Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-08-06 / 32. szám
2 Saulnak azonban hírül vitték a Dávid elhatározását, Saul maga elé hivatta a gyermeket s igyekezett lebeszélni arról, bogy ne tegye ki életét a biztos veszedelemnek. De mikor látta, hogy Dávid nem enged, felöltözte katonai ruhába. Dávid a zonban leveté magáról a páncélt és sisakot, kezébe vette a saját botját, s öt sima követ választott a folyó víznek a partján s parittyáját kezében tartva haladt a zsidókat gyalázó filiszteushoz. Góliáth elkezdett gúnyolódni, mikor ezt a furcsa fegyverzetű katonát meglátta, de nem sokáig gúnyolódhatott, mert Dávid paritya kövével úgy homloKon találta az óriást, hogy a-' elbukott, s Dávid a saját kardjával vágta le a fejét, a liliszteusok lát va ezt, megfutottak s táborukat a győztes zsidóság préda gyanánt elfoglalta. Saul azonban akkor, a mikor min denki örült a győzelem felett, gyűlölni kezdte Dávidot és megutálta öt, mert piros és szép tekintetű volt-Az életben sokszor nekünk is igykell küzdenünk. De ha Istenben bízunk, diadalmaskodunk, mert ö nem fegyver és dárda által tart meg, bar nem az ö irgalma, kegyelme és segítsége által. K. Mikor lett ismerőssé Dávid neve a zsidóság előtt? F. Akkor, a mikor legyőzte goliáthot. K. Ki volt az a Góliáth? F. Egy óriás ember a filiszteusok seregéből, a ki mindig gyalázta a zsidókat. K. Hogy ölte meg Dávid Góliátot? F. Parittyával fejbe hajította s mi kor az óriás elesett, akkor oda fu tott és a lejét levágta. K. Ki segítette meg Dávidot? F. Az Isten, a seregeknek ura. K. Ki se^it minket is az élet küzdelmeiben. F. Isten, a mi jó Atyánk. Dávid és Góliáth. Sámuel 17. r. 38—49. v. Halsten velünk, kicsoda ellenünk? A mostani történet, fényesen igazolja ezt. Dávid, Saulhoz hasonlóan fokrólfokra jutott a trónra. Csak egy pásztor íiu volt, mikorkirálylyá kenték. E felkenetésre méltónak kellett magát mutatni, Izrael népe történelmének folyamán. De Saul azzal nyerte meg a nemzetségeket, hogy az Am monita Nahas-t legyőzte, Dávid m-ir azzal keltett általános feltűnést és csodálkozást, hogy legyőzte a Góliátot. Mikora harctérre ment, hogy ennivalót vigyen testvéreinek, legidősebb testvére dorgálólag kérdé tőle: „miért jöttél ide és kire bíztad azt a néhány juhot, a mely a pusztában van? Ismerem vakmerőségedet és szivednek álnokságát, hogy csak azért jöttél ide, hogy megnézd az ütközetet“ (28. v.). S ime, midőn a harctérről elment Dávid, kimentek az asszonyok és énekelni kezdének és mondának: „Megverte Saul az ö ezerét és Dávid is az ö tízezerét“ (18. r. 7. v.). Ez volt az első lépése a trónra. Az a történet, mely itt elbeszélő modorban van leírva, festőién adja elő az Isten és a világ közti küzdelmet. Dávid fegyver nélkül jött a tá borba; a bátyjai nehezteléssel fogadták, de ö nem civakodott, ö csak kő telessége teljesítésében volt küzdő harcoló, de a szóváltásban nem volt az. Nyugodtan azt mondá: „Én megküzdőm az óriással“; erre egyik harcos gúnyolni kezdte, mások pedig a királynak megjelenték a dolgot. A király hallani sem akart erről, majd saját fegyverzetét, acélsisakját és páncélját akarta ráadni Dávidra, de ez nem fogadta el, mert — mint mondá — nem szokott az effélékhez. Eme szavakkal bocsátá el mégis a király: „Menj el és az Ur legyen veled!“ Mint volt Izraelnek, igy megvan minden körnek, sőt minden embernek az ellensége s meg kell kezdeni a háborút s fel kell magát szerelni a harczra. Arra a kérdésre, hogy hol található ez az ellenség: ez a legegyszerűbb felelet — az ember szivében. Midőn világi dolgainkat, tömérdek akadály dacára is igyekszünk teljesíteni, a kisértéseket leküzdeni s felvenni a harcot a világlelke s a bűn ellen: ez is harc és küzdelem. Dávid visszaemlékezett az isteni segedelemre; ezáltal az elmúlt jó túeményre gondolt. A 'másik felelete az volr, hogy Góliáth ellensége Isten népének; ennélfogva Isten van ö mellette. Ezek után vévé a maga botját kezébe és a folyóból öt sima kövécskét választá magának és. éltévé parityája mellé s ugv közelgett a filiszteushoz. Élni kell az eszközökkel; használni, a mit a célra legjobban lehet. Olyan fegyverekkel induljon, a mi leginkább megfelelő. Az ember használja az igazságot, a mit előbb mintegy a saját életében kipróbált. Jó kérész tyénnek gyakorta érezni kell a má sok vallásos életének hatását. S hivatások mégis pengő érc és zengő cimbalom. Az erkölcsi tanúság az, hogy ne próbálja meg azt, hogy olyan legyen, a milyen nem volt. Saul nem is gondolta, hogy van másféle s nem csak külső fegyverzet; igy olyan messze jutott Istentől, hogy a veszedelem idején már nem is Ö benne bízott. Dávid, Izrael emelkedő napja, még tiszta kedélyű, Isten beszédje tartotta, táplálta lelki világát; egyedüli óhaja az volt, hogy legyen szabad, hogy küzdhessen a maga utján; az ö fegyverei lelkiek voltak. S milyen ellentéte volt az óriás! Vadul kiáltott Dávidra: Hát eb vagyok e én, hogy bottal jösz reám? Dávid pedig a méltóság érzetével felelte: Te jösz ;én reám fegyverrel; de én megyek te reád a seregek Urá nak és az Izrael népe Istenének nevével, a kit te szidalommal illettél. E mai napon az Ur téged az én kezembe ad. Az Űré a had és titeket ad a mi kezünkbe. Isten fogja meg mutatni, ki a legerősebb. És megmutatta: egyetlen köda rabka megölte az óriást. Ez vagy úgy történt, hogy az óriás nem húzta le az arcára az arcvértet s igy arca és homloka fedetlen volt, vagy úgy, hogy a vérten a kő áthatolt. Most már szóljunk az ember általános harcáról. A haragtartás, a munkátlanság, a hazugságra való hajlandóság, az indulat, a szenvedély ezek a mi ellenségeink. Ha ezt legyőzni akarjuk, nekünk is öt követ és parittyát kell használnunk, mint Dávidnak: az Isten dicséret, az erős elhatározás a jóra, az imádság, az Isten igéje és a Jézus példája szerinti cselekedet. És mi lesz a mi Dávidi parittyánk? Az Istenbe velett hit és bizalom. Akinek rendíthetetlen hite van, az bátran nézhet szembe a maga óriásával. S ezen köveknek simáknak is kell lenni, ezt a gyakori használat eszközli, valamint az Isten lelke, mely a buzgó keresztyénnel szokott lakozni. Hogyan használjuk fel? Erre a kérdésre megtanít a Biblia. „Jobb a hosszutürö az erősnél és a ki uralkodik az 5 indulatján annál, aki várost vészén meg.“ Az ilyen győzelem nemes diadal. Élt hajdan egy hires, kegyes egyházi férfin, akit, mert igen ékesen szóló volt, elneveztek aranyszáju Szt. Jánosnak, Krisztus után körülbelül 300 esztendővel élt. Egyszer a római pogány császár, vallása miatt, maga elé hivatta ezt a kegyes férfiút és igy szólt hozzá: „Én téged hazádból kiűzlek.“ „Azt nem teheted, —válaszolt a kegyes férfiú — mert az egész világ az én menyei atyám országa. “ „Akkor — szólt a császár — elveszem javaidat.“ „Azt sem teheted szólt a kegyes — mert én ott szereztem birtokot, a hová a te kezed el nem érhet. Az én kincsem a menyben van.“ „De megfosztalak valamennyi barátodtól s egyedül fogsz lakúi egy kietlen szigeten“ — folytatá a császár. A válasz ez volt — „Isten az én barátom, tőle el nem szakíthatsz. “ Utoljára ezt monda a császár: „Életedet fogom elvenni.“ „Azt sem teheted, mert az én életem a Krisztus által Istenben lakozik.“ Ebből az a tanulság, hogy a mi nagy ellenségünkkel szemben a harcot nem lehet egyszerre befejezni, hanem sokszor kell vele viaskodni. Ha legyőzzünk magunkban egy gyarlóságot, győzzük le a másikat, a harmadikat s igy tovább haladjunk szinte a diadalomig. A seregek Urának Istenének nevében— ha ö velünk, senki sem lehet ellenünk! Azokat a t. előfizetőinket, a kÍK- nek előfizetése lejárt, kérjük, hogy a hátralékokat szíveskedjenek beküldeni s a megrendelést mielőbb újítsák meg, nehogy a lap küldése fönnakadást szenvedjen. Lakóhely változtatása alkalmával kérjük úgy helybeli, mint vidéki előfizetőinket, hogy régi lakóhelyüket is tudatni szíveskedjenek. TARCA. Úti levelek. Irta Kuthy Zoltán, new yorki ref. lelkész. 1. Pocahontas, Virginia, jul. 25. {Megfigyeléseim. A kivándorlás kérdése. A fúld ) Egy heti időbe keni If, mig a robogó vonat New York, New Jersey, Delaware, District of Columbia, Ma ryland és West Virginia államokon keresztül ide hozott Pocahontas vá rosába, a virginiai yankeek e leg Ősibb helyére. Utamigen sok,plézre‘ vitt, mig Pocahontasig jöhettem. Magyar szótól hangos a levegő erre is, a felhőkarcoló óriási hegységek s hatalmas erdőségek völgyei ben épen ugv, mint Ohio vagy New York államok síkságain. A sárgás vizű Ohio River mentén s a Norfolk és Western vasútvonalai mellen munkában megedzett magyar kezek a-Mtka szenet s gyújtanak tüzet kok-zkemen cékben, melyeknek se vege, sebosza Az éjszaka sötétjében, mint valami vörös kigyók húzóinak e kemencék a virginai völgyeken: fel fellobbanó fényökben mintha a lelkiismeret őrtüzeire ismernék.... A füst, a por, a tüzkohók, áz olajok és gőzök csattogó, zörgö műhelyei emberfeletti munkát kívánnak a magyartól itt is, mert a vérüket szivják ki. S ök mégis megelégedettek és bol dogok. Testet s leiket emészt ugyan a munka és sokszor idő előtt visz a sírba, de megvan érte a tisztes jutalom. Ám — mondják — sokszor sor vad, elpusztul az ember „odahaza“ is, — az éhség folytán, munkátlanságban.... S fáj, hogy igazuk van. lm, az önfentartási feltételek megszerzése az a rugó, a; mi a népet, a testünkből való testet, a vérünkből való vért a magyar haza határairól a messze idegenbe űzi.... De a kicsöppent vér visszavágyik az anyai szívbe. Amerika fol thoz juttatja a magyar állameszme leg főbb éltetőjét, a magyar gazdát. Azért hull az idegen földön orczá jának verejtéke, hogy megszerezzen a magyar földből egy maroknyi port. A föld minden népnek örök sorsa: életünk és halálunk, szenvedéseink és harcaink hazája, tárgya és célja. A csillagokért nem munkálkodunk, nem vérezünk és nem reménykedünk. Minden lehellelünk és minden inda latunk a f ildliöz tapad, a mely olykor a bubánat. és a kétségbeesés véres hazája, de sokszor és legtöbbnyire elfojthatatlan éskiirthatatlan vágyódásnak virágos kertje. A föld után való vágyódás, a mi népünknek annyira kiirthatatlan sajátja, mint az élethez való ragaszkodás. A fa a maga számára ver gyö keret, leveleit a maga számára bontogatja: vizet, levegőt, napfényt a maga számára dolgoz fel. Madár a fészket magának és az övéinek rakja és őrzi és védis ha elveszti, sir utána. A rengeteg és a mezöség vadja a maga számára ás lyukat, szerez od vat és gyűjt élelmet. Mindenek működése, kínlódása, harca azért van, azért fárad, a mit e szavakkal fejezünk ki: az enyém. És minden dolog közül, a mi mint enyém, a legtöbb vágyódást fakasztja a magyar nép lelkében, — ez a föld. E nélkül nincs nemzeti élete, nincs nemzeti remény sége. Legyen az csak egy porszem, egy talpalatnyi, — ezzel megvetette lábát a csillagvilág e .gömbjén, a melyen az emberi élet lezajlik. Nincs a magyarnak semmi más birtok, semmi más tulajdon iránt annyi mélységés vonzalma és annyira meg indító ragaszkodása, mint a földje iránt. Nincs mélyebb érzése népünk nek, mint a f öldnek szerelme. Soha semmivel úgy indulatba ragadni, soha semmivel az önfeláldozás lobogó érzésű oly n agasra felgyújtani a szivében nem lehetett, mint e nagy érzésnek a megmozgatásával. Bizony, jól cselekesztek amerikai magyarok, ha azt akarjátok, hogy egy uj honfoglalással annak a szép országnak a földje ismét a magyar kezébe kerüljön. Mert sikladozik immár mindenfelé lábunk alól a föld. Elénekelhetjük immár a zsoltáriróval: „Öröködbe Uram, pogányok jöttek.“ Határföldjeinknek csak egyes pontjain tulajdonos már a magyar s az ország belsejében, egészen a szivig, fölhatolt az idegen erő s rátette diadalmas kezét földjeinkre. A régi tulajdonosból zsellér lett s a parasztember csak bérlője vagy csak fizetett munkása apái örökének. Millió és millió hold földnek csak névleges urai vagyunk. Az ország minden részén idegen fajtájú földbirtokos osztály alakul. Olvassa át bárki a magyar föld tulajdonosainak és használóinak a hivatalos lisztáját: a nevek, a mint következnek egymás után, fájdalmas elégiát mondanak arról, hogy mennyire megtört a nemesség, a magyar nemzet hátgerince; mennyire levert a lábunkról, s elsöpört a saját földünkről az idegen ármádia.... A magyar parasztember megrogyott lábbal es megtört lélekkel kiköltözködött ősi hajlékából, apái
