Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-06-18 / 25. szám

■ " r ' .

2

volt e vakbuzgó ember gyámsága alatt a gyermeknek, ha tudjuk, hogy ez a főpap volt az, a ki azt mondotta: Magyarországot előbb szegénynyé, aztán katholikussá végre németté kell tenni.

Bécsben is Kolinics fogadta őket -már ez a fogadtatás is a legnagyobb udvariatlanságra mutatott. Kolinics becsukatá Bécs kapuit a fejedelem asszony előtt s mikor megnyíltak a kapuk a kocsik a szomorú emlékű augusztinus zárda előtt állottak meg. Estefelé Kolinics meglátogtta őket. Fellépése durva,minden mozdulatán a gőg é3 büszkeség ömlik el. Durvasága teljes mértékben akkor mutatkozik, midőn a testvéreket, kik kő zül a leányka igy siránkozik, inkább öljék meg, de ö a kedves fivértől el nem válik, könyörtelen kezekkel választja el, sőt mint Rákóci feljegy zi a leánykát baromi durvasággal,lábával rugdosta be az Orsolya szüzek kolostorának a kapuján.

Ilyen jelenetek természetesen nem voltak alkalmasak arra, hogy bizal mat gerjeszenek a gyermekben uj gyámja iránt. El kellett válnia kedveseitől, jó barátaitól, mert igy kivánták ezt a Kolonics tervei. Csak nevelője maradt még vele egy ideig.

Március 31-ike volt a búcsú napja. Kolonics nagy kegyesen megengedte hogy még egyszer lássa anyját és nővérét. Szomorú jelenet volt ez nagyon s a gyermek felháborodva kérdező. „Miért tették ezt velem”! any jától nővéréhez vitték, majd együtött kopott bérkocsiba ültették, a mely öt nevelőjével Badinyival Csehországba szállította.

A Bécsben tartózkodó magyarság fényes tanú jelét adta a bucsuzás al kalmával a Ráköci ház iránt érzett szeretetének. Bármenyire titkolta is Kolonics Rákócit illető terveit, még is midőn Kolonics Rákócival az irgalmasok templomába ment áldást kérni Istentől az utazásra, a , templom a legelőkelőbb mágnásokkal telt meg, a kik forró imát rebegtek, Rákóciért s midőn a Rákócit szálli tó kqcsi a prágai kapuhoz ért, ott volt a főrendek szine java, s búcsút

intettek kalapjaikkal a kis Rákodnak.

Rákócit Bécsböl ácsehországi Neuhasenbe vitték, hol a jezsuitáknak hires iskolájuk volt. Ide ettől a minden nagyobb íorgalomtól elzárt kis városba, hol a magyart csak hírből ismerik jezsuita atyák gondviselése és nevelése alá adta Kolonics a gyermeket, mert igy remélte, hogy terveit megvalósíthatja.

Kolonicsnak pedig, a mint azt Hor váth Mihály ki fejté az volt, „Hogy ha a Rákócikáz kihal, a roppant va gyón a Ferenctöl kicsikarandó vég rendelet alapján a jezsuitákra szálland” . (Horvát M- Magy. tör. VI. 275 lap) Ezért adta Júliát zárdába. Ferencet a jezsuiták iskolájába, hogy a rend tagjai kitörölve szivéből Magyarországnak emlékét is,

öljék nagyra törő lelkét s hogy még származásának nagyságát is elenyéz tessék. A gyermek nem is hagyta ezt szó nélkül, hanem meg kérdezé „Miért címeznek önök engem gróf urnák? Hiszen én fejedelem vagyok, engem grófok szolgáltak!”(Thaly K. Rákóci fej. ifjúsága)

A neuhau si jezsuiták illő tisztelet tel fogadták a nevelésük alá állott gyermeket, a kinek hangja, magatartása, járása elárulta magas származását. Eleinte jó is volt itt a gyér meknek, de mikor nevelőjétől is elválasztották, akkor már igazán érezte árvaságát. Az einshorni prépost a ki vele utazott Neuhausenbe adta tudtára ezt a szomorú hirt. Eles metsző fájdalom fogta el szivét s mikor el kellett válnia attól, a ki eddig hü sőgesen tanította, a ki több mint ne velője, barátja volt: sirt és zokogott. De a parancsnak engedelmeskedni kellett. Badinyi Magyarországra távozott, Rákóci pedig szobájába, hol a vigasztaló jezsuitáknak zokogva monda: „Minek kínoznak? Inkább öljenek meg, ha megérdemlem; inkább veszejtsenek el, mintsem el hagyva nyomorultul éljek.” (ön élet rajza.)

Az idő azonban lassan-lassan begyógyitá szivének vesző sebeit. Szolga lmasan tanult, s három évi itt tar

tózkodás után a prágái egyetembe iárt előadásokra, de itt is a jezsuiták rendházában lakott. Bármennyire törekedtek is a jezsuiták arra, hogy Rákóci szivét elfordítsák Ma - gyarország szeretetétöl, törekvésük nem sikerült s Rákóci megmaradt idegenben is magyarnak.

Neuhausenben történt vele a következő eset. Tanítói gyakran fel vitték a várba. Egy alkalommal itt egy Magyarországot ábrázoló térképet látott meg. Ezen izgatottan, szinte könybe lábadva kereste Munkácsot s midőn megtalálta zokogásba tört ki s ezt mondá a bámuló pátereknek leheteslen el feledni azt a helyet, a a hol éltünk!

(Folytatása következik)

Vasárnapi iskola.

Ének: XL-ik Zsoltár.

Imák, mint említve volt.

Olvasandó: Csel. XI: 1—26. v. Említettük múlt héten, hogy István megköveztetésénél a főszerepet egy Saul nevű tarsusbeli származású tudós zsidó férfiú játszott. Ö volt az, a ki Istvánnal a legtöbbször vitatkozott a keresztre feszített Messiás miatt. Előtte, mint az az írástudók egyik legkiválcbbja előtt, botrány volt a megfeszített, de feltámadott Krisztusról szóló tan s midőn látta, hogy az ó szövetségből merített érvekkel le nem győzheti ellenfeleit, az erőszakhoz folyamodik, s tevékeny részt vesz a keresztyének első üldözésében. Sőt annyira megy, hogy a főpaptól engedélyt kért arra is, hogy a Damaskusba futott ke : resztyéneket is üldözhesse, "hogy! ha valakiket találna e tudománynak a követőit vagy férfiakat vagy j asszonyokat fogva hozná Jeruzsá lembe.”

Damaskusba menetele alkalmával történik az ö megtérése. Felolvasott i szent leckénk, mint csudálatos eseményt tünteti fel előttünk a Pál a j postol megtérését, holott az egészen j természetes dolog.

Saul korának egyik legképzettebb embere volt. Ismerte a törvényt és a prófétákat- Nem akart a törvénynyel úgy járni el, mint a farizeusok,kik megszűrték a szúnyogot és átbocsátották a tevét, hanem arra törekedett; hogy a törvényt a legkisebb betűig betöltse. De látta, hogy ez lehetetlen. A sok szertartási, mosakodási ételtörvények olyan sok terhet róttak egy-egy lelkiismeretesizraelitára, hogy bizony üdvösséget, léleknyugalmat a törvények által senki nem találhatott.

Okvetlen fel kellett Saulnak is a kérdést tennie, mint lelkiismeretes és tudós embernek: hol van az az igazság?! Ki adhat üdvöt és nyugalmat a zaklatott szivü embereknek?

És mikor már ez a kérdés égeti lelkét, akkor látja, hogy István vértanú milyen nemesen szenved s még halála percében is igy sóhajt: “lírám ne tulajdonítsd nekik e bűnt!”

Bizony érezte, hogy ez a vértanú, a kinek vére ö reája száll, megtalálta az üdvöt, a boldogságot. Ü, a hatalmas sokkal nyomorultabb, mint az, a kinek hullája ott fekszik a kövek alatt.

Istvánnal együtt meghalt Saul is.

Egy ideig még küzd. Oh hiszen olyan nehéz megválni attól, a mit egyszer helyesnek, üdvösnek ismertünk el. Vérbe akarja fulasztani lelke háborgását; de hiába. Saul már meghalt s a damaskusi utón feltámad Pál, a keresztyénségnek nagy apostola.

Csudálatos esemény ez, de érthető! Ö hallotta a Jézus hangját: Saul mit kergetsz engemet?! S látta a világosságot, a mely lobbot vetett elméjében, szivében s a mely vezette élete további folyama alatt. S Damask usban a helyett, hogy üldözte volna a keresztyéneket, prédikálta, a Krisztust, miért élete már Damaskusban is veszedelemben forgott és csak úgy menekülhetett meg, hogy a keresztyének éjjel egy kosárban bocsátották le Damaskus falairól.

Az “Am. Magy. Ref. Lapjának” eredeti tárcája,

White Eagr barátommal bitangol tunk a nyugoton és elbeszélésem idején Montana állam hegyeit kóbo roltuk be. Junius vége felé lévén az idő, gyönyörű volt minden. Az erdő teljes pompájában díszlet, a vadvirágok gyönyörű szőnyegként takarták be a völgyeket. Egy estve épen tanyahelyet kerestünk, mikor barátom széjelnézve e vidéken azon megjegyzést tette, hogy ama domb háta megett emberek vannak, mert ö füs töt látt. Bizony én ráhagytam, hogy úgy van, bár én füstöt éppen nem láttam, hanem hozzá voltam már szokva, hogy ö valamit mond, hát ráhagyom, mert az bizonyosan úgy is vau. Soha sem tudtam megérteni, miként lehet az, hogy az indián ott is lát, hol a fehér semmit sem vesz észre. Csodálatos, csaknem ösztön szerűnek mondható érzékekkel vannak felruházva. Oda mentünk és csak ugyan egy kunyhót találtunk ott, aranykeresö fehér család lakott benne.

Montana tudvalevőleg az Egyesült Államok ércraktára, van ott minden néven nevezendő érc a vastól az aranyig. Abban az időben, úgy mint jelenleg, számtalan ember kergette a szerencsét és kutatott a zárgarém, az arany ntán. Némelyik szerencsés, de hányán pusztulnak bole, ki tudná meg mondani?

Emberünk családja nejéből és öt éves csodálatosan szép leánykájából állott. Mikor oda értünk emberünk a kunyhó előtt ült és fejét tenyerébe hajtva szomorkodott. Olyan volt mint a kinek igen, igen nagy bánata van. Barátom megszólította, mire ö elbeszélte, hogy bánatának oka az hogy egyetlen gyermeke halálos beteg.

Barátom megnyugtatta, hogy meg fogja nézni és hogy az sem baj, hogy a legközelebbi gyógyszertár 60 mért földnyire van, mert van neki min: denféle orvossága. Bementünk a nyomorúságos kunyhóba, melynek ajta alig volt magasabb egy tyúkketrec bejáratánál. Egy faládából összetákolt asztal és három rövidre fűrészelt fatörzs volt az összes bútor zata. Egyik szegletben falevélből és rongyokból álló ágyon feküdt a beteg. Gyönyörű kis leányka volt. Szép metszetű arcéle magasabb származást engedett gyanítani, hosszú gönuör haja rendetlenül terül el a párnául szolgáló ócska szoknyán. Barátom megvizsgálta és nagyon komoly arcai felénk fordulva jelentette, hogy a baj komoly, nagymérvű tiphus láz. Behoztam a kézi gyógyszertárt és ö adott egy bizonyos pirulát a szegény kis szenvedőnek. Egyszersmind jó erős levest rendelt. Szegény emberünk csügged ten hajtá le fejét és én mindjárt kitaláltam, hogy mi a baj, akkor vallotta ki, hogy már több mint két he te, hogy húst nem ettek. Löszere elfogyván, vadat nem ejthetett, bevásárolni nem tudott mert pénze nem

volt. Volt nekünk egy szép combunk az az elöti napon elejtett őzből és csakhamar forrott is belőle egy jó daradd. Barátom ez alatt a beteg mel lett ült és leste az érverését, a 'sze gény kis beteg lázban beszélt és minduntalan azt a szép bábutt ernle gette, a mit papája ígért neki.

Nem voltam orvos, de beláttam, hogy a baba többet érne mindenféle piruláknál, ha nem az volt a bekenő hogy a legközelebbi hely, a hol i lyesmit vásárolni lehetett, hatvan mértföld távolságra volt, a mi a já ratlan hegységek között felért két napi utazással. Barátom megkérdez te emberünket, ha nincsen e a környéken valaki, a kinek van gyerme ke és a gyermeknek bábuja. Volt hanem az is tizennyolc mértföldre lakott.

Barátom gondolkozott, míg egyszer csak felugrott és „megkelllenni” mondá. Tndtam mit akar, mert ismertem nemes lelkét és a gondola tot csakugyan tett követte, Kért nyergeljem meg a lovát, mert ö egy pár orvoságot akar még összeigazitani.

A ló türelmetlenül kapálva állt az ajtónál, mintha jelenteni akarta vol na, hogy ö rajta nem múlik és barátom, miután el magyarázta, hogy melyik orvosságot mikor kel beadni, felugrott rá és elvágtatott az aranykeresö által megjelölt irányban. Éppen akkor szállt le a nap nyugaton, Csúnya veres volt az ég alja, mig ószakról fekete felhők tolakodtak elöre, borzasztó vihart hozva magukkal. Aggód a néztem barátom után,

mig a kis gyermek mamája térdre hullva kérte az urat, vezesse vissza a nemes lelkű ifjút hozzánk, hogy ha már az ö gyermekéért oly nagyáldozatra szánta magát.

Barátom ez alatt rohant előre. Szá szór is kitéve magát a lezuhanás ős összezuzatás veszélyének, vágtatott a járatlan hegyek között. Most egy tátongó szikla mélyedés szélén, majd egy ló által soha nem járt vízmosáson át kapaszkodott fel, ismét csak kitűnő lovasnak lehető bravourral kerülve ki egy-egy lehajló faágat, hogy fejét öosze ne zúzza rajta. Szerencsésen megérkezett a vihar előtt. Megtalálta a másik aranykeresö kunyhóját és miután elmondta miért jött, meg is kapta a gyermek bábuját.

Persze mi komolynak látszani aka ró nagy gyermekek nem tudjuk felfogni, hogy mi is lehet oly kedves egy gyermeknek egy olyan kócos hajú, piszkos arcú, letört orrú viasz bábun. Hanem hát mikor gyerekek voltunk mi sem voltunk jobbak,életembe talán soha sem voltam boldogabb, mint mikor Dezső bátyámtól kaptam egy gumi puskát, bizony nem adtam volna egy bornyas tehénért.

Hátra volt azonban még az ut visz sza felé, a másik aranyvadász figyelmeztette barátomat, hogy várjon mig a vihar elmúlik. Éppen akkor tört ki a tombolc nyári zápor az ö lettenetes nagyszerűségében, a ki nem volt azon a vidéken, annak fogalma sem lehet róla mily fenségesen nagyszerű egy vihar ott, azok