Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-23 / 12. szám
i — 259 — mellére omlottak, szabadon volt a nap sngarai előtt és meztelen mellére egy gyönyörű gyöngy nyakék látszott. Gyöngy leány, gyöngy leány ordított a tömeg. — Nézd ! — mondá Nehushta, Marcus vállát megrázva. Oda’nézett és annyi év óta újra látta Miriam ai’cát, mert bár hallotta a haugját a régi toronyban Jeruzsálemben, az arcát nem láthatta a sötétség miatt. Ugyanaz a leány volt, a kitől a Jordán melléki pusztaságban elvált, de nagyon meg volt változva. Akkor szeretetre méltó leányka volt, most pedig nő, a kin nagyon meglátszott a szenvedés és a bánat. A vonásai finomabbak voltak ; mély szemeiből bánat és szenvedés tükrözött vissza. Szépsége olyan volt, mint a milyet álmainkban láthattunk csak, földi szépségnél sokkal eszményibb. — Oh ! Egyetlen drága kincsem ! — moron>gá Nehushta karjait feléje tárva. — Hálát adok Krisztusnak, hogy megtaláltalak, egyetlen mindenem. Marcushoz fordult, a ki majd elnyelte szemeivel Miriamot és vad hangon kiáltott reá : — .Római, hogy most újra látott, szereted-e ípég most is úgy, mint azelőtt ? Marcus nem figyelt reá és újra ismétlő a kérdést. Akkor igy felelt: — Miért háborgatsz ily üres beszédekkel ? Egyszer valaha egy nö volt, a kit igyekeztem megnyerni, most pedig lélek, a kit imádok ! — Nö, vagy lélek, jól megondold, hogy fogsz vele bánni, romai — sziszegett Nehushta még vadabbal — vagy — és kezei a ruhája ránczai közzé rejtett kés nyelére estek. — Légy békével! — mondá Marcus és a mig beszélt, a menet megállott ablakai előtt. Milyen fáradt és szomorú — mondá önmagához beszélve — A szive meg van törve. Oh ? Hogy nekem itt kell állanom és igy látnom, a nélkül, hogy mutatni merném magamat! Ha legalább tudtára tudnánk adni! Nehushta félre tolta és a helyére lépett. Szemeit Miriamra függesztve, minden erejét összeszedve oly erőt fejtett ki, hogy egész teste reszketni kezdett. Gondolata a fogolyhoz ért, mert felnézett hozzá ! , — 258 — volt egy taluseprö és a mellökön a szégyenüket hirdető felirata A kegyetlen római csőcselék gúnyolódva dobálta és gyáváknak nevezte őket. Az egyik, egy bika nyakú, fekete hajú íickó, türelmesen hallgatta a gúnyolódást, mert tndta, begy a menet után szabadon fogják ereszteni. A másik, a ki kék szemű és nemes vérre mutató rinomabb arcvonásu ember volt, igen mérges volt és fogait csikorgatva nézett széjjel, mint valami kalitkába zárt vadállat. Marcus háza előtt érte el a gúnyolódás a tetőpontját. — Kutya — kiáltott egy asszony a tömegből, egy bottal arcul ütve — Gyava kutya ! A kék szemű ember megállóit és megfordulva visszakiáltott. — Én nem vagyok gyáva, én a ki saját kezeimmel öltem le tiz embert! Ti vagytok a gyávák, a kik kínoztok engem. Túlságos erő támadt ellenem, az az egész. A börtönben nőmre és gyermekeimre gondoltam és nem öltem meg magamat. Most megfogok halni és vérem szálljon fejetekre ! Utána egy nyolc fehér ökör által húzott hajó jött, mely- kerekekre volt építve és a hajőszemélyzet rajta állott a hajó fedélzetén. Őreit elkerülve, lefutott az ökrök közt és magát a kerék előtt hirtelen a soldre dobva, a kerék átmentja nyakán és agyonnyomta. — Jól volt, jól volt! — ordított a tömeg, örülve a nem várt látvánnyon. — Jól tette meg ! Mégis csak bátor ember volt! A holtestert elvitték és a ncenet tovább ment. De Marcus, a ki látta a jelenetet, arcát kezeibe rejtette, Nehushta pedig kezeit összetéve imádkozott a meghalt lelkiüdvéért. Most a foglyok következtek, nyolcas sorokban menetelve és a tömeg újra ujjongani kezdett a szerencsétlenek láttára, a kiknek minden bűnük abból állott, hogy utolsó csepp vérig harcoltak, hazájukért. Az utolsó sorok is elhaladtak, mikor a hátuk mögött, egy kicsit távolabb tólük, • egy fáradt leány alakját látták közeledni. Fehér selyem ruha volt rajta, mellén aranyos hímzéssel. Lehajtott feje ; melyről a göndör hajfürtök; — 254 — tód ! Aztán ö hü szokott lenni barátaihoz.“ ,,Igen, de talán azokhoz nem, a kik az ellenség fogságába -estek. Az ostrom első napjaiban úgy járt egy ember, a kit nagyon jól ismertem. Elfogták egy társával. A társát meggyilkolták a zsidók, de a mint öt is épen leakarták a falon fejezni, kisiklott a kezeikből és a falról leugorva, elmenekült. Titus megajándékozta az életével, de kicsapta az ezredből. Miért részesülnék én jobb sorsban ?“ ,,Nem a te hibád volt, hogy elfogtak, mert elvesztetted eszméletedet és megkötözték, mielőtt észre tértél volna.“ Meglehet, de mit használ az nekem? A törvény az, hogy egy római katonának sem szabad magát megadnia. Ha eszméletlen, mikor elfogják, kötelessége megölni magát, mihelyt észre tér, a mint én is tettem volna, ha a zsidók kezében lettem volna, mikor észre tértem. Haném másként történt a dolog. Mégsem jöttem volna Rómába, ha nem a Miriam ügye hozott volna, ide, legalább addig nem, a mig kegyelmet és engedőimet kaptam volna Titu’stói. “ „Hát mik akkor a terveid, uram Marcus?“ ,,Az, hogy az Agrippa fürdő melletti házamhoz fogok menni. A diadalmenet el fog a ház előtt menni és ha Miriam a foglyok közt van, meg fogjuk öt látni. Ha nincs köztük, akkor vagy meghalt,,yagy már eladták, vagy lehet odaajándékozták a császár valamelyik barátjának.“ Nem beszéltek többet, mert a néptömeg most már oly süni volt, hogy csak egymás után lovagolva, tudtak előre haladni. Nehustha Marcus után ment és igy haladtak át a Tiber folyón, majd számtalan utcán keresztül az Agrippa utján levő márvány oszlopos urilakhoz értek. „Különös hazatérés“ — mormogá Marcus — ,,Jöjj utánam“ — mondá és a házon körüllovagolva az oldal bejáráshoz ment. Leugrott lováról és egy kis ajtón kopogtatni kezdett, de sokáig minden eredmény nélkül. Utoljára kinyilt egy kicsit és egy vékony, veszekedő hangot hallottak a nyíláson kiszólani. „Takarodj, akárki vagy. Senki sem lakik itten. Ez a Márkus háza, a ki meghalt a zsidó háborúban. Ki vagy ki hábor\ — 255 — gatni merészelsz ?“ ,,Marcus örököse.“ „Marcusnak nincsen örököse, ha csak a császár nem az, a ki bizonyára el fogja foglalni birtokait.“ ,,Nyisd ki Stephanus“ — mondá Marcus parancsoló hangon és egyúttal betolta az ajtót és belépett. — „Polond ! Miféle magán titkár vagy te, hogy nem ismered meg urad hangját!?“" Az ajtót tartó és az írnokok barna ruháját viselő kis, emberke bámulva nézett a látogatóra éles, kis szemeivel, majd karjait felemelve hátra tántorodott, mondván: ,,A Mars dárdájára mondom ! ez maga Marcus ! Marcus visszatért halottaiból ! Isten hozott, uram, Isten hozott !“ Márctfs bevezette lovát á hosszú folyosón, majd mikor Nehushta is bejött visszatért és becsukta az ajtót. ,,Ugyan barátom, hát miért gondolod, liogy meghaltam?“ — kérdé. ,,Óh uram!“ — válaszolta titkár — ,,mert a ki csak visz- szajött a háborúból, mind azt mondta, hogy eltűntél az ostrom alatt és hogy vagy meghaltál, vagy fogságba estél. Most már jól tudom, hogy te soha sem gyaláztad volna meg ősi házadat, vagy saját nemes nevedet, vagy a sasos jelvényt, mely alatt szolgáltál az ált'^1, hogy élve estéWolna az ellenség kezeibe. Azt hittem teÉát, hegy meghaltál.“ Marcus keserűen nevetett, majd Nehushtához fordulva „Hallod e asszony. Ha saját titkárom és szabadosom így . Ítél felőlem, hogyan fog akkor a császár ítélni? Nos Srephanus a mit 1e lehetlennek véltél és amit én magam sem gondoltam megtörténhetönek — megtörtént. A zsidók fogságába estem bár néma saját hibámból.“ ,.Ha úgy történt uram“ — mondá az öreg — „tagadd el. Két szerencsétlen ember, a ki megadta magát, hogy életét megmentse és a kit később egy zsidó börtönbe megtaláltak, xúszt fog ma venni-a diadalmenetben. Kezeik hátra lesznek kötve, kardjaik helyett talusepröt fognak viselni és a mellükön a következő felírás lesz: „Én vagyok az a római, a ki becstelenséget választott a halál helyett. “ Nem szeretnél az ö tái'saságukban. lenni, uram.“
