Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-03-05 / 10. szám
ini, fő Hink vagyunk. ,, A keresztjén , jégnek a nők között van a legszámof-abb ős leghívebb barátja, a mi e j gészen helyes és méltányos dolog, mert neki köszönhetik a nők a legjobbat, erkölcsi íöleraelkedésüket és elismertetésüket. A keresztyénség előtti világ képén a legsötétebb ár ; nyék a nők története és helyzete. A keresztyénség a nőknek-uj erkölcsi méltóságot adott, s kiemelte a por 1 ól és a férfiak mellé áIlitá. öl>et“ fejtegeti remekül és mély igazsággal' i gy nagynevű német hittudós, Dr. 1 Luthai'dt. A ker> sztyénségiöl és a nőkről j sokan is sokat Írtak már — ezzel a kérdéssel tehát nem szándékozom 'oglalkozni, hanem a.keresztyénségnekcsak egyik oldalát, a protestán- 1 izmust emelem ki, s ennek nőre, a nő egyháztársadalmi munkásságára vonatkozó hatásáról mondóméi ész- Jeleteimat. Mindenek előtt kijelentem, hogy «•szembe sem jut a római katholieísmust, vagy bármely más egy házi tormát, a római katholikus vagy bármely más egyházhoz tartozó nőket bántani azzal, a mit mondani akarok. Valaki lehet föltétlenül hü a maga egyházához, megláthatja azt, a mi abban másokénál jobb és.el is mondhatja azt ngy is, hogy nem sérti vele a másikat. A nevelés, melyben részesültünk, az egyház, a melynek tagjai gyanánt felnövekedtünk, föltétien bizonyossággal reánk nyomja a maga bélyegét. Ha csak kissé vagy is lélekbúvár, s be tudsz hatolni a beszéd, a gondolatok rejtett rugói közé s ta 1 álkozol egy emberrel, vagy mert most arról van szó, egy növel, kit soha sem ismertél, kinek nevét sem I állottád soha, s el kezdesz vele be* szélűi bármely közönbös tárgyról, de nem vallási kérdésről: igen rövid idő alatt tisztában vagy vele, hogy az illető no protestáns-e* vagy -ma}adjunk csak e kettőnél, — római katholikus. Más mindeniknél a lélek zománca, más mindeniknek gondolatvilága. Másfelé tekint leikök vágya: más nemcsak a hitük, de atyaliui, felebaráti szeretetek is más és más alakban nyilatkozik meg. Az a nagy quaker, tehát protestáns an goi,nő, Fry Erzsébet, a ki el hatolt még Ausztráliába is, hogy a fogház ban szenvedő nyomorultak lelki in ségén segítsen, az nem a római katholikus, hanem a protestáns nőkre nézve ejtette ki s tette szálló igévé j ezt ezt az ö mély értelmű és remek I mondását: “Charity to the soul is is the soul to charity”, a mi ezt teszi: “a lélek' szeretetóben van a szeretet lelke.“'' És,ha megismered a no vallását beszédéből, ugyan hogyne nyilat koznék meg annak hatása a nö egyháztársadalmi munkásságában és tevékenységében is?! Az én élettapasztalatom, lélektani tanulmányouqarra a határozott meggyőződésre vezetett engemet, hogy a római katholikus nö vallásossága a lélek felszínén lehet forróbb, izzóbb, de a mely a maga melegét nem akarja kifelé terjeszteni, keveset törődik tehát mások lelkének érdekeivel* míg a protestáns nö vallásossá •ga a lélek mélyére hatolva, nyűgödtahb, mondjuk hidegebb, de vágyában buzgóbb, törekvéseiben lelkesebb s vallásos érzelmeinek fényé ben másokat is óhajt részeltetni, tehát nem rejti véka alá a lelkének világát. A római katholikus nö is törekszik a maga szivnemességével, mint a római katholikus jótékonysági nöegyletek igazolják, enyhíteni a külső emberi nyomort, de a humánus cél elérésével megelégedve, nem mennek el, hogy azt is meggyógyítsák, a nyomor eredő forrásához, a lélek sebéhez. A protestáns nö, általában szólva, egyházi vallásos tevékenységével sokkal jobban igazol ja ehhez a nagy bibliai tételhez való hűséges ragaszkodását: “ahit jó cse i lekedetek nélkül megholt állat“, mint a római katholikus nö. Úgy j látszik, mint ha Péter apostolnak ezt az intését- “a ti hitetek mellé ragaszszatok jóságos cselekedetét“, j úgy látszik, hogy ezt a protestáns nők jobban megfogadják, mint a ró mai katholikusok, holott, sajátságos, Péter apostolt ök szeretik egészen a magukénak foglalni le. De érzem, hogy felállitolt ezen té i telemet: a protestáns no lelke mé- \ lyén buzgóbb a római katholikus nö- J nél, bővebben igazolnom kell. Hát nem ismerem, — kérdhetik.'! tőlem, a római katholikus női szerzetrendek, az apácák vallásos j buzgóságát, tevékenységét'! Ismerem azt és sokat össze tudnék Írni arról a 40—45 női szerzetrend ! röl, vagy római katholikus egyházi I jellegű női egyesületről, melynek a nevéről a múltból vagy a jelenben tanulmányaim között találkoztam. Tudom, hogy közülük többen végte lenül értékes munkát végeznek á kultúra terjesztésének érdekében, mint tanítással foglalkozó apácák, de hány volt és van közöttük olyan, a melyik önmagába merülve, tétlen szemlélődésben, a hit követelményét puszta áhitatoskodásban elégítve ki, vagy pedig egész életén át házrólházra járó kéregetésben teljesiti vallása, egyháza iránti kötelességét'’! Es aztán, jól van, a római katholikus apácák nagy serege mellett ott áll a protestáns diakonisszák nem oly nagy, de áldásos egyházi^ tevékenységben oly végbetetlenul buzgó tábora.Ott állanak ez, egyházi fogadalmat nem tevő protestáns nők, kiket a Rajna melletti Kaiserswert hben 1836 ban egy német protestáns lelkész, Fliedner Tivadar hívott el az egyház szolgálatára. En a külföldön éveken át láttam a diakonisszák munkáját, tehát tu; dóm és állítom, hogy magasan fölötte áll az, a köz jótékonyság tekintetében az apácák munkájának. Ott tanítanak ok vallásos hitben tiszta erkölcsöt és tudományt a leg különbözőbb nönevelöintézetekbén. A mit tehát Péter apostol, fentebb idézett tételét egészen elmondva, igy fejez ki: ‘-a ti hitetek mellé ragaszszatok jóságos cselekedetet, a jó cselekedet mellé pedig tudományt“, azt a diakonisszák a maga teljessé gében Kiviszik. Láttam őket kisdedóvodákban, gyermekmeuházakban, vakok, siketnémák intézeteiben; a lelkem most is megremeg, pedig ma már fogházi lelkészi minőségemben magam is végzem e munkát, mikor eszembe jut, hogy egy rettenetes berendezésű svájci fegyházban forgolódtak a jótékonyság eföldre szállott angyalai a gyilkosságért életfogytig való fegy házra Ítélteknek lélekbántó, szúrnom seregében. Láz. ban. gyötrő betegség által kínozva, csaknem hálálni válva feküdtem haj danán a -báseli nagy közkórháziam., s mikor az a szelíd képű diakonissza letörölte homlokomról a láz verítékét s édes nyugalommal Jézusról kezdett énekem beszélni; mikor vasárnap reggelenként összejöttek a kórházban alkalmazott összes diakonisszák s a folyósok különböző pont jait keresve föl egymás után s helyezkedve el azokon, szívből szálló, szívre ható hangjaikon szép angyali énekeket énekeltek nekühk, a szobákban vergődő betegeknek: már akkor megbizonyosodtam a felöl, hogy a protestáns nö szive mélyén élő vallásosság mily fenséges hatalom shogy abban áll annak dicsősége, ha lelke javait megoszthatja másokkal, a sinlödökkel, szegényekei, elhagyatottakkal, betegekkel is, ha bevilágíthat azzal a sötétségnek mélyeibe. Haza térve a külföldi képek lerajzolása után, nem akarókén most egy Lorántffy Zsuzsánnáról beszélni, hiszen e protestáns estélyeinken volt már szó e kálvinista fejedelmi nagy magyar asszonyról. De ime itt vannak egy Szombathyné Aerezmarti Zsuzsanna, vagy egy Kenesseyné Szondy Zsuzsánna, kik szegény gyér mekek és ifjak fenntartására, segélyezésére, vagy tanári székek emelésére tett hatalmas alapítványaikkal jegyezték fel debreceni főiskolánk, egyházunk múltjában fényes neveiknek nagy és dicső emlékezetét, j6 cselekedeteikkel tévén bizonyságot-’ igaz protestáns hitükről. Avagy itt van a jelenben özv. Hegyi Mihályné, ki lelke ihletétől megragadva, emléket állit kollégiumunk előtt a protestáns hitvallóknak, hogy tanuljpn lelkesedni a múltak nagy emlékein a. jövőnek harcosa, a nemes ifjúság. Avagy föltekintek hazánk fővárosa ba, Budapestre s látom, hogy ott a protestáns nők egész tábora küzd a TÁRCA.-ZL. -Irta: DŐCZV József. Egyik fővárosi újság nemrégi számában egy igen talpra esett tárcát közöltek. Az volt abban meg Írva, hogy egy papválasztó egyházban tizenhét pályázó között, kik a válasz 1 ó-gyülésen személyesen megjelentek s próbapapolást tartottak, csak egy volt beteges, köhögös és- igen gyenge liaugu, a többi ylerék szál legény és pompás szónok: mégis ezt a betegest választották meg és pe- j dig egyhangúlag. Ä megválasztott ezt maga s érthetetlennek tartván, megkérdezett egy preshytert, hogy ugyan miképpen történhetett ez! A presbyter aztán igen érthető»]eg meg magyarázta a dolgot. Kekünk—úgy mond—senki más nem kell papnak, mint Bártók Lajos. Ügyeié, ö most j még. csak teológus, s csak két* é’v múlva «lesz választható, tisztelendő ur pedig heptikás, két év alatt biz<myosan meghal akkor elhozzuk Bartók Lajost. Ennek a történetnek tudom pn párját is. S noha az én történetem nem végződik ily csattanósan, de talán érdekessé teszi az, hogy míg a íölebbi tárca nem egyéb, mint jőizü tréfa: az én tárcám kissé kesernyés, valóságos, csak a nevek költöttek. Amaz alig volt furcsa időkben, midőn nem okmányokkal, hanem személyesen kellett pályázni, a hely«/azinén próbaszónoklatot tartani; a bükfalvi lelkészi állomás megürülvén, megkezdődött a papjárás bükk falvára. Az első pályázó», tudva azt, hogy az első hatás többnyire maradandó, de tudva azt is, hogy népünk a nagy hangú prédikálást különösen ked véli: nem, hogy szónokolt volna, ha nem erejét meghaladó módon kiabált, s emiatt beszéde közepén már kezdett rekedni, a végén pedig égé szén elrekedt.'—A hívek Ítélete ez lett:“nem gyözös, eleinte nagyon húz, később pedig sehogy. Tehát a lóhoz hasonlították. A második pályázó, okulván előde példáján, nem kiabált, hanem természetes hangon szónokolt, de mivel a templom akusztikája megle hetösén rósz volt, a végső padokban ülök alig értették meg a beszéd jét. Különjben is feltűnően alacsony termetű lévén, az ítélet igy/hangzott: „nagy a kalicka, kicsiny a madár’’. A harmadik pályázó úgynevezett fülcsiklandoztató prédikációt mondott, teli népies szólamokkal, s apró történetkék elsorolgatásával. ítélet: „mese, mise — semmise.” A negyedik pályázó ezzel ellenkezőleg szaharai szárazsággal tárgyalta a nehéz tétglt: a Jézusban hinni és hinni a Jézusban. ítélet: „fölöttébb okos, nem nekünk való.” Az ötödik pályázó általános tetszést argtott, ha a miatyánkot nem olvasta volna. Ö igy látta ezt országos hirü papoktól, sőt magától a püs póktól is és nem tanált benne semmi megróni valót. Itt azonban a hívek másként vélekedtek, mert az Ítélet igy, hangzott: „ha ezt megválasztanánk, a szomszéd hársfalviak kicsn ifolnának bennünket, hogy a papunk még a miatvánkot sem tudja. “ A hatodik pályázó, értesülvén ^ j lektor áltál a gyülekezet ilyetén vélékedéséröl, feltette magában, hogy bármi történik is, de könyv nélkül mondja, noha mindig olvasni szokta a miatvánkot. Meg is térdelte keményen. Mert, midőn azt akarta mondani: a mi mindennapi kenyerünket add meg! ezt taláta mondani: a mimindennapi kenyerünket edd meg! ítélet: ,,ha ez az Istennel igy beszél, hát nekünk mennyivel inkább visszadobja a látványos lukmát — edd meg!1' A hetedik pályázó — Szt. István napja körül lévén a* idő, gyönyörű j hazafias beszédet mondott lelkesen, [ékesen, elragadóíag. Egész furórétet | is csinált volr.a, hanem.. hanem.. bakot lőtt mégis, pedig nagyot. Beszéd közben élesen megrótta azokat, akik képvisefövákisztások alkalmával a szavazatukat pénzért eladják. Néhány an, de csak néhányan, lielyeslöleg bólintottak, a sokasság azonban szemöldökét összelmzzva morgott. Mi köze hozzá? Miért avatkozik az ilyen dolgakba? „követválasztáskor papnak és bábának otthon a helye, hallgass a neve“, ez volt az Ítélet. - ^ A nyolcadik pályázó egy deli termetű, kedves arcú, hatalmas hangú városi segéd lelkész volt. A házi béke boldogító voltáról prédikált oly nagy hatással, hogy alig maradt szem szárazon. Templomon kívüli maga viseletével pedig még fokozta a hódítást. A leányokat, menyecskeket megölelgette, alkalom adtán meg is csókolgatta, az öreg asszonyoknak szárított levendula levelet adott emlékül. az imakönyvbe, a férfiakkal poharozott, az ifjú enbereket szivar; ral traktálta, Biztatták is erősen: kigyelmed a papunk vagy senkii Magok között azonban igy ítéltek, „ez nagyon uras, ennek nem lenne elég a mi konvenciónk“. A kilencedik pályázó Kerekes Pál, segédlelkész a szomszédos Hársfalván teljességgel nem akart pályázni. Minek? mondogatá. Az én igénytelen külsőmmel, fátyolozott hangommal annyi kitűnő versenytárs között csak gúny tárgygyá leszek, tehát nem megyek. Egy falujabéli kompossessor azonban fblytonosaan nógatta. — Lássa, uram öcsém, igy érvelt a derék öreg ur, mikor én vadászgatok, ha . rá nem lövök nyulra, az a nyúl nem fog önként belefeküdni a táskámba, hanem elmegy, s nem lesz az enyém. De ha rálövök, ámbár tá* volról is, lehet, hogy néhány, serét beletéved, felfordul, s az enyém a nyuj. Miként a vadászat eredményét ugy a választás esélyeit sem lehet előre tudni.— Próbálkozzék. Kerekes végre rá szánta magát. Felkötvén zöldülni kezdő palástiát kopott kabátjára, át ment Bükkfalvára, b tartott egy közönséges prédikációt hidegen, kedv nélkül, szinte ki mutatva, hogy ezt papfutatást leikéből utálja. Templomból kijövet sem parolázott senkivel, hanem csen desen hazament. A hívek utána kiáltották: „szerencsés utat!“ Ez volt az iLelet.
