Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-09 / 45. szám
— 177 — legalább a fele, estére otthon legyen. Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották. Ponty, garda, sügér, cm, csuka, harcsa, keszeg, kárász, czotnpó, menyhal — egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért két annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt bele negyedóra: meg volt az osztozás. Mindegyik bele rakta szánkójába a magáét, ajánlották egymást istennek s elindultak hazafelé. Haza is értek szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdájánál ott hevert a.hal a hideg kamarában. Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a föszolgabirónál. Előadta panaszát rendesen s kérte holnapra a határidőt, kérte a siófoki halászgazda megidézését s minden némii törvényes igazság kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, a ki az alatt benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak s levett kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy félmázsa. Meg ne ütközzék ezen senki. Birónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt az ajándék hajdanában s az ajándékot sohase verték a pörosfél hátához. A törvény, megengedte, a szokás megparancsolta, a közerKölcsök ugv hozták magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma ugyan a királynak nem igen szokás ajándékot adni. Leg- fölebb a pozsonyi zsidók adnak | évenként egy hízott ludat s koronázáskor ad a nemzet néhány ezer aranyat. De nem igy volt ez hajdan. Igaz, hogy erős bírónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a kérdés : van-e igazsága ? Hát az olyan főszolgabírónál nyomhatott-e valamit, mint Hollóssy Fülöp László urambátyám ? Mert ö volt a járás föszol- gabirája s nála tett panaszt a kajári halászgazda. No hiszen jó helyen kereste igazságát. Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó föszolgabiránk sohase hozott Ítéletet. Több mint liusz esztendeig volt szolgabiránk, adott is a pörlekedő'feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanukat is kikérdezte, de Ítéletet nem hozott. — 184 — ettől se félt volna nagyon, mert jól érezte, hogy a Marci tarisznyá jában még elég kenyér, szalonnabőrke és sonkacsont van. A míg az emberek beszédét s a mérnök ur káromkodását hallgatta : az alatt éber figyelemmel kisérte gazdája arcát, szemét s minden mozdulatát is. Csak azt várta, mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék Turcsi volt az a kutya. Végre csak kimondotta a gazda: induljunk haza felé. A Turcsi előre futott a ködben, egy percig szaglálódott s azután visszajött. Odaállt a gazdája elé s megindult az akarat- tyai lejáró iiányában. Minden percben vissza-visszanézett, hogy gazdája egyenesen követi e ? Egyszer egyik legény ferde irányba lépett ki valami ok miatt. A Turcsi rögtön rendre utasította, néhány ugató hanggal megintvén öt, hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen marad. Olyan egyenesen kivezette a tekintetes bíróságot s az érdemes csapatot a partra : nincs az a hajóskapitány, vagy csillagvizsgáló, a ki ezt jobban megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki megköszönte, vagy öt ezért valaki megdicsérte, megsimogattá ? Senki ezt nem cselekedte. Igaz, hogy a Turcsi nem is várt köszönetét. De arra se számított, hogy a mikor a* parton egy percig ott lábatlankodott a mérnök ur mellett, öt oldalba rúgja a mól nők ur s azon felül e szólal illesse : —> Czoki innen ! Azonban eltűrte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök urnák s hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan, csak a kutya háládatos. Hanem gazdája nem tűrte el szó nélkül. Mert a mikor nagy keserves zihálás közben fölértek az akur.Mtyai csárdához s a mérnök ur a halászgazdától elvált, a halászgazda megemlékezett ugv önmagában arról, hogy a mérnök ur mily nagyon lenézi a tanulatlan parasztot s ezért igy búcsúzott el tőle.- 180 — A mi utóbb nagy szerencsének bizonyult. Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó emberrel. Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábje- gekröl csakhamar megtalálták. A másik dolog volt az akarattyai oldalon ama hires kökényíát, valamint a íelsöparton az almádi csárda csucsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi viz- lejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait a mappákon kitudni nem lehet. Ezekhez már szakértő kell. Ott az eszköz is, a háromlábú raesszelátó. Felállítja a mérnök a háromlábú messzeiátót s mig helyreigazítaná : összeszid három halászlegényt. Felállítja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra, balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig és nem szól. Az emberek ábitatos figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája. Az alatt az idő gondolt egyet s olyan köd ereszkedett le, hogy nadrágszijat lehetett belőle hasitani. Minden ember zsebbe tette a pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a ködöt. Mert ö csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott semmit. Végre szól egyet: — Nem látom a célpontot. A kajári halászgazda felel rá. f — Elhiszem azt. Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mert beszél olyan szamárságot, mit ért ö a háromlábú masina titkához ? Abban kell valami hibának lenni. A halászgazd a ártatlan képpel felel: | — Megkővetun szépen a téns mérnök urat, én paraszt észszel csak ogy gcndoltam, hogy a köd miatt nem lát. Akkor néz kö ’ül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. —181 — S akkoi veszi észre, hogy úgy érzi magát, mintlrn, abrakos ta> risznya volna a fejére huzva. Se eget, se földet nem iát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma diófáját egy mérföld távolságban ? — Most már meg kell várnunk, mig a köd felszáll. Ez volt a mérnök ur véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, a mikor kótszer-háromszor megfordult saját tengelye hörül s egyebet ködnél nem látott. Az esküdt ur más Véleményben volt. — Én pedig azt meg nem várom, mig felszáll a köd. Sőt e mai helyszíni tárgyalást el is halasztóm valamely más napra. A siófoki halászgazda megint más véleményben volt. — Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes uram ; — én a magam részéröl ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá ? Nosza el kezdett e szóra a mérnök ur káromkodni. — Hejh, a ki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a mappát : hol is volnánk mi e pillanatban ? Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy. Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vivődött a fölött : mi lehet az? Kürt e, trombita-e, horkatöltö-e ? Most sült már ki, hogy mappa. Abban van a siófoki határ, meg a balaton-fökajári határ. E csodára csóválták a fejüket de nagyon. De hiszen bölcs szakértő mérnök : kioldhatod te annak a toknak kötelékét, leveheted te annak sapkáját, kirázhatod te abból a térképet, megnézheted te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyílvesszőnek, merre van éjszak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged azért a kajári halászgazda. Most ugyan csak a bajusza alól nevet, azt is halkan teszi. Még vár kevés ideig. Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző. Körül körül tekint a mérnök a közben : nem
