Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-05-14 / 20. szám
2 I Vasárnapi iskola. Ének: 99-ik dicséret. Imák, mint említve voltak. Olvasandó: János ev. XXI: 15—20. Mikor Jézus harmadizben jelent meg a halászó tanítványok előtt s velők együtt vacsorázott volna: akkor történik az a szép jelenet, hogy Péter apostolt hivja s ez elhivatásnak ■az alapját is megadja. Péter apostol volt a .tanítványok között az első, a ki bizonyságot tett a Jézus istenségéről, miért öt “sziklának“, “Péternek’ ] nevezte az Ur. Péter volt a tanítványok között az első, szinte azt mondhatnánk, hogy bizalmasa volt a Mesternek. De Jézus ö benne is csalódott. A Getsemané kertjében még kész fegyvert ragadni a Jézus védelmére s a főpap házában már megtagadja Mesterét .egy egyszerű leánynak a szavára is. Nem lehet hát csodálnunk, ha a Jézus most is azt a kérdést intézi hozzá: “Simon, Jénának fia, szeretsz e engem?” Péter pedig válaszol: “Tu dód Uram, hogy szeretlek téged! Hányszor, ón hányszor elmondjuk mi is, hogy Jézust szeretjük. Hány szór valljuk, hogy mi Jézusért, ki minket a keresztnek haláláig szeretett, készek volnánk még életünket is feláldozni: de mikor eljön a bizony ságtételnek ideje, mikor hitünket tettekkel kell megbizonyitanunk: úgy teszünk, mint Simon, megtagad juk öt, a ki pedig minket nem taga dott meg. Annak, a ki a Jézus valódi, igaz követője akar lenni: szeretnie kell a jézust! Nem olyan könnyű feladat az, mint azt sokan gondolják. Itt áll az, a igit jézus olyan szépen fejteget: “Senki eem szolgálhat két urnák.” Anuak, a ki a jézust igazán szereti, teljesen az ü szolgálatába kell állam. Él kell hagynia a világ bálvány oltárait, levetkeznie az önzés, hiúság öltözetét s az alázatosság, szelídség, tiszta fénylő ruhájába kell felöltözni s igy legeltetni a jézus bárányait. Ehhez járul még az a nehéz feladat, hogy béketüréssel, nyugodtan kell elviselnünk a kereszteket, mint Ö hordozta, ami bűneink igáját. Csak az, a ki önmagát is képes megtagadni a Krisztusért, csak az, a kinek élete sem drága ö érette: szereti igazán a Krisztust s mondható az ö követőjének. A ki ezeknek a feltételeknek nem felel meg, festett koporsó csupán s nincs helye a keresztyének gyülekezetében. Éljünk tehát mindenkor a Jézus törvényei és parancsolatai szerint, hogy igy akármikor teszi is fel Jézus a kérdést: Szeretsz-e engemet? Nyugodt lélekkel felelhessük: IJram te tudod, hogy szeretlek téged! k.) Kik a fentebbi eseménynek a | szereplői? f.) Jézus és Péter, k.) Ki volt Péter? f,) Jénának a fia. Eredeti neve Simon volt. üt az Ur a halászat mesterségéről hívta el, mert erős hite volt s kész a'-ra, hogy embereket halászszon. k-) Szerette-e Péter jézust? f.) Igen. k.) Botlott e azonban ö is? f.) Igen. k.) Mikor? f.) A mikor a főpap házában megtagadta Mesterét. k.) Miért kérdezi tőle tehát jézus, hogy szereti-e öt? f.) Azért, hogy meggyőződjék arról, rábizhatja-e az ö nyájának legeltetését. k.) Hogyan követhetjük hát mi is igazán a jézust? f.) Ha öt igazán szeretjük. Pál Félix elölt. Apóst. Csel. 24. r. 10—16, 24—26 v. “Most eredj el. de mikor alkalmatosságom leszen, hozzám hivatlak tégedet.” (25 v.) Ez a pár szó jellemzi a rab apostol és a biró (Félix) beszélgetését és sejteti a hatást, a mit a Pál meggyőző előadása gyakorolt az igazságtalan s erkölcstelen élétii Félixre. A római tisztviselők szigorúan megtartották a birodalmi törvényt és Pált, mint római polgárt szigorú őrizet melletti küldte át a kapitány Caesareába a kormányzó elé. Ez a Herodes palotában örizteté, a míg Jeruzsálemből a vádlók megérkeztek és így meg lett tartva a végtárgyalás. Az apostol kész volt lemondani mindenről, sőt még élete sem volt elötte drága, csakhogy bizonyságot tegyen az evangyeliomról. Nyűgöd tan elmondhatá, hogy mind a zsidóknak, mind a görögöknek hirdette az Istenhez való megtérést és a mi Prunk Jézus Krisztusban való hitet. Félix előtt hihetőleg láncra verve állott, mint egy rab a biró előtt. A biró, csakhogy a zsidók kegyét meg nyerhesse, minden lelkifurdalás nélkül elitélné ötét, ámde 'a fogoly beszédje lelke mélyéig megrettenti. El álmélkodik a mondottak felett, szabadon ereszti s megígéri, hogy máskor, ha alkalmatossága lesz, hivatni fogja. Mig a vádló, a nagy tanács ügyvéd je, hogy a bírót megnyerhesse, Félixet agyondicsérte s úgy vádolta ha mis érvekkel az apostolt: Pál ellenkezőleg nyiltan az igazságról és a mértékletességről beszélt, mint a melyekben felette gyönge volt Félix. Csak Pál beszélhetett igy, mert ö nem féltette életét. Félix kedvéért ugyanis Danzilla, a Heródes ’Agrippa leánya elhagyta hites férjét és csak úgy éltek együtt Felixei. E mellett a kormányzó zsarnok és igaz ságtalan volt. Az apostol beszédében az a rész volt a szív mélyére ható, midöna jövendő életről és Ítéletről is szólott. p A tiszttartó nem igen akadt még ilyen emberre, a ki gyalázatát ilyen nyiltan szemére lobbantotta volna. Megszokta a hizelgést s most is azt várta, attól a vallás miatt bebörtönözötl szegény; fogolytól. Ámulva hall gáttá, még csak szavába sem mert vágni. A súlyos igaz beszéd oda sze gezte székéhez. Ott ült sápadtan és még ö reszketett a bírói székben.. . íme a rab mondott Ítéletet birája felett. Csak nagysokára mondhatott enynyit: “Mostan eredj, de mikor alkalmatosságom lészen, hivatlak tégedet.” Hasznos tanúság ez mindnyájunknak. mert nem úgy reszünk-e napjainkban, hogy elnézés, kedvezés, vagy valami érdek köpenyébe terítjük a bűnt. Félelem nélkül s bátran kevesen emelik fel szavokat az igazság mellett, azt hiszik, hogy napjainkban simán kell beszélnünk, kerülni kell minden szigorúbb kifejezést. At tói is tartanak sokan, hogy igy elveszítik a népszerűséget. Elálmélkodik Félix a hallottak felett. Gyakorta ismétlődő* * 11 már hasonló jelenet az egyház életében. Az evangyéliom kétélű fegyvere igy ejt sebeket, hogy ugyanakkor a romlott részt kimetszve) gyógyitgasson is. Ezért ha akárki közülünk érezné a léleknek ama nemesítő munkáját, senki meg ne keményítse szivét, mert ha valaki csak megindul, elálmélkodik, de azután habozva megáll félúton a javulás felé, elbukik, mint történt később Felixel. _“Mostan ered j” igy szólott, holott a legszigorúbban meg is büntethette volna Pált a yakmeröbeszédéért. Ezt nem merte megtenni, de a már megszokott bűnökkel sem akart szakítani; lelkiösmerete háborgatá, azért, hogy ezzel mintegy alkura lépjen, az apostolt elküldé, az ítéletet nem. mondá ki. Hány ilyen halogató ember van' napjainkban is! A kik szeretnének alkura lépni a bűnei miatt vergődő lelkiismerettel. Az ilyen halogató a kisértővel jár egy utón. Nem holnap, de ma, a mely órában halljuk a hivó szót, kell beismerni bűneinket és választani a jobbik utat. Vegyük szivünkre mindnyájan Pál apostol prédikációját s ne holnap, de ma mondhassuk el: Ma lett idvessége e háznak, mert Megváltónk hozzánk tért s szivünket vezérli a jóra nagy kegyelmesen. TÁRCA. . A bujdosók. Irta: Fenyves Ede. A menekülő honvédek már a Du- I nántulra is elhozták a világosi gyász esemény hírét. A megdöbbenés né-! ma fájdalma töltötte el a honfilelke két, félelem és harag borús árnyéka ült az arcokon, a sziveken s a rém uralom viharfelhői kóvályogtak mindenütt a magyar ég látóhatára fölött. Futott, menekült mindenki, ifjú és öreg, ki eddig hazájának élt és vére hullásával pecsételte meg a honszerelem szent esküjét. Egy csendes őszi alkonyon, mikor a lenyugvó nap bíbora már eloszlott az esthomályban, az egyik néptelen utcán egy zárt batár robogott fel a lejtős utón. nyomában öt vagy hat honvéd huszár lovának patkója csattogott. A kocsi és a lovasok anádfedelü, gádoros evangélikus papiak kapuja előtt álltak meg. A kocsiból kiszállt egy köpenybe burkolt, nyu Iánk férfialak, utánnakét 6—7 éves nek látszó fiúgyermek. Nyergéből le ugrott két huszár s a kocsi” belsejéből és bakjáról egy pár utipodgyászt emeltek be az udvarra. Alig tellett el néhány pillanat s a kis lovascsapat a fiatal vezénylő őrmester halk pa rancsszavára ismét tovább vágtatott azon az utón, a melyen idáig jött. A kocsi is megfordult s csendes kocogásban haladt tovább a huszár csa pat nyomában. Mig a távozók, az esthomály leplétől takarva eltűntek a Bakony mélyé ben, azalatt a jövevények a papiak alacsony szobájába léptek s az idegen férfiú rövid üdvözlés után igy szólt a gazdához, a barátságos arcú lelkipásztorhoz: — Tisztelendő uram! ismerjükhazafisgg'át, vendégszeretetét, én és e gyermekek menekülök vagyunk, üldözőink nyomunkat vesztették s most néhány napra itt keresnénk rejtekhelyei, mig a gyermekek sorsát biztosabb kezekbe helyezhet ném. A lelkész, anélkül, hogyajövevé nyék kilétét tudakozná, őszinte ma gyáros nyiltszivüséggel biztosítottá az idegent, hogy szive és szerény hajléka nyitva áll előttük s itt zavar talanül vonhatják meg magukat min den feszélyezés nélkül, annyival is inkább, mivel magányos legén yember létére senki sincs a háznál, kite nézve ittlétek csak legkevésbbé is tehernek látszanék. A csendes parochia ezentúl talán még csendesebbnek látszott. A lelkész napközben a tanító nélkül lé vö iskolába oktatta a gyermekeket — a tanító is ott küzdött valahol a névtelen hősök sorában, ki tudja éle, hala e, merre van — s vendégeit majdnem egészen magukra hagyta s csak az étkezés idején találkoztak, amikor Erzsi asszony, az öreg, szorgos gazdasszony tálalta be szaporán az egyszerű eledelt. Erzsi asszonynak egyébként gazdája figyelmeztetése elég volt, hogy néma legyen, mint a sir s a tisztelendő ur vendégeiről a szomszédban ne igen fecsegjen. De azért csakhamar suttogni kéz dett a falu népe a tisztelendő ur titokzatos vendégeiről. S ha egyik másik hive bátorságot vett magának hogy megkérdezze, hogy kiket tartogat a parochián, rövid válasza ez volt: — Két testvér úri gyermek, kik nevelőjükkel az egészséges, vidék kedvéért tartózkodnak itt. E magyarázat azonban vajmi ke véssé elégítette ki a tudakozókat, mert az idegeneket künn a szabadban, a vidék bájainak szemlélésében s az üde hegyi levegő élvezésével a lig látta valaki Csak naponként egy-egy rövid i döre látták a kiváncsi szemek a két virgonc fiút, amint a parochia pázsi tos kertjében komor tekintetű nevelőjük felügyelete mellet kergetöz tek s szedegették a terhök alatt haj- I ladozó fák érett gyümölcseit. I Két hét tellett el igy azután egyszer csak eltűntek a vendégek a parochiáról. Az éj védelmező leple alatt, ugyanazon kis huszár csapattól kisérve, menekültek tovább a Ba kony oltalmazó rengetegei közzé. A gyermekek meg is siratták a jó ,,pap bácsit”, ki esténkint oly tréfás, bo hókás dolgokkal mulattatta őket s kinek kertjében oly jó izzü alma, körte terem, mint talán sehol a világon. i Eközben az országos események kockája is tovább tántorgott: búrra but, gyászra gyászt hozott. Nem szá radt fel ekkor a honfiszemek könyharmata, mert minden nap újabb és újabb rémületet hozott. Még csak egy halvány reménysugár fényiét Komárom felöl. Hátha! ........hátha onnét kél fel újra a magyar szabadságnak léhakyatlott nap ja. .. .Hiába! Komárom vára is elbukott. ... Azután jött nyomban az aradi kínszenvedés golgotája, utána hosszú, mélységes éjszaka.... Ekkorra megérett a hegyeken a szőlő gerezdje is. Hej, milyen bus szüretje volt ez évben a szegény magyarnak! A szüretelök ajakán a vidám, pajkos szüreti nóta a honfi szív fájdalmának szomorú dalamává változott, mintha csak a Rákóci idők bánatos sóhaja szállana tovább az öszi ködös párázatban: ,,Jobb már a darvakkal, Vagy más madarakkal Elbujdosnom messzire, Elbujdosnom messzire; Hogy irigyem szava. Ellenségem vasa. Szegény fejem ne érje, Szegény fejem ne érje. Csillag jár mely felül, Szél zug, felhő repül— Arra veszem utamat, Arra veszem utamat... Ha minden elmarad, Isten el nem marad! Reá bíztam magamat, Reá bíztam magamat!” 1 v, j,! A,
