Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-06 / 14. szám
— 273 Demetrius gyorsan elindult és az Írnok újra. magára marad r. ,, Különös dolog,“ — monda magában — „lebet, hogy a főnökömnek igaza volt, mikor a vén asszonyt boszorkánynak nevezte, de az is lehet, hogy a leány a boszorkány, mert mindenkit megbabonáz szemeivel. Különös történet, a minek szeretném a valóságát tudni és gondolom, hogy Domitian herceg is sokat adna érte, ha tudná. Saturiusnak igen jó helye, de ma éjszakára nem szeretnék vele cserélni.“ A iiatal ember megfordult és épen idején érkezett vissza, hogy lássa a mint az árverező a tizenharmadik számú foglyot Saturiusnak adta el. Kedves arcú leány volt es helyettesítőül vette meg a Domitian részére. Ezalatt Nehushta, Miriam és a rabszolgának öltözött titkár Stephanus, gyorsan közöledtek a Marcus palotája felé, a mely az Agrippa utján volt. A két nö kézen fogta egymást, de semmit sem beszéltek; sziveik sokkai jobban tele voltak, sem hogy képesek lettek volna beszélni. Csak az öreg titkár morgóit néha — „Két ezer sestertia ! Évekig kellett azért takarékoskodni ! Két ezer sestertia, azért a kis semmi lányért ! Az istenek bizonyosan elvették az eszét !“ „Ne járjon a szád bolond!“— mordult rá Nehushta.— „A birtok, a mi vele megy, többet ér, mint a mit adtam érte.“ „Igen, igen, de mi haszna lesz. abból a gazdámnak ? A magad nevére Írattad. Hát hisz’ semmi közöm hozzá, aztán legalább ez az átkozott kosár sokkal könnyebb lett.“ A ház oldalajtajához értek, a melyet Stephanus kinyitni próbált. „Gyorsan“ — mondá Nebushta — „lépéseket hallok!“ Az ajtó kinyílt és bementek rajta, de ugyanazon pillanatban egy ember ment el mellettük, a ki megállt és rájuk nézett mindaddig, mig el nem tűntek az ajtó mögött. „Ki volt az 1“ — kcrdé Stephanus idegesen. „Az, a kit Demetriusnak neveztek és'a kit egyiptomi kereskedőnek mondanak, de a kit én egykor más néven ismertem“ — válaszolt Nehushta csendes hangon, mig Stephanus berekeszelte az ajtót. — 272 — élsz, ha hozzá szoktadod magadat a házi munkához, mert oly sokat^baliva a zsidónök ügyességéről, én bizony szakácsnőnek vettelek meg és hogy a hajamat fésüld. Isten veled uram reményiem soha sem ialálkozunk többé.“ „Isten veled !“ — válaszolt a meglepett árverező — „Isten veled Mulier asszonyság, a ki kétezer sestertiát adsz egy szakácsnőért ! Szerencse kisérjen és ha mindig ilyen bőkezű vagy, kívánom, hogy havonta legalább egyszer találkozzunk. Azért ne félj,“ — telte hozzá jelentősen — „jól bántál velem és nem foglak felkeresni, — még a császár parancsára sem.“ Három percei később kiértek a Fórumból az Írnok vezetése alatt a ki épen olyan előzékeny volt, mint a főnöke. „Most a Fórumon kívül vagytok, hát menjetek a magatok utján" — mondá illedelmesen. Elmentek, de az Írnok utánok nézett, mig el nem tűntek az utca szegletén. Fiatal volt és úgy tetszett neki, hogy a lefolyt esemény a legkülönösebb komédia volt, a mit csak valaha látott. Mikor megfordult, hogy vissza menjen, egy magas férlival találta magát szemben, a kiben az egyiptomi kereskedőre ismert, a ki ezernégyszáz sestertiáig Ígért, „Barátom“ — mondá Demetrius — „merre mentek társaid ? „Nem tudom“ — válaszolt az Írnok. „Próbálj csak reáemlékezni. Egyenesen mentek, jobbra, vagy balra fordultak ? Nézz erie és talán megjön az emlékezd tehetséged ?“ mondá és a szerencsés Írnok öt aranyat érzett a markában. „Nem tudom fognak e segíteni?“ — mondá, mert hü akart maradni Ígéretéhez. ,,Bolond“— mondá Demetrius megváltozott hangon — „emlékezz vissza gyorsan, mert van itt a mi segíteni fog.“ — Egy fényes tört mutatott neki. — Nos, elakarsz e utánok menni ? — Jobbra fordultak — mondá az írnok megszeppenve. — Igazat mondtam, de kívánom ,hogy te juss arra az útra, a melyet emlegettél. — 276 — „Hát e szerint én a te rabszolgád vagyok?“ „Nem vagy Miriam. Jól tudod, hogy nem te, hanem én vagyok a te rabszolgád. Annyit kérek mindössze, hogy légy a feleségemmé.“ „Az nem lehet Marcuä“ — válaszolt csaknem sírra — ,,Te tudod hogy nem lehet.“ Marcus elsápadt. ; „Mindazok után, a mik történtek, még most is azt mon. dód?“ „Még most is azt mondom.“ „Életedet kész voltál értem adni, de nekem adni nem akarod ?“■ „Nem Marcus.“ „Miért ?“ „Azért, a mit már a Jordán partján is megmondtam neked; mert azok, a kik a világra hoztak, meghagyták, hogy ne legyek olyannak a neje, a ki nem keresztyén. Hogyan lehetnék háta te feleségeddé ?“ Marcus gondolkozott egy kicsit. „Törvénykönyveid tiltják ?“ Miriam fejét rázta. „Nem, de a halottak megtiltották és inkább akarok a halottakhoz menni, sem mint parancsukat megszegni.“ Marcus újra gondolkozott és igy szólt. „Nos hát ha nem lehet másként, keresztyénné leszek !“ Miriam szomorúan nézett reá és igy szólt: „Az nem elég. Emlékszel-e még reá, hogy távol innen, az Essenek falujában még mondtam már neked, hogy ez nem az oltáron való áldozat felmutatást jelenti, hanem lélek átalakulás az és csak akkor fogok reád hallgatni Marcus, mikor igaz szívből fogod azt mondhatni, hogy hiszesz, de azt Isten külö- • nős kegyelme nélkül nem teheted.“ „Hát akkor mit ajánlasz ? — kérdé Marcus. „Én nem tudom; nem is volt időm gondolkozni. Úgy gondolom, hogy el fogok innen távozni. “ „Domitianhoz ?“ — kérdé hirtelen, majd gyorsan hozzá tette: — Bocsáss meg, de fájó szívből keserű szavak fakadnak ! — 269 — Mindenki nevetni kezdett. „Kedves asszonyom“ — mondá az árverező, kételkedve nézve reá — „szabad-e megkérdeznem, hogy sestertiát gondolsz-e, vagy sestertiit ? (Egy sestertia 10 dollár, egy sesterti 10 cent.) Bocsáss meg, de úgy tetszik nekem, hogy összetévesztetted a két összeget.“ „Kétezer sestertia“ — mondá az idegen kiejtésű hang határozottan. „Akkor el kell fogadnom az ajánlatot. Saturius barátom, kétezer sestertiát Ígérnek ellened !“ „Akkor úgy is marad“ — mondá a kis emberke dühösen. — Hát a föld összes királyairávágytak erre a leányra ? Már igy is ötszázzal többet ígértem, mint szabad lett volna. Többet nem merek. Add el.“ „Ne mérgesítsd magad Saturius. ígérni lehet, de fizetni is kell ám! Jelenleg, a te ígéreted tizenötszáz. Ha ez a bőkezű asszonyság nem tud fizetni, akkor a tied. Érted asszonyom ?“ „Tökéletesen“ — válaszolt a fátyolozott öreg asszony. — Idegen lévén Rómában: elhoztam magammal az aranyat, mert mint idegen nem reméltem hitelt kaphatni. “ „Elhoztad az aranyat ?“ — fuldoklott az árverező— „Elhoztál kétezer sestertiát! Hát hol van ?‘‘ „Hol van? Hát az én, meg a szolgám kosarában és még valamivel több is. Jöjj jó uram, én megígértem az összeget. Fog az érdemes uraság még többet ígérni ? „Nem“ — kiáltott Saturius— Bolonddá tesz, mert nincs annyi pénze.“ „a > nem igér többet és más érdemes uraság sem, akkor légyHzives az árut eladni“ — mondá a vén asszony.— „Bocsáss meg, hogy sürgetlek, nemes eladója a rabszolgáknak, de még ma nagy utat kell megtennem, mert reggelre Centum Cel- lea kikötőjében várakozó hajómhoz akarok érni és amint látod, nincs elmulasztani való időm.“ Az árverező látta, hogy nincs mást mit tenni, mert a nyilvános vásár törvényeinél fogva el kellett adnia a legtöbbet ígérőnek.
