Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-15 / 24. szám
— 15 — a Szent Benedek sziklája felöl. S a mint elmennek megrakodva mindenfelé. S mindig elszomorodott, ha kevesen jöttek. Olyankor mindig attól félt, hogy elfogynak a szegények egyszer s ö többé istennek tetsző munkát nem végezhet. Jámbor János püspök : ne félj te attól ! Nem fogynak el a veszprémi szegények! Ha 1 ^?zonnégy esztendei alvás után most kilépnél sírboltodból, ilynek faragott vörös köveit már belepte a moha ott a város ti temetőben s ha iölmennél palotád erkélyére, hogy megnézi fszegényeidet, a mint jönnek hozzád bögrével, csuporral, tálacskával, és Isten áldásával: talán senkit se látnál ott. Talán el is felejtették már az emberek, mi volt egykor a várpalota. Talán rendőr állana ottan, hogy megvédje a kéregetök tömegétől palotád nyugalmát. Ha végig mennél a Cserháton, a Buhimvölgyön, a Jeruzsálem hegy oldalán s a Csapószeren és benéznél a sziklák tövén, a hegyek oldalán s a folyó partjain épült kis házacskákba, hol egykor a kis iparos családja szerény jólétben élt: akkor vagy visszamennél palotádba s háromezer szegény előtt nyitnád meg naponként szivedet és éléskamrádat e bizony nem maradna el onnan tőled egy se, —* vagy vissza mennél sírboltodba a faragott vörös kövek árnyékába, melyeket már belepett a moha ott a Balaton felé vezető útnak jobb oldalán. Hogy aludnál örökké s ne látná könyes szemed a te városodnak pusztulását. Bizony más világ van ma abban a városban, mely a Bakony és a Balaton közt fekszik. Magyar kézmü iparunk eltűnt. Nemzeti gyáriparunk nem állott helyébe.-------Hanem hát mindez még nem nagy uraság. Alamizsaálkodni szegény ember, szegény asszony is tud. De János püspök mást is tudott. Egyszer meghívott bennünket vadászatra, sarvalyi erdejébe, A sarvalyi erdő ott van Sümegh mellett Zalavármagyé- ben. Jól elmúlt már annak harmincz esztendeje. Ott volt a főispán báró Fiáth, az alispán Késmárky, a főjegyző Csapó, a bakonyi főbíró Hunkár, a bakonyi egyik szolgabiró Ányos s velem együtt vagy nyolczan tizen. Később mind képviselő. Alig él már közülünk kettő három. — 10 —-------Nos hát ezek az én erdélyi barátaim, valahányszor velük öszzejöttem, nem győzték nekem eléggé dicsérni Erdélynek tájszépségeit. Az Aranyos vöjgyét Tordánál s a tordai sziklahasadékot. Salamon Ferencz és Nagy Miklós ott nőttek fel. A Detonáta bazalt oszlopait, e csodálatos hangtalan orgonát Alsófehérmegyében. Brassó óriási erdős kúpjait. A Hargitát Csikban s annak hauregékben gazdag bérczeit. A hátszegi völgyet Hunyadmegyében s a Hunyadiak dicsőséges emlékeit. A Szent-Anna tavát, a Csúcsai szorost, a Csetátye Bolit, a Retyezátot, melyeket regénvköltőink annyiszor megénekeltek. És azután Erdély borai ! Ennél a kérdésnél már Nagy Miklós is tüzbe jött. A ki azt merte volna állítani, hogy van a világon jobb bor, mint az erdélyi és van a világon jobb Pojnik-alma, mint a tordai: annak még Nagy Miklós is úgy neki ment, mint az oroszlán. Pedig Nagy Miklósnál szelidebb eleven lényt a tudomány sem ismer. No de hát még Gyulai Pál ur ! ö előtte még Kolozsvár környéke is a csodálatos szép tájak közé tartozott. De hát én a tuladunai ember vitába mertem velük keveredni. Borban, tájak szépségében, régi századok fenálló emlékeiben, még a Pojnik-almában is a Dunántúlt a legelsőnek állítottam. Gyulai leczáfolt keményen, — Jól van Gyulai Pál ur ! Ön a Dunántúlt és a Balaton vidékét soha se látta. Tehát kettő közül választania kell. Yagy eljön velem Badacsony vidékére, vagy nem vitatkozik többé se velem se mással. Mit ? Nem vitatkozni többé? Inkább eljött volna Gyulai Pál ur velem az éjszaki sarkra. így született meg a Balaton körüli utazás nagy gondolata. Csak az idő és mód meghatározása volt még hátra, Badacsonyban még akkor nem volt fürdötelep. Kocsmának, vendég— 14 — pinczéiben. Pedig nem ez volt legjobb és legdrágább bora. Badacsonyi kéknyelű bora és somlyai aszúja kétszer olyan drága volt, mint a legdrágább ötputtonyos tokaji. Mert ötputtonyosnál vékonyabbat nem szűrtek pinczemesterei. De hát ki ette-itta meg ezt az irtóztató tömeg enni-inní valót ? Hiszen minden napra annyi mázsa esett, a mennyit a várpalota 12 személyből álló személyzete nyomott. Pedig a kácsa is saját súlyának csak harmadrészét tudja megenni naponként. A papok falánksága pedig még se éri el a kácsák falánkságát. Tudni kell pedig, hogy a várpalota lakói közt mindenki sovány volt és kistermetű. Még az udvarmester is. Egy még most is él közülök, az én Jánosi Gusztáv barátom, a Kisfaludy-társaság legújabb és egyik legérdemesebb tagja. Még most is sovány, pedig már veszprémi kanonok régóta. Akkor János püspöknek kedves titkárja volt. A rejtélyt könnyű megoldani. Veszprém városának sok szegénye van. A tapasztalás megmutatta, hogy naponként hatszáz szegény, ha rá nem szorult is, szivesen elfogadja a püspök kegyes adományát. S mind a hatszáznak volt otthon legalább egy kisdede vagy beteg öregje, vagy hozzátartozója. És azután az úri rendhez tartozó szemérmes szegények. Ilyenek ugyan kevesen voltak, de hát ilyenek is csak akadtak. A hol annyi hivatal s annyi szegénykédé' kézmüiparos és munkás ember van. János püspök tehát kiadta a rendeletét, hogy naponként annyit süssenek és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson mindennapra kenyér, sült és egyébb enni való annyi, a mennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is. Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek. Két erkélye volt a várpalotának. Az egyik nézett a Séd völgyére, a Cserhátra, a Bakonyra és el messze napkelet felé, a másik nézett a várudvarra. És pedig egyik oldalon a Gizella kápolnára, melyet még Szent István felesége épittetett s a másik oldalon a püspök-kutra. Innen szokta nézni János püspök redőnyös ablakok mögül a maga szegényeit . A mint jönnek a vármegye háza felöl vagy — Illőnek hire sem volt. Valahol kellett pedig szállást keresni. Hiszen heten lettünk volna s s a pár napot a vidékben kellett volna tölteni. Igaz, hogy jó miniszterünk, Panier Tivadar ott lakott. Volt ott neki egy kis szőlőhegyi hajléka egy szobával és konyhával és sajtóházzal. Ebben laktak az asszonyok. Ö maga pedig vett egy elhasznált göbŐlyszálliíó vasúti vaggent, berendezte azt lakószobának, tetejére földet hányatott, hogy a nap agyon ne süsse s ott lakot kényelmesen. Még Diogénesz se lakott kényelmesebben. Csak Kerkapoly pénzügyminiszter múlta öt felül. Mert ö meg a Szentgellérthegyen szölöbeli elődjének szamáristállóját meszel tette ki s abban lakot egypár nyáron át. Volt benne egy szalmafonatos ágya, kis asztala és két széke. Mikor turkesztán dinnyére és őszi baraczkra vendégeket hivott, a vendégek a kopasz földre tették zsebkendőjüket s arra ültek. Mindenki ehetett gyümölcsöt a saját öléből. Pedig voltak ott gyakran szép asszonyok is, nagy urak is. Ilyen kegyelmes urai voltak ez előtt huszonöt évvel Magyarországnak. Az igaz, hogy egyik se hagyott maga után örökséget. De az is igaz, hogy azért országnak-világnak elhirdették, mig éltek, hogy az ország vagyonát fosztogatják. Hát én az én erdélyi barátaimnak még is különb szállást akartam keríteni. Közöltem a dolgot Szentirmay Józseffel, a ki rokona és egyik főigazgatója volt a veszpréni püspöknek s nekem benső barátom. Rögtön ment püspökéhez. I ■ l■ÁL, l,V
