Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-12 / 2. szám
— 177 — Miriamot előre vezették. Benőni felnézett és megismerte. — Miriam ? — mondá fuldokolva és felemelkedett, majd njra visszaesett székére. — Miriam te vagy az ? —Úgy hiszem én, nagyatyám, — válaszolt Miriam csendesen. — Valami tévedés történt — mondá Benőni. — Ez a leány nem árthatott senkinek. Bocsássátok szabadon. A többi bírák is felnéztek. — Jobb lesz előbb a vádat meghallgatni, — mondá az egyik .gyanakodva, mig a többiek helyeslöleg bólintottak. — Nem ez a leány az, a ki veled lakott Tyrusban és a kiről azt beszélték, hogy keresztyén i — Most nem hitbeli vádak felett Ítélkezünk, — mondá Benőni kitéröleg. — Leány ! Igaz-e, hogy keresztyén vagy ? — kérdá egy másik biró. — Igaz uram, — válaszolt Miriam és a bírók arcai kő- keménységüek lettek, mig a nézök egyike egy márványdarabot dobott Miriam felé. — Hát legyen úgy, mert a mint Benőni mondja, most árulásért és nem hitbeli vádak felett Ítélkezünk. Ki vádolja a leányt és mivel ? Egy ember lépett előre, a kapitány, a ki foglyul ejtette, a kapitány háta mögött állott Kaleb és mellette az a zsidó katona, a ki Marcusra vigyázott. — Én vádolom öt — mondá a kapitány, — hogy elrejtette Marcuse, a római tábornokot, a kit az itt levő Kaleb megsebesített a tegnapi ütközetben és a kit a régi toronyban helyeztünk el, mig meggyőződtünk róla, hogy életben marad-e ? — Marcus, a római tábornok % — mondá az egyik. Hiszen az a Titus barátja és többet ért volna száz közönséges embernél. Aztán az egész háború alatt egyik sem ártott nekünk annyit, mint ö. Leány, ha csakugyan szabadon eresztetted, semmiféle halál nem volna elég borzasztó, hogy bűnödért megfizess. Szabadon eresztetted ? — Azt nektek fog kelleni kitalálni, — válaszolt Miriam, mért most, hogy Marcus biztonságban volt, pem ’.akart többé hazudni. — 180 — — Mit szólsz hozzá, Benőni ? Több lapra terjed, de itt van a vége : „Isten veled, örökké hü barátod és kedvesed : Marcus.“ Olvassa, a kinek van reá ideje ; részemről én meg vagyok győződve, hogy a leány áruló. Halálra szavazok. — Két évvel ezelőtt volt Írva Rómából — könyörgött Miriam, de senki sem hallgatott reá, mert mind egyszerre akartak beszélni. — Követelem, hogy az egész levelet olvassátok el, — kiáltott Benőni. — Nincs reá időnk — válaszolt Simon- Más foglyok is várnak a tárgyalásra és a rómaiak ostromolják kapuinkat. Nem vesztegethetünk több drága percet a nazarénus kém miatt- Vigyétek el. A többiek helyeslöleg bólintottak. Vitatkoztak a halál neme felett és Benőni hasztalan ostromolta őket szavaival. De még sem egészen hasztalan, mert szavaira engedni látszottak egy keveset. — Legyen úgy, — monda a szószóló Si non. — ítéletünk ez a kém felett: Az árulók halálával haljon meg és vitessék a felső kapuhoz, a mely elválasztja az Israel udvarát az asszonyok udvarától. Ott láncoltattassék a középső oszlophoz, ahol barátai, a rómaiak és Israel népe, a kiket el akart árulni, jól láthatják. Ott veszszen el éhen és szomjan, vagy oly módon, a mint az Ur akarja és igy tiszta lesz kezünk az ö vérétől. Benőni kérelme folytán az Ítélet nem lesz végrehajtva napszállatig és ha addig az ideig megmondja, hogy hol van Marcus tábornok és ha Marcus megkerül vallomása folytán, szabadon fog bocsáttatni a templom kapuja előtt. Az ügy be van végezve. Örök! Vigyétek vissza börtönébe, a honnan előhoztátok. Megragadták Miriamot és visszahurcolták a börtönébe az átkozódó tömegen keresztül és újra becsukták az Essenus The- ophilus hideg teteme mellé. Miriam leült és részint hogy unalmát elűzze, részint mert szükségét érezte, megette a darab kenyeret és szárított húst, a mit a börtönben hagyott elrejtve. Aztán elaludt, mert fáradt volt és készen lévén a halálra, nem volt mitől félnie. Négy vagy — 176 — túróra. Nagyatyja volt, Benőni. Oh! de mennyire meg volt változva. Azelőtt magas és egyenes testtartásu volt, most pedig egészen ketté hajolt, sárga fogai kilátszottak ajkai közül, fehér szakálla kuszáit volt és csomóstól hullott ki, kezei reszkettek ésjfényes öltözete hanyagul csüngött válairól. Semmi sem hasonlított rajta a régi Benonihoz, csak fénylő szemei voltak a régiek és még vadabban fénylettek, mint azelőtt. Úgy villogtak, mint a koplaló farkas szemei. — Ember, van-e valami mondani valód? — kérdé a fogolytól. — Csak ennyi — válaszolt a fögoly. — Elrejtettem egy kevés élelmiszert, a,mit vagyonom utolsó romjain vettem. A te hyena embereid megfogták a feleségemet és addig kínozták, mig megmutatta, hol volt elrejtve. Elvették és társaikkal -együtt mind megették. Nőm meghalt éhen és sebeitől, gyermekeim is mind éhhalállal pusztultak el, egy hat éves kivételével, a kit a meghagyott morzsákkal tápláltam mostanáig. Már ö is haldoklani kezdett, mikor egy rómaival alkudozni kezdtem, hogy adok neki ékszereket és mutatok neki egy gyenge helyet a falon, csak vigye a gyermeket a táborba és adjon neki enni. Megmutattam neki a helyet és ö enni adott a gyermeknek az én jelenlétemben és elvitte magával, de hogy hová, azt nem tudom. Engem megfogtak és a falat felépítették és a mint tudod, semmi baj nem lett árulásom folytán. Újra megtenném, hogy ha kellene húszszor is, hogy megmentsem gyermekem életét. Meggyilkoltátok nőmet és többi gyermekeimet; gyilkoljatok meg engem is, ha akartok. Én már nem törődöm semmivel. — Nyomorult — mondá Benőni, — mi a te nyomorult gyermekeid és nőd biztonsága e szent helyéhez képest, a melyet mi a, Jehovah ellenségei ellen védelmezünk. Vezessétek el és öljétek meg a falon, barátai, a rómaiak szeme láttára. — Én elmegyek — mondá az elitéit, kezeit az örök felé nyújtva, — de titeket is le fognak gyilkolni a rómaiak, őrült gyilkosok, a kik elvakulva hatalmatok fényétől, romlást hoztatok a zsidó népre. Kivonszolták és egy hang kiáltott : — Hozzátok be a másik árulót ! — 173 — cella túlsó végén levő pádon feküdt. Először azt hitte, hogy holttest, mert olyan mozdulatlanul feküdt. Hanem a holtak nem szoktak sóhajtani, mint a hogy ez sóhajtott. Ki lehetett a szegény öreg ? Bizonyosan rab, a kit magára hagytak, hogy haljon meg, mint öt is magára fogják hagyni. , Kezdett világosabb lenni. Valami olyan ösmerösnek tűnt fel az ősz fején. Közeledett hozzá és azt gondolta, hogy talán segíthet a szegény öregen. Most már tisztán látta az aicát és a mellén fekvő kezeit. Élő csontvázhoz hasonlított és kiaszott csontjain a sárga bőr meg volt egészen száradva ; csak mélyen beesett szemei fénylettek még. Oh ! Hiszen ^ismerte az arcot l Theophilus volt, az Essenusok volt elnöke, a ki neki igen jóbarátja volt gyermekkora óta és nyelvmestere azokban a régen elmúlt boldog években, a melyeket a Jordán partjain töltött el. Theophilus is a barlangban lakott, mikor öt feltalálták és egy sem üdvözölte öt szívélyesebben. Vagy tíz nappal előbb, az Ithiel tanácsa ellenére is, kiment, hogy a friss levegőt élvezze és hogy friss híreket szerezzen. Akkor jól táplált és erős öreg ember volt, bár arca sápadt volt a setétségben való lakástól. Soha sem tért vissza arról az útról. Némelyek azt hitték, hogy a tartományba menekült, mások, hogy a rómaiakhoz ment, ismét mások, hogy megöletett a Simon emberei által. Most pedig igy találta fel ! Miriam hozzá lépett és föléje hajolt. — Mester — kérdé tőle — mi bajod van ? Hogy jöttél ide ? Felnézett mélyen beesett, tétovázó szemeivel. — Ki az, a ki olyan szelíden beszél hozzám ? — kérdé gyönge hangon. — Én, gyámleányod, Miriam. — Miriam ! 1 Mit keres Miriam ebben a kinkamrában % — Mester, én fogoly vagyok. Beszélj magadról. — Kevés mondanivalóm van, Miriam. Megfogtak ezek az ördögök és mivel öreg korom dacára is jól néztem ki, követelték, hogy mondjam meg, hogy hol vettem az élelmet ebben az éhező városban. Ha megmondtam volna, az halált hozott volna a testvérekie és reád, úrnőnkre és vendégünkre. Nem mondtam meg, megbinoztak tehát és ide dobtak, hogy éhen
