Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-07 / 27. szám
2 életének hü festése nem éppen szeretetreméltó képet eredményezett volna, ott az elfogulatlanul nyilatkozó történelem tanú • bizonyságát idézem. s n. Páduai szent Antal születése, gyermekkora. f ■ Szentünk 1195-ben született Lisszabonban, .Portugália fővárosában, a mi a róla szóló legenda szerint ,,a világ végén“ van. Tehát a tizenkettedik század gyermeke volt, a mikor a Rómából kiáradó vallásos eszmék befolyása alatt állott minden keresztyén s a keresztes hadaknak viselt dolgai vonták magukra az egész katolikus világ figyelmét. A római egyház szellemének megfelelő légkör vonta be a hivő országokat s az általános korszellemhez hozzájárult még az a körülmény, hogy 1185-ben I. Szanchó lépett Portugália trónjára, a ki a katolikus vallás megszilárdítását tekintette egyik töladatának. A korszellem, a helyi viszonyok s fajának lángoló szenvedélye mind alkalmas eszközök voltak a szentté fejlődés talajának elökészitéséhez. A krónikák és életrajzok kevés adatot nyújtanak családi viszonyaira. gyermekkorára s a meglevők is ellentétben állanak egymással. Családi neve Dason, mások szarint Buillon volt s ez alapon az első keresztes hadjárat vezetőjének, Buillon Gottfriednak egyenes leszármazásu utóda lett volna. Apját Mártonnak. anyját Máriának hívták, kik a későbbi kereszti ég alkalmával Ferdinánd nevet adtak; mert, mint látni fogjuk, az Antal nevet későbben vette föl. A hagyomány szerint kerülte kortársainak játékát és már gyermekkorában, vallásos szüleinek példáját követve, a templomokat és „kolostorokat látogatta s a szegények között osztogatott alamizsnát. Ajtatosságait a lakásuktól keletre fekvő Szűz Mária tiszteletére rendelt templomban gyakorolta, mely szent Vince vértanú tetemeit tartalmazta kriptájában Rajta kivül egy fiú és két nötestvér származott szülei hái zasságából, úgymint: Péter, Mária, k. apáca lett és Feliciána, ki férjhez ment és fiát szent Antal későbben feltámasztotta- Tanulmányait a parókiájához tartozó és papok vezetése alátt álló iskolában nyerte, hol azon kornak szokása szerint nyelvtant, szónoklatot, vitatkozást és zenét tanúit a vallásos dolgokon kivül. Már gyermekkorát se hagyták későbbi életirói csodák nélkül: azt a hirt terjesztették róla, hogy egy Ízben imádkozás alkalmával a templomban kísértet fogta el, mire ö ujjaival a templom márványára keresztet húzott, a mi nem veszett el nyomtalanul, hanem ma is látható és hogy feltűnővé tegyék, rácscsal vették körül. De egy másik életrajza szerint meg négy ilyen kereszt állott elő ujjainak nyomában és hívei meg vannak akadva, hogy vájjon egy keresztvonást tulajdonitsanak-e neki avagy négyet. Tizennégy éves volt, miko iskoláit bevégezte. III. Szent Antal mint ágoston-rendi szerzetes Bekövetkezett életében a pályaválasztás kora és nem külső, haszonnal járó szempontok után irányította elhatározását; hanem lelkének sugallatára hallgatott. Újra bűnös vágyak kínozták és mivel a maga erkölcsi erejét nem tartották elég erősnek, hogy az erény utján megmaradjon, korának fölfogása szerint a szerzetesi életben keresett menedéket és ágostonrendi barát lett. E szerzet kötelékében tiz esztendőt töltött s ez idő alatt folytonos tanulmányozással élesítette elméjét és ájtatossági gyakorlatokkal győzte le indulatait. Ezen korból későbbi tisztelői két csodát származtatnak. Az első szerint egy alkalommal akadályozva volt a misén való megje’enésben, a mit pedig soha se szokott volt elmulasztani. De kiváló tulajdonságainál fogva csoda történt, a mi lehetővé tette azt, hogy a misében mégis részt vegyen. Ugyanis a templom falai megnyíltak előtte ugyanazon pillanatban, a mikor az ostya fölemelése történt s igy mégis láthatta a szent áldozatot. A másik csoda szerint gyógyítás közben észrevette, hogy egy embertársát ördög szállta meg. Reá vetette reverendáját a gonosz lélektöl gyötört vállaira s az hirtelen meggyógyult. Huszonöt éves koráig volt az Ágostonrendi szerzet tagja, de ekkor a ferencrendiekhez lépett át. IV. Ferdinánd (a későbbi szent Antal) ferencrendi barát lesz. Az Ágoston-rendet 1220-ban- otthagyta Ferdinánd és reverendát cserélve, átlépett abba a szerzetbe, melynek kortársa, a buzgó assizi Szent Ferenc volt megalapija. Nem a divat, nem is az újdonságot keresni akaró nyughatatlan természet, volt e tettének rugója. Nem régen ugyanis a huszas éveket megelőzőleg, Portugálián keresztül öt ferenc-rendi barát ment Afrikába, hogy a mohamedánok között hirdessék a megfeszített Krisztus tudományát, kik mindannyian vértanúi halált szenvedtek. Ez a történet tudomására jutott Ferdinándnak is, melynek hallatára a hagyomány szerint ellenállhatatlan vágy keletkezett szivében, hogy vajha ö is hasonló dicső halálban részesülhetne a Krisztusért. ,, Bárcsak a mindenható részeltetne szent mártírjainak kegyetlen halálában ! ‘ ‘ kiáltott föl Ferdinánd. ,, Bárcsak a hóhér kardja abban a pillanatban sújtana is, a mikor térdelek, nyakamat a Krisztus nevéért tartva ! Hihetem-e, hogy meglátom-e ezeket valaha ? Hihetem-e, hogy fölvirrad rám e boldog nap?“ (Folytatjuk) Életnek kenyere. Asa király istenfélelemban országolt. II. Krón. 14 r. 2 v. Asa mindazt cselekedé, a mi jő és igaz vala az ö Ura Istene előtt. Judában volt király, alatta tiz esztendeig békesség volt» a földön Atyja Abija és anyja Maoka olyan erkölcstelen, bálványimádó életet folytattak, hogy igazi csoda számba megy az Asa vallásosága s ama szigorú eljárása, hogy visszaállítsa Judában a Jehova igaz tiszteletét. Azt cselekedé, sa mi kedves volt az Ur előtt, mert lerontá a bálványokat mindet. Anyját megfosztó az uralkodástól, mivel az egy iszonyú bálványt csináltatott a berekben. Ezt is leromboltatta Asa. — A templom aranyát, ezüstjét visszatérítette. Építtetett, megerősített városokat, mivel hogy békesség volt alatta, igy szólt országa népének: ,,Mert megkerestük a mi Urunkat, Istenünket — nyugodalmat adott nékünk mindenfelől.“ Azért építettek s lett jó elömenetelök, mert midőn megtámadta a szerecsen Zérah, Isten nevének segítségül hívása mellett kiállt ellene harcra a király s az Ur meg is verte a sze recseneket. Akkor mondá Asa ama szép szavakat: ,,Oh Uram, nincs külömbség ellőtted a sok között és az erő nélkül való között, hogy megsegitsed! Segélj meg minket oh mi Urunk, Istenünk, mert bennedbízunk és a te nevedben jöttünk e sokaság ellen! Majd a próféta Azáriás igy szólt a királynak s a népnek: ,, Az Ur van veletek, ha ti is ö vele lesztek, ha öt keresendőek, megtaláljátok; de ha öt elhagyandjátok, ö is elhagy titeket. Ezekben az időkben nincs békessége sem a kimenőnek, sem a bazajövönek, mivelhogy egv nemzetség a másik nemzetséget, és egyik város a másik várost elpusztítja. Ti azért bátorságosak legyetek, mert a ti munkátoknak jutalma van. (15 r. 2—7 vd Asa példája arról is hasznos, hogy megláthatjuk az isteni kegyelem nyilvánvaló munkáját. Ö magas állású, de erkölcsileg és vallásilag teljesen alásülyedt királyi szülék gyermeke. Környezetében mindenütt csak roszat, még pedig a lehető' legrosszabb példát látta. Ilyen volt a királyi udvar is; ez a környezet teljesen megmételyezhette volna a fogékony ifjút lelkét, ha az isteni kegyelem nem adott volna neki erőt, hogy állhatatos legyen a Jehova tiszteletében, az imádkozásban s erős legyen, hogy megalkuvás nélkül szegüljön ellene mindenek, a mi bűn. mí előttünk ez az ut áll, s a mi hivatásunk hiv betöltése is csak azt kívánja, hogy az Istentől nyert erőket felhasználjuk, hadd legyenek azok a haladás, becsület és boldogulás eszközei. Isten segedelme nélkül eddig sem lehettünk ezután sem lehetünk boldogok és szerencsések. Ö Urunk királyunk s a Jézus Krisztus által kegyelmes Atyánk, a kihez bármikor gyermeki bizalommal járulhatunk. Bizonyára jó az Isten! Minden lépten-nyomon szemlélhetjük s tapasztalhatjuk, hogy napról-napra jobban elhalmaz jótéteményeivel. — Igen, ö megbocsátja vétkeinket, megtisztítja a sziveket s képesekké tesz arra, hogy másoknak is a sziveket s képesekké tesz arra, hogy másoknak is szerezzünk örömöt és áldást. Legyen bár valaki gyermek vagy aggastyán, azért Isten Atyai szerelmének tárgyai vagyunk. Azért ne féljünk úgy Istentől, mint egy rabszolga zsarnok urától, hanem úgy, mint egy gyermek, a ki tiszteli és hálát, érez az ö szeretett és szerető atyja iránt. Az isteni félelem megőriz mindentől, a mii rósz, büj ös és ártalmas s arra indít, hogy TÁRCA. Renitens feleség. Irta: PRÉM JÓZSEF. A lovagteremben nagyokat nyikorgóit a rozoga padló, a mint Rozsályi Kun István magas szárú, kemény talpú csizmáiban végig! épkedett. Erős indulat dolgozott a kastély urában. Az ajtó mellé húzódó hajdú, a ki pecsétes levelet hozott Déváról, szepegve nézte a nagyur haragját. Az Írás ketté tépve ott hevert az asztalon, azaz esak az eg; ik dar* bja, a másik a padlóra esett. A keménytalpú, magas szám csizmák egy pár szór már rátapostak azokra a papírdarabokra. — Ezt nekem! A saját hitvesem mer igy packázni velem! Én velem, Rozsályi Kun Istvánnal ! Hát az vagyok-e még 1 Dühös pillantással, vérvörös ábrázattal állt meg a hajdú előtt, várva a feleletet. — Én kegyelmes nagyuram! — alázatoskodott a megriadt ember. — Nem rajtam múlt. hogy jobb híradással nem kedveskedhetem. — Lódulj! Ée küld he sebtiben kapitányomat. Ismét végigcsörtetett a termen anekiböszült férj. Most már rugdalta azt a papírdarabot, valahányszor a közelébe ért. Nem törődött vele, hogy az ország legszebb asszonyának édes kezevonásai alkotják a szabályos, egyenes sorokat............Korának legünnepeltebb asszonya, a bűbájos Széchy Mária, az ö imádott hitvese irt neki.... Az ólomszegélylyel kerített, színes üvegü ablakon át messzire ellátott a kastély ura. Ott terült el a rozsályi határ. Hátha mégis jön az asszony ? Hátha csak tréfálni, ingerkedni akart vele, a mikor azt irta, hogy soha többé nem jön vissza Szatmármegyébe ? Tán itt is van már a közelben ............Az a porfelhő ott, a hegyhát mentén, öt takarja.. . De már belépett a kapitány, vitéz Antalffy Gáspár uram. — Mi baj, István ? — Fordul velem a világ ! Bár sa lyedne el sülyednék el a pokol fenekéig! — Na, na ! — Hát nem jön az asszony '1 Vérbeli atyámfia vagy, Gáspár, legjobb barátom is vagy, nincs titkom előtted .... — Mi a szándékod ? — Adj tanácsot, Gáspár. Vitéz Antalífy Gáspár uram, a szó-' kimondó emberek közé tartozott. Tudta ezt a kastély ura, azért követelő pillantással állt eléje és leste mit is mond a kapitánya. Azt is tudta, hogy mindjárt Ítélet lesz az, a mit hall. — No hát, csak amondó vagyok szerelmes atyámfia,' — kezdte Gás pár, — vess keresztet Széchy Máriára. Eljött az idő, a mikor próféciám beteljesedik, még pedig színültig. Hát nem váltig hajtottam, ne bízzál abban a gfönyörüséges aszszonyban, a ki nem becsülte meg első urát, Báthory Istvánt! ... Már hogy szerette volna, a mikor mint menyasszony is Wesselényi Ferenc, ért rajongott!___ Mégis tehozzád ment, miért? Csakhogy megboszantsa az ideálját! Arra jónak talált téged, hogy fölkeltse veled Wesselényi Ferenc indulatját.. .. Tisztán látok én.... És itt a saját házadban mondom, úgy vigyázz rá, Rozsályi Kun István, hogy sem első nem voltál, sem utolsó nem leszel a szép asszonynál! Mához egy esztendőre a harmadik ura lesz Széchy Máriának. — És Wesselényi Ferenc lenne az? — Nem nyugszik addig az az aszszony! A házigazda most már belesápadt. Érezte, hogy igazat beszél kegyetlen atyjafia. Hisz ez a levél is ott a földön olyasmit emleget. Újból rúg dalni kezdte a papírlapot, azután fölkapta, odavitte az asztalhoz a má sik darabhoz. — Olvasd, olvasd csak! Vitéz Antalffy Gáspár betűzni kezdte a szép asszonyi írást, miközben egyre kacagott. — Hát persze, persze! Itt a nyitja mindenuek. Unatkozik a házadban. Még csak nemrég ünnepelték Erdélyben; szabadon járt kelt, lóháton kisérte egész sereg gavallérja. Aztán megfeledkezett magáról és hozzád láncolta az ifjúságát. Azt hitte, te majd megvéded a hírét és helyt állsz, ha pörlik jószágaiért. Szép embernek talált. Hahaha! De most látja, milyen bolondot tett. Köznapi lelkeddel föl nem érsz hozzá.... — Az is ott áll ? — De itt áin! Meg az, hogy gyámoltalan, aluszékony vagy. Ezt már nem hallgatta tovább Rozsályi Kun István. Szinte fölorditotfc és akkorát csapott a tölgyfaasztalra, hogy a nehéz alkotmány nyekkent nyekkent egyet. Aztán odarohagt Széchi Mária arcképéhez, rátapadt tekintete a kacér, bájos asszony vonásaira és öklével fenyegetve, kiáltozta: — Te elbizakodott, te csélcsap, te szívtelen, te gonosz asszony! Én gyönyörűséges kinom, gyötrelmes hitvesem. Hát csak megmutatom, ki a gyámoltalan, ki az aluszékony! Meg én! A kapitány kíváncsian kérdezte: — Mitévők leszünk ? — Hahaha ! „— kacagott most már Rozsályi Kun István. — Szaporán ! Nyeregbe háromszáz vitézzel! Hazahozzuk a renitens asszonyt!
