Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-02 / 44. szám
A VIHAR A JÉGEN. v • A halaton fökajári halászok esete 1868 ban kasonlit ehhez. Ekkor már hírlapok is voltak, talán szépen le is Írták, azért tehát csak röviden beszélem el. De ha röviden is : el kell beszélnem, mert a téli Balaton jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám. Ezek épen tizenkilencen voltak. Nem hiányzott közülök egy sem. Épen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy keritöhálót kellett behúzni s már nagy részét be is hnzták, mikor észrevették, hogy a fűzfői sarok felöl, a litéri és vörösbelényi magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég. A lialászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borúlátót. — Siessetek legények, förgeteg jön. ' A legények négy kézzel dolgodnak kettő helyett. A vész leér a Balaton jegére. A hova lép: (ába, alatt ;i esikorogva törik össze a vastag jég. A jó szemű haláezgazda . egy hosszú fehér vonalat lát a herényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények még semmit se hallanak. . Hanem dolgoznak kettős erővel. > A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipáz- gat s a szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba. A legények egyszerre csak észreveszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt, a vizek mélységében valami háború készül. A ' / — 176 — — A mit kelméd tud szomszéduram, azt én nem tudom, a mit pedig én tudok, az a bizonyos. Ez a jég az én jegem. — No majd hát elválik szomszéduram. A hal itt marad- A Marci gyerek is itt marad. Kelmed is itt hágy valakit, őrizzék a halat ketten, éa meg majd bemegyek a szolgabiró árhoz sebtiben. Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda Is megnyugodott. A két legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot s a két bokor halász elballagott, az egyik [ délnek Siófok felé, a másik napkeletnek Balaton íökajár felé. A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyát, kikereste belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát ; egymás mellé leültek a gyalogszánkora. s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került a sor, megkínálták egymást* a hogy illik, s kölcsönösen jónak találták egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos. Fordulhat az idő s az álomból halál lehet. Hogy a jégen még se töltik az éjszakát, az bizonyos. Hogy a halat se hagyják ott, az is szent. Lehet a hal száz forint áru- Attól nem lehet félni, hogy «jszaka ellopják. Ki lopná el ? Ki lenne olyan bolond ember, aki éjjel be. menne a jégre f Még igaz jószágért se. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy mérföldnyire is megérzi a hal szagát s éjjel oda mehet seregszámra. Sasok is vetődhetnék erre a vidékre és róka és sas keményen megvámolhatják a halat. Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a reggeli időben. A foki legény megszólal : — Marci ! Nem pislantott rád a gazda, a mint elment melletted? — Nekem ugyan pislantott, hát neked a te gazdád? — Nekem is. Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pillantás mindegyik gazdától azt jelentette : aztán legyen -eszed gyerek! Ez meg azt jelentette, vagy az egész hal, vagy A halászgazda már rég elmaradt'. Nehéz testű, élemedett ember nem versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze. Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a viz el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz derékig. Egy jó barátom és rokonom ott lakott közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk enyéngi szolgabirája, ma is élő ember. Cselédei valami ok mjatt ott álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már hitték, hogy a legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy gyorsabban-gyorsabban ! A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar s azt gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot s sa másik pillanatban házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket. Csak ezt akarta a vihar. Ott aztán megállt ö is, a jégtorlasz is. Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel s megkísértette a torlasz szétháDyását. Kedves jutalma lett érte. Egyetlen legényt megtudott menteni. A többinek Összemorzsolt holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy balatonfökajári legény úgy vetődött két Összetámaszkodó jégfal üregébe, hogy elevenen tudták onnan kivenni. Nehezen jött meg ugyan a szava, de mégis megjött. Első szava az volt: — No mi ugyan szépen jártunk. Mikor pedig megtudta, hogy többi társa mind elveszett, csak annyit mondott: — Az áldóját annak a hálónak. Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta. Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy uradalmi kancelistája 1846 ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiüti Siófok mellett fekszik Somogybán, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a kancellista látogatóban s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga uradalmi kocsiján. mM itaiOTWWp-ffi4 — 173 — Ha Kenese felé kerül a rendes országúton, akkor öt-hat óra az útja. Ha pedig a jégen mehet torony irányában : másfél óra alatt hazaér. Lement tehát Almádiba szerencsét próbálni. Szép napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszíne olvadóban. Kérdezte az almádi csárdást : át lejiet e menni kocsival a jégen ? — Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő van. \ Jól ismertem Később a kancellistát. Bátor gyerek volt egész a hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Neki váltott a jégnek. Kocsisa is szót togadott. Tenyérnyi viz volt a jég színén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég is szivacsossá lett már s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza kellett volna fordulni a jégről. De a két ló azt mondta : nem oda Buda. Ha a kocsisnak sincs esze, ha a kancellistának sincs esze : menjünk csak előre. A hajladozó jégen megrémült a két ló smegböszült rémületében. Nem hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony irányában. Rohant, mint a táltos s a rohanó kerekek által fölvert milliónyi vizcsepp köddel borította el a kocsit. A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szin alatt. Reszketett a két ló, omlott róla a tajték s horkolt akkor is, mintha még most is bent völna a halálos veszélyben. Keresztül jöttek a jégen s egyenesen a vendéglőbe rohantak. Mert a kocsis és a kancellista ugyan mit se tudtak erről a kerek világról. Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elöl, kancellista hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a lőcsöt mind a kettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette mindegyik. Szólítják őket: nem felelnek. Hívják le a kocsiról: nem mozdulnak. Leemelik őket az ülésből: arról sem tudnak semmit. Kínálják őket étellel, itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit. Hetekig dörzsölték és ápolták ököt, mint nagy betegeket, mig utóbb magukhoz jöttek. / niit ír r ií 'a' 1 liVr H --J-'i
