Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1902-12-25 / 52. szám
— 57 — megtagadásba kerül lekötni ennyi bűnös embernek a figyelmét. A püspök, Dr. Bruce a mig ott ültek, olyan arcokat láttak, a melyekről leritt az önzés, a társadalom gyűlölete, bár már a telepitvényi élet sokat szelídített ezeken az arcokon is s a szivük keserűsége pedig megfogyatkozék. Sok azonban még elkeseredettebb lett, mikor látta a mellöztetést s a közönyösséget. És mégis, dacára annak, hogy a püspök ilyennek látta a hallgatóságot, fogalma se volt arról, hogy a gyűlésnek minő eredménye leend. A gyűlésen megjelent férfiak közül, mikor elhangzott a hivó szó, 20—30 feleltek. Azok között, a kik elfogadták a gyűlésre való meghívást, volt 20—30 munka nélküli ember. Ezek a telepitvény előtt elhaladva látták a felhívó szózatot s bejöttek részint kíváncsiságból, részint hogy enyhelyet találjanak a hideg ellen. Az este nagyon hideg volt. A korcsmák tömve voltak. De az egész, több mint 30 ezernyi lakost magába foglaló kerületben a korcsmák kivételével egyetlen egy ajtó se volt nyitva a nép befogadására, csak a tiszta, igaz keresztyén telepitvény ajtai. Hová ) menjen azért az, a kinek nipcs otthona, nincs munkája, nincsenek barátai 1 Bizony csak a korcsmába. A telepitvényben az volt a szokás, hogy az ilyen nyílt gyűléseken szabadon felszólhatott bárki is. Mikor Maxwell Henrik elvégezte beszédjét és leült, a püspök, a ki a gyűlésen elnökölt, felállott s kijelentette, hogy mindenkinek van joga kérdéseket feltenni, elmondani gondolatait, vagy kifejezni a saját maga meggyőződését, természetesen úgy, hogy minden felszólalást köteleznek a parlamenti szabályok s miután sokan vannak jelen, kinek-kinek 3 perc engedtetik a beszédre. Alig hogy a püspök szavai elhangzottak, itt is, ott is hangzott a felkiáltás: Elfogadjuk! Elfogadjuk! A püspök leült. A terem közepén egy ember állott fel s beszélni kezdett. —Azt óhajtom elmondani, hogy a mit Maxwell ur mondott, engem közelről érdekel. Jól ismertem Maning Jakabot, azt az embert, a ki az ö házában halt meg. Mellette dolgoztam Phila delphiában egy nyomdában két éven át. Jakab jó barátom volt, egyszer öt dollárt kölcsönzött nekem, mikor nagy szükségben — tí4 — lelkész, hanem a korcsmák, a nyugalomnak és boldogságnak forrásai. így kell-e ennek lenni \ Ha az egyház tagjai mindnyájan megtennék, a mit Jézgs parancsol, vájjon járhatna e egész sereg ember az utcákon munka nélkül ? Gyűlölnék e ezren és ezren a templomot s legjobb barátjukat a korcsmában találnake? Mennyiben felelős a keresztyénség ezért az állapotért,a mely ebben a teremben ma este olyan szomorú világításban tűnt elő. Igaz volna-e hát, hogy a városi egyházak nem volnának hajlandók a Jézus nyomdokain járni és valóban szenvedni is O érette? Maxwell Henrik még a gyűlés után is,mikor már Rachel bevégezte énekét, ezekről a kérdésekről elmélkedett; a gyűlést követő szeretet vendégség alkalmával is. Ezt kérdezte a telepitvényben tartott szokásos isteni tisztelet alkalmával is, sőt azon az értekezleten is, a melyet a püspökkel és Dr. Bruceal csak nem egy óráig folytatott. Újra és újra feltette magának ezt a kérdést akkor is, a mikor imádkozott a lefekvés előtt, mikor lelkét kitárva a Szentlélek előtt azt kérte, hogy a Szentlélek részesítse az egész Amerikát olyan keresztségben, a minőt soha nem ismert. Másnap reggel és egész nap ez volt az eszébe folytonosan, mikor a telepitvény környékét bejárta s látta azt az életet, a mely távol állott minden bőségtől. Vissza utasitnák-e az egyháztagok, a keresztyének nem csak Chicagóban, hanem az egész országban, hogy az ö nyomdokain járjanak, ha arra kérnék őket, hogy vegyék fel a Jézus keresztjét s öt kövessék 1 Ez a kérdés volt az, a mely feleletre várt; úgy tervezte, hogy vasárnapra már oda haza lesz, de pénteken Chicago egyik legnagyobb gyülekezetének lelkészétől meghívást kapott vasárnapra, hogy prédikáljon reggel és estve. Először habozott, hogy elfogadja e ? De végre is elfogadta. \ Szentlélek hatalmát látta megnyilatkozni ebben a meghivás■an is. Bizonyságot kell szereznie önmagának a feltett kérdésre. Meglátja most, hogy igaz-e az a vád,a melylyel a telepitvény ben tartott gyűlésen vádolták meg az egyházat. Mennyire tagadja meg magát a Krisztusért j Vájjon vállalkozik e arra, hogy az ö nyomdokain járjon '1 Kész-e az egyház arra, hogy szenvedjen a Krisztusért ? — 60 — — Van itt vala-ki, a ki hasonló körülmények között, mint igaz tanítvány megpróbálta azt tenni, a mit Jézus tenne ? Ha van itt valaki ilyen, az jobban megfelelhet erre a kérdésre mint én. Egy percig mozgás volt a teretqben. De ime közel az ajtóhoz egy öreg ember állott fel lassan. Kezét az asztalra tette s ez a kéz reszketett, a mig ö beszélt. — Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy sokszor voltam hasonló körülmények között. De mindig megpróbáltam, hogy mindenkor igaz keresztyén legyek. Nem todom. feltettem e mindenkor ezt a kérdést Mit tenne Jézus ? Mikor munka nélkül voltam, de tudom, hogy middig arra törekedtem, hogy az 0 igaz tanítványa legyek. Igen,— folytatta továbbá a férti szomorú mosolylyal, a mely megindító volt. — Igen, koldultam, a jótékony társulatokhoz fordultam, mindent megtettem, mikor munkám nem volt: csaknem loptam és nem hazudtam, hogy legyen eleségem s fűteni valóm. Nem tudóin, hogy Jézus megtenné-e mindazt, a mit nekem meg kellett tennem, de tudom, hogy tudva soha se tettem rosszat akkor sem, mikor munka nélkül voltam. Néha azt hiszem,hogy Ö inkább szenvedne,mint koldulna. Nem tudom. Az öreg ember hangja megreszketett. Félénken nézett körül. Mindenkihallgatott. A hallgatást egy nagy,fekete hajú,erős ember tüzes beszéde szakította félbe. Az ember q^ak három széknyi távolságra ült a xiüspöktöl. Mikor beszélni kezdett, csaknem mindenki megmozdult. Az ember, a ki a kérdést feltette: Mit tenne Jézus az én helyzetembe ? csendesen leült s azt kérdezte a szomszédjától: ki az ? — Ez Carlsen szociálista vezér. No most hallani fogunk valamit. — Ez mind semmi én előttem — kezdett beszélni Carlsen, mialatt nagy szakála az ember belső ingerültségétől rezgeti. A mi társadalmi rendszerünk végtelen hibás. A mit mi civilizációnak nevezünk, az a fenekéig meg van rothadva. Ezt semmi körülmények között nem tagadhatjuk. Olyan korban élünk, a mikor a trusztok, szövetkezetek s a töke halálra kárhoztat ezer és ezer ártatlan ^vermeket, férfit és nőt. Köszönöm az Istennek, — 61 — ha van Isten, —a miben nagyon kételkedem, —hogy én soha se gondoltam arra, hogy megnősüljek s otthont alapítsak. Otthon .. . .Pokol az. . . .Lehet e nagyobb }iokol, égetőbb helyzet, mint az az emberé, a ki az imént beszélt itt három gyermekéről kiterjesztett kezekkel í Es ö csak egy a sok ezer közül. És ebben a városban, valamint minden nagy városban ezren és ezren vannak olyanok, a kik magukat jó keresztyéneknek tartják, kik kényelemben élnek, fényűzők, vasárnap tenqüomba mennek, dicséretet énekelnek a Jézusról, keresztet viselnek s követik öt minden utjain, hogy megmentessenek! Nem» mondom, hogy nincsenek közöttük sokan jó emberek és asszonyok, de menjen csak el az a lelkész, a ki ina este előttünk beszélt, azokba az arisztokrata temiulomokba, a melyeket én megnevezek s hívja fel ezek tagjait, hogy ilyen Ígéretet tegyenek, a minőt ma itt indítványozott s meg fogja látni, hogy ki fogják nevetni, bolondnak, őrültnek, fanatikusnak fogják nevezni. Oh nem! Ez nem az igazi orvosság. Ez semmit se számit.' Nekünk a kormányzatban kell változtatást tennünk. Az egész állam uj alapokra fektetendő. Azoknak az újításoknak, a melyek az egyházakból származnak ki, előttem semmi értékük nincs. Az egyházak nem a mqqiel tartanak. Az arisztokratákat, a gazdag embereket pártfogolják. A trusztok, egyedáruságok legnagyobb emberei vezetnek az egyházban. A 4tapság, mint osztály, ezek rabszolgája. Nekünk egy olyan rendszerre van szükségünk,a mely a szocializmus alapelveit alkalmazza a nép jogainak érvényesítésére. Carlsen valószínűleg elfeledte, hogy egy szónok csak három xtercig beszélhet. Valóságos szónoklatba kezdett, az ö szokásos módján, mint szokott, hallgatósága előtt beszélne legkevesebb egy óráig, mikor az, a ki mögötte ült, egyszerűen leültette és ö maga állott fel. Carlsen dühös volt s már-már zavargást támasztott, de a püspök emlékeztette a szabályra s ez megnyugtatta, bár belső indulatát szakála rezgése megmutatta. A következő szónok az egyszerű adózást dicsérte, mint a mely minden társadalmi rendszernek az orvos szere lehetne. Ezután olyan szónok következett, a ki a legélesebben támadta meg a lelkészeket s kijelentette, hogy két nagy akadálya van
