Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-02 / 5. szám
— 199 — hanem követték is és némelyik még hamarább a kapuhoz ért,, mint ők. Ellenség és védő együtt özönlött a márvány lépcsőn fölfelé. Együtt mentek át a kapa alatt és a dühös roham elseperte a kapu őrizetére rendelt őrséget és eljutottak az Izrael udvarába. Egy nehányat a kapu őrizetére hátrahagyva és meg erősítve pihent csapatok által, a rómaiak a szent Ház kapujáig nyomultak és levágták az utolért menekülőket. Egy sem próbált ellenállani; még a legbátrabb zsidó harcosok is kétségbeesve dobták el fegyvereiket és menekültek a felső városba, vagy a rómaiak csapásai alatt hullottak el. Egy nehány a szent Házba menekült és kezeikben fáklyát vivő rómaiak követték őket. Miriam borzalommal látta a Nica- nor kapujának a tetejéről, a honnan a fáklyák égő madarakhoz hasonlítottak, hogy a templom egyik ablakán fényes láng lövelt ki, oly fényes, hogy világánál az oltár minden diszitését megláthatta. Egy katona egy másiknak a vállára állva égő fáklyát: dobott a templomba az ablakon keresztül és felgyújtotta azt.. A fényes láng gyorsan terjedt tovább és pár perc alatt a templom egész oldala tüzes pokolhoz hasonlított. Ezalatt »rómaiak özönlöttek a Nicanor kapuján át, mig végre kiabálást hallott,, hogy valaki hangos szóval kiáltozott: — Utat, utat! A mint Miriam lenézett, egy kalapatlan és kurtára nyirottr hajú embert látott, fehérruhában és fegyver nélkül, mintha ágyából ugrott volna ki, a mint egy nagy csatalovon ült. kezében egy elefántcsont pálcával és előtte egy tiszttel, a ki a római sasos jelvényt vitte. Titus maga volt, a ki a mint közeledett, kiáltozott a kapitányokra, hogy tartsák vissza katonáikat és oltsák el a tüzet. De ki tudta volna őket visszatartani ? A pokol ördögeit Bókkal könnyebb lett volna visszatartani; — őrültek voltak a kiomló vértől és a zsákmány reménye megrészegítette őket és nem is figyeltek rettegett uruk szavaira. A templom többi része is lángba borult és az egész elpusztult. Az arany ajtókat betörték és Titus bement, hogy először és utoljára meglássa Jebováhnak, a zsidók Istenének otthonát. Teremből terembe ment és még a szentek szentjébe is belépett, a honnan parancsára kihordták az arany gyertyatartókat — 198 — o-et szenvedni, fájdalmat érezni lelkileg és testileg. Oh ! az igen •sok volt a szegény leánynak. Jól tudta, hogy még ha lánca engedné, sem menekülhetne meg, mert nem tudna a lépcsőn lemenni, mert az ajtók zárva vannak és oda leüt úgy is csak a zsidók kezébe jutna. De gondolta, hogy levethetné magát az udvar kövezetére és ha nem sérülne meg, valahogy csak eljutna a rómaiak közé, a kik talán védelmet nyújtanának neki. Miriam megpróbálta a láncot elszakítani, de akár a Nicanor kapuját próbálta volna lerombolni üres kezeivel! Sirni kezdett és nagyon gyöngének érezte magát. Nagyon szerencsés volt, hogy uern tudta a láncot ketté tépni, mert ha megpróbálta volna, hogy az udvar kövezetére vesse magát, csontjait darabokra zúzta volna és nyomorult halállal múlt volna ki. Mig szomorkodott, különös zajt hallott az Izrael udvarából és a gyönge csillagfénynél látta, hogy az emberek gyülekeznek, de hogy mit akartak csinálni, azt nem tudhatta. Nem sokára láthatta, hogy a kapukat csendesen kinyitották és a zsidók kiözönlöttek utolsó rohamukia. Miriam Izrael népének halálküzdelmét látta maga előtt. A márvány lépcső alján ketté váltak és az egyik fele jobbra, .a másik fele pedig balra tartott. Úgy látszott, hogy az volt a céljuk, hogy meglepik a tüzet oltó katonákat és legyőzve őket, megtámadják a rómaiak táborát; őrült terv volt, mert a rómaiak figyelmeztetve a reggeli támadás által, falat hánytak az asszonyok udvarának alsó részén és a falon túl az őskori hadtudomány minden eszközével védelmezték magukat. Mikor az első zsidó megjelent a márvány lépcsőn, az örök kiáltozni kezdtek és trombitaszó szólította fegyverbe az ostromlókat. Azért elérték a tüzet oltó katonákat és megöltek egy néhányat, a Kinek nem volt ideje elmenekülni. A menekülőket üldözve elérték a falat és megpróbáltak általmenni rajta, a mikor a falon hirtelen feltűntek a védők ezrei, valamennyi éberen és fegyverben és rendszerint vezényelve. A zsidók haboztak és a rómaiak, mint élő folyam törtek át a falon. Hirtelen félelem lepte meg a szerencsétleneket és kétségbeesett kiáltással fordultak meg és menekültek vissza az Izrael udvara felé. Hanem x rómaiak most nem elégedtek meg azzal, hogy elűzzék őket, Miriam elájult és njra magához tért. A kapu tetejére nyíló ajtó kinyílt és egy kalapatlan és tépett s véres ruhába öltözött alak rohant át rajta. Miriam reá nézett és Simont ismerte fel benne ; igen, kegyetlen bírája volt, a ki a borzasztó halálra, ítélte. Egy alacsony és széles vállu római tiszt jött nyombaui utána, a kinek nyájas arca ismerősnek tűnt fel előtte és nyomban utána hat katona. — Fogd meg ! — lihegett a tiszt. — Szeretnék egyet élve elfogni, hogy tudja meg a nép, hogy néz ki egy zsidó. — A tiszt megkapta a zsidó ruháját és oly erővel húzta, hogy Simon elesett. — 202 — Létrát hoztak és a falhoz támasztották a Nicanor kapuja közelében és felmentek rajta. Benőni hátrált előttük, mig a. közeledő tűz széléig ért. Akkor megfordult és szembe állt velük* Mikor megfordult, megpillantotta az oszlop tövénél guggoló- Miriamot és halottnak gondolván, kezeit tördelte és szakállát tépte. Miriam gondolta, hogy miért szomorkodik, de oly gyönge volt, hogy nem volt ereje, hogy vigasztaló szót kiáltson neki. A katonák közeledtek a falon, de az égő tetőre nem mertek reálépni, mert féltek, hogy beszakad alattuk. — Add meg magad! — kiáltották. Add meg magad, bolond, mielőtt elvesznél! Titns életeddel fog megajándékozni r — Hogy láncba verve hurcolhasson meg Róma utcáin, mint a zsidók egyik elöljáróját, — monda az öreg zsidó mérgesen. — Nem adom meg magam és imádkozom Istenhez, hogy a milyen sorsot hoztatok erre a városra és népemre, éppen olyan sor» érje a ti városotokat és gyermekeiteket, egy még nálatok is kegyetlenebb nép kezeitől. Lehajolt és felvett egy előtte heverő dárdát és oly vad erővel dobta feléjük, hogy a dárda általfuródott az egyik katona paizsán és a paizsot tartó karján. — Bár a szived lett volna, hitetlen pogány, vagy egész nemzetednek a szive — orditá és karjait felemelve fejjel ugrott a zugó lángok közzé. így halt meg Benőni, a zsidó, az utolsó percig bátram harcolva. — 203 — A következő pillanatban rárohantak a katonák és a földre nyomták. A kapitány észrevette az oszlop tövénél guggoló Miriamot. — Egészen elfeledtem, — mondá. — Ez az a leány, a kit tegnap az asszonyok udvaráról láttunk és parancsot kaptunk, hogy mentsük meg. Meg van szegény halva ? Miriam felemelte szenvedő arcát és reá nézett. — Bacchusra ! Én láttam ezt az arcot valahol ; nem olyan arc, hogy az ember könnyen elfeledhetné. Ah ! Már tudom ! Lehajolt és mohón olvasta a mellére kötött írást : ,,Miriam, Nazarénus és áruló, el van Ítélve, hogy itt haljon meg az Ur akarata szerint, barátai, a rómaiak szeme láttára.“ — Miriam, — mondá és feléje közeledett, majd hirtelen mást gondolt. — Nézd!—mondá az egyik katona — a leány gyöngyöt visel, még pedig nagyon szépet. Akarod, hogy levágjam * — Nem, hagyd ott, —válaszolt a tiszt. — Sem ö, sem a gyöngyei nem a mi számunkra valók. Old fel a láncát és nem a nyakékét. Sok bajlódás után eltörték a láncot. — Fel tudsz állni úrnőm \ — kérdé a kapitány Máriámtól. Miriam fejét rázta. — Akkor leviszlek — mondá és lehajolt és felemelte erős karjaival, mintha csak kis gyermek lett volna és megparancsolva a katonáknak, hogy hozzák magukkal a zsidó Simont, lassan és nagy vigyázattal ment le a lépcsőn, a melyen több mint hat nappal azelőtt vitték fel Miriamot. A külső ajtón átmenve a nagy kapuhoz ért, a melyen keresztül a templomba jutottak a rómaiak, a kapitány az Izrael udvarára ért, hol több katona a zsákmány elosztásán veszekedett és nevetve kérdezték tőle, hogy kinek a gyermekét fogta el. Nem figyelt reájuk, hanem a halottakkal borított udvaron az udvar déli része felé tartott, a hol több tisztet látott jönni- menni. Az egyik épület alatt Titus egy széken ülve vizsgálta az eléje hordott templomi kincseket. A mint felnézett, meglátta a különös terhet és megparancsolta, hogy vigyék elébe. — Ki az, a kit a karodon viszel, kapitány í — kérdé. 1 t
