Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-13 / 15. szám
I j ■■ ■ : ' ■ ■■ — 277 — „Örülök, hogy bocsánatot kérsz azokért a szavakért, Marcus. Mi szükség van arra, hogy egy rabszolgát sértegess ?“ Szavai más felé irányították Marcus gondolatait. „Igen“ — monda — „egy rabszolga ! Az én rabszolgám, a kit nagy áron vásároltam. Hát miért is bocsátanálak el ? Kedvem volna megtartani.“ „Marcus, megtarthatsz, ha akarsz, de vétked sokkal nagyobb lenne saját becsületed ellen, mint én ellenem.“ „Bűn!“— mondá Marcus érzéssel — Miféle bűn? Azt mondod, hogy nem lehetsz a feleségemmé, nem azért, mert neked nincsen kedved, hanem más okokból, a melyeken nem változtathatsz. De a halottak arra nem adtak parancsot, hogy kit szeress? „Nem, de szerelmemmel én rendelkezem és ha természet ellenes szerelmet kérnek tőlem, zt meg tudom tagadni.“ „Miért tagadnád meg ?— kérdé lágy hangon és feléje közeledve. — Hát nem történt elég kettőnkkel ? Hát nem tetted kockára az életedet én értem Jeruzsálemben, a régi toronyban? Nem én értem Ítéltek el kínos halálra a Nicanor kapujának a tetején ? És én, bár keveset, de nem tettem-e érted mégis valamit? Mihelyt izeneted megkaptam, nem-e Rómába indultam röktön és oly árt áldoztam az idejövetelért, a mi még életemnél is több — becsületemet?“ „Becsületedet?“ — kérdé Miriam — miért a becsületedet? „Mert a rómaiak gyávának tartják az olyat, a ki az ellenség fogságába esik és onnan élve szabadul ki“ — válaszolt Marcus keserűen — „Lehet, hogy én reám is ilyen sors vár.“ „Gyáva ! Hogy te volnál gyáva Marcus?“ „Igen. Mikor megtudják, hogy élek, annak fognak ellenségeim nevezni, pedig csak a te kedvedért maradtam életben Miriam — egy nö kedvéért, aki most megtagad!“ „Oh ez nagyon fájdalmas! Most már értem, hogy mit akart Gallus mondani.“ „Hát mégis megtagadsz e? Hasztalan kell ennyit 'szenvednem ? Gondold meg, hogy ha nem te lettél volna, nem jöttem volna vissza ide addig, a míg el nem felejtették volna a dolgot, — 284 — Sirva fakadt a gondolatra mérgében, majd hátralépett és tapsolni kezdett a kezeivel és hangosan szólította cselédeit. A rabszolgák és örök berohantak a terembe, mert azt hittek, hogy urukat valami veszély fenyegeti. — Emberek — mondá — vigyétek el ezt a nőt és öljétek meg. Még se, mert még valami baj lehetne belőle, mert a Titus foglya volt. Ne öljétek meg, hanem dobjátok ki az utcára. A leányt megfogták és kihurcolták. — Oh uram! —- kezdé Saturius. „Hallgass ember,rögtön hozzád érek.Fogjátok le és vetkeztessétek le. Ah igen jól tudom, hogy szabados és római polgár vagy ! Nos, nem sokára a pokol poigára leszesz, annyit Ígérek csak. Most pedig hozzátok elő a botokat és üssétek mig meg nem döglik.“ A rettenetes parancsot végre hajtották és egy darabig csak a botok nehéz puíogását és a Saturius elfojtott nyögését lehetett hallani. „Nyomorultak“ — ordított a fenséges barom — „nem ütitek elég erősen, hanem csak játszotok vele. Megtanítalak, hogy kell ütni.“ Elkapott egy botot az egyik rabszolgától és földön fekvő titkárhoz lépett, mig a többiek félrehuzódtak, hogy helyet adjanak neki ügyessége bebizonyítására. Saturius látta Domitiant közeledni és jól tudta, hogy pár perc alatt agyon fogja ütni, ha csak mást nem gondol. „Herceg“ — kiáltott— ügyelj reám, mielőtt sújtanál. Megölhetsz jogos haragodban és reám nézve meg nem érdemelt tisztelet lenne a te kezeid ütésétől meghalni. Azért emlékezz reá, rettenetes uram, hogy ha engemet megölsz, soha sem fogod megkapni az általad annyira óhajtott „gyöny leányt.“ 1*. Domitian gondolkozni kezdett, mert ravaszsága még a ittar.tUfc Ulii túlitígti n t< n li jju ti. t „A gazember bizonyosan tudja, hogy hol van a leány'í — gondolta. „Meglehet, hogy a maga részére rejtette el. „Ahá !“ — mondá hangosan, egy parasztos közmondást idézve — „a bot az okosság anyja. Nos? Megtudod találni?“ — 280 — itten előttem sirni, még mást gondolok és a mint Nehushta monda, bajba keverem a te lelked is, meg a magamét is — az utóbbiért úgy se valami nagy kár volna! Miriam kitántorgott a szobából a függöny ajtón keresztül. Nehnshta is utána indult, de Marcus megragadta a karját. — Kedvem volna meggyilkolni téged! — monda nyu godtan. Az öreg lybiai csak nevetett. — A mit mondtam, mind igaz és csakis a te javadért mondtam, a mint majd be fog bizonyosodni. — Hová fogod vinni ? — Még nem tudom, de a keresztyéneknek mindig akadnak barátaik. — Fogsz róla tudósítani ? — Bizonyosan, ha csak lehet lesz. — És ha szüksége lesz segélyemre, tudtomra fogod adni? — Igen és ha neked lesz segélyére szükséged, el fogom hozzád hozni. — Bár csak szükségem lenne reá minél előbb ! Mehetsz ! XXV. 0 SATURIUS JUTALMA. Mig ezek történtek, az egyik császári palotában, nem messze a Kapitóliumtól, egy másik, de sokkal viharosabb jelenet játszódott le. A Domitian palotája volt, a hová a herceg nem a legjobb kedvben érkezett meg a diadalmenet után. Igen sck minden történt azon a napon, a mi nagyon felmérgesitette. A diadalmenet minden pompája csak azt jutatta az eszébe, hogy az nem az övé volt, nem is atyjáé, hanem a Titusé, a zsidók meghódítójáé. Titust a nélkül is gyűlölte, mert nam tudta kiállani, hogy az emberek erényes volta miatt szerették, mig <5t csaK gyűlölték feslettsége miatt. Most meg még mint egy — 281 — diadalmas hadjárat győzelmes vezére tért 'vissza és császárrá koronáztatott, hogy atyjával részt vegyen a birodalom kormányzásban és neki egész észrevétlenül kellett a győző kocsija mögött lovagolnia a diszes menetben. Az ujjongó tömeg riral- gása, a Tanács üdvözlése, a lovagok hódolata és a külföldi uralkodók ajándékai mind a Titus lábaihoz rakattak és öt olyan féltékenynyé tették, hogy majdnem megörült. Az igaz, hogy udvaroncai váltig biztatták, hogy mindez reá fog maradni, majd ha Vespasian és Titus a pokolba kerül, de neki nem igen volt kedve olyan sokáig várakozni. Sok más minden is történt. A Jupiter temploma melletti áldozásnál az ö széke igen hátra volt téve, úgy hogy a nép alig láthatta. Az áldozatot követő lakománál a ceremónia mester elfelejtett az ö egészségére tölteni. Aztán a gyönyörű fogoly, a szépséges ,,gyöngy leány“Hz ö ajándéka nélkül vett részt a menetben. Végre annyi mindenféle bort ivott, hogy beteg lett tőle és a fejfájás gyötörte. Betegségét adva kifogásul, nagyon jókor vissza vonult a lakomától és zenészeitől és rabszolgáitól kisértetve visszavonult saját palotájába. Itt egy kicsit vissza tért a kedve, mevt tudta, hogy titkára Saturius, nemsokára meg fog érkezni a gyönyörű zsidó leány- nyal, a kibe csaknem szerelmes lett. Egészen bizonyos volt benne, mert úgy rendelkezett, hogy az árverezés még az nap este meg legyen tartva és utasítást adott Saturiusnak, hogy minden esetre vegye meg, ha miudjárt egy ezer sestertiát ad is érte. Aztán ki merészelne árverezni arra a rabszolgára, a kit Domitian herceg kívánt magáévá tenni ? Mikor hallotta, hogy Saturius mégnem érkezett vissza magántermébe tért és legszebb rabszolgáit rendelte elő, hogy táncoljanak előtte és egy kedvenc borából ivott, hogy jobban felhevitse magát. Mikor a bor ereje a fejébe ment, fejfájása is megszűnt, legalább egy időre. Nem sokára megrészegedett és régi szobása szerint egészen megvadult. Az egyik táncoló rabszolga megbotlott és zavarában eltévesztette a lépést, a miért saját társnői által korbácsoltatta véresre a szegény félmesztelen
