány világa világosítsa fel és hogy ne felejtse el öt. Nehushtáért, hogy enyhüljön fáj dalma; önmagáért, hogy irgalmas legyen halála és feltámadása boldog; Kalebért, hogy változtassa meg szivét, a halottakért és a haldoklókért, hogy bűneik legyenek megbocsátva;a kis gyermekekért, hogy a könyörület Istene legyen irántuk irgalmas; a zsidó népért, hogy az Ur vegye le róluk súlyos kezét; igen, még a rómaiakért is, de már ezeknek nem txxdta, hogy mit kérjen a szegény leány.

Mikor imáját elvégezte, újra aludni próbált egy kicsit és el is szundikált, mikor a cella túlsó végéről jövő gyönge sóhajhoz hasonló hang költötte fel. A börtön vasrácsos ajtaján beszűrődő hajnal világánál egy valamikor fehér, de most piszkos ruhába öltözött fehér szakállu öreg alakját vette ki Miriam, a minta.

— 165 —

Nehushta. — Mielőtt a köajtót befeszithetnék, az alsó titkos aj tót be lehetne csukni és az alsó ajtóhoz vezető lépcsőket tartó oszlopokat ki lehetne verni, a mi által az egész helyet viz özön- lené el, úgy hogy egy heti oiunkávai sem lennének azt képesek eltávolítani. Soh* se félj, az Essenusok tudták és védekeztek ez ellen a veszély ellen.

Miriam karjait a Nehushta nyaka köré fonta és megcsókolta arcát.

— Megpxóbáljuk Nou, megpróbáljuk,—suttogá —és ha nem sikerül,hát vele együtt halunk meg.

—Neked kedves lehet az a kilátás, de én nekem nincsen; - kedvem meghalni Marcus ixrral. Az igazat megvallva, bármenynyire is kedvellem, mégis a sorsára hagynám, ha te nem volnál. Ne szólj semmit és ne remélj sokat. Emlékezz reá, hogy már meg is van halva, mert halottnak látszik.

—Igen, igen, — mondá Miriam izgatottan, — meg kell róla győződnünk. Indulunk-e már?

—Igen, nfig van egy kis világosság, mert ezek a lépcsők:, igen nyaktörök a sötétségben. Jöjj utánam!

—Megindultak lefelé az ősi lépcsőn, a hol baglyok és dene- véreklesapkodtak az arcukba. Már a legalsó emeletre értek és a lépcső egyik kanyarulata mellett megállották. Senki sem láthatta őket a toronyból. Nehushta csendesen lopózkodott előre és négykézláb előre mászva nyújtotta előre a fejét, hogy széjjel nézzen a toronyban. Siri setétség vette körül, csak a Marcus páncéljára eső halvány csillagsugár csillanása mutatta, hogy hol fekszik és oly közel volt, hogy akár a kezeivel is meg érinthette volna. Szemközt vele látszott egy kis szürkülő világosság, mert ott volt a falba tört rés és láthatta is a rés előtt járkáló két ör odavetödö árnyékát.

Még lejjebb hajolt Marcushoz és hallgatott. Nem volt meghalva, mert lélegzett. Azt is látta, hogy kezét mozgatja és felemeli megsebzett fejéhez. Akkor visszavonult.

—Úrnőm—mondá—ö él s azt hiszem, hogy ébren van.. Most neked kell a többit elvégezned, mert ha én szólok hozzá, tőlem meg fog ijedni, mig lehet, hogy a te hangodat megismeri, ha csak eszméletén van.