Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-13 / 46. szám

\

— ,115 —

Rozß. rátekintett, megfordult és kiment egészen a folyosóig. Még ismerőseivel se állott meg beszélgetni. Delanoné épen akkor jött ki a templomból, mikor ö.

• / Nem csatlakozol a doktor önkénteseihez ? — kérdezte

Delanoné olyan hangon, a mely Rózának arcába kergette a vért.

— Nem. És te ? Ez egyszerűen absurdum. Mindig abban a

véleményben voltam, hogy a raymondi mozgalom egyszerűen fanatismus. Tudod, hogy Rachel mindig értesített bennünket arról. \

— Igen. Én értem, hogy ez sok esetben nagy nehézséggel jár. Részemről abban a véleményben vagyok, hogy Dr. Bruce egyszerűen csak zavart támasztott itten. Ez a Nazareth Avei gyülekezet felbomlására vezet. Meg fogod látni, hogy igy lesz. Olyan emberek alkotják ezt a gyülekezetét, a kik nem tehetnek ilyen ígéretet és nem tarthatják meg azt. Én is egy vagyok azok közül — tette hozzá Delanoné, a mint kiment Rózával.

Mikor R3za haza ért, apja a szokott helyén volt a kandalló előtt s szivarozott.

—Hol van Felicia ?—kérdezte, a mikor Róza egyedül jött be.

— Ott maradt egy gyűlésre — felelt Róza röviden. Levetette kalapját és felső kabátját s fel akart menni az emeletre.

Sterling ur ekkor kérdezte tőle:

— Gyűlésre ? Mit értesz ez alatt \

— Dr. Bruce felkérte a gyülekezetei, hogy tegyék meg a raymondi ígéretet.

Sterling ur kivette szájából a szivart, s idegesen forgatta ujjai között.

— Ezt nem vártam Dr. Brucetól. Sokan maradtak ott a tagok közül \

— Nem tudom. Én nem maradtam ott — felelt Róza és felment az emeletre. Atyját ott hagyta,a hol állott a kis szalonban.

Nehány perc múlva az ablakhoz ment s nézte az utcán föl s alá hullámzó népet. Szivarja már régen kialudt, de még mindig idegesen forgatta ujjai között. A tágas előcsarnokból egy szobaleány lépett be s jelentette, hogy az ebéd készen van. Ennek' megmondotta, hogy várni fognak Feliciára. Róza bejött s a könyvtárba ment. Sterling ur pedig nyugtalanul járkált fel és alá a kis'szalonban.

— 14 —

feláldozást s elhagyását es megtagadását minden keresztyén ellenes dolognak. De mit jelent a Jézus követése ? A tanitványság ma is ugyan azon feltételektől függ, mint az első században. Lesznek-e a Nazareth Avenuei templomban olyan önként vállalkozók, a kik megigérik, hogy az ö nyomdokaiban járnak s az ö parancsolatait megtartják.

Itt ismét szünetet tartott a lelkész s most felhívásának az eredményét világosan szemlélhette. A gyülekezeten nagy megindulás vett erőt. .Felkérte azért azokat, a kik igérettet akarnak tenni, hogy úgy cselekesznek, mint Jézus cselekednék, hogy az isteni tisztelet végeztével maradjanak bent.

Ekkor megkezdette a Máté szerinti evangyeliuma VlII-ik részének 19-ik verse alapján tartott egyházi beszédének elmondását. Mester, én követlek, bárhova menendesz!

Ez a beszéd a legmélyebb erkölcsi és érzelmi forrásokat érintette. A lelkész kijelentése volt ez a nép előtt arról, a mit tanult. Vissza vitte ez az egész gyülekezetét a keresztyénség első századába s teljesen megváltoztatta az egyháztagságról eddig alkotott fogalmakat s valamint annak a célját is. Olyan beszéd volt ez, a minőt az ember csak egyszer mondhat életében. S elég arra, hogy táplálja a népet egész életén át.

Az isteni tisztelet bevégzödött. A nép itt is ott is felállott. A nép nehezen mozdult. Róza azonban felállott s egyenesen ment ki a székből le egészen a templom csarnokáig s integetett Feliciának is. Most az egész gyülekezet felállott. Felicia azonnal felelt nővére tekintetére.

— Itt maradok — szólt s Róza kiértette beszédjéből, hogy elhatározását nem fogja megmásítani. De még is két három székkel előbbre ment s szembe állott vele.

— Felicia, — szólt s az arca kigyult — ez nagyon furcsa. Mit tehetsz ? Szégyenbe hajtod az egész családot. Mit mond apánk? Jöjj haza!

Felicia rátekintett, de nem felelt mindjárt. Ajkán mély érzelem honolt. Uj életet élt. Csak a fejével intett azért nemet.

— Nem. Itt maradok. Meg teszem az Ígéretet. Készen vagyok arra, hogy engedelmeskedjem iránta. Te nem tudott miért teszem ezt.

— 1° —

kedett mi la olyanná, hogy Róza azt mondta róla, hogy “furcsa” s a társaságban élők pedig azt mondták érzelmeiről, hogy na gyón szokatlan.

Ez pedig egyszerűen a gazdagságnak és a szegényeknek a problémája volt, a mely dacára öntudatlan kísérletezésének arra vezeté, hogy a tények ellen harcoljon s feláldozza életét annak a hatásnak, a mely vagy egy ritka, kiváló nővé formálja át, vagy pedig önmagának is s másoknak is gúny tárgyává szolgáltatja ki.

— Jöjj Felicia! Vagy nem akarsz haza/ jönni — szólitotta meg Róza. A szinielöadásnak vége volt. A függöny legördült s a közönség zajongva tódult a színházból kifelé. Itt is, ott is nevetés, kacaj hangzott fel, mintha “London árnyképei” csak költemény volna s csak a színpadon adatnék elő olyan élethűen.

Felicia felállott és kiment, de lelkét mindig azok az érzelmek töltötték be, a melyek feltámadtak benne a szinielöadás alatt. Nem volt szórakozott, de voltak olyan pillanatai, a mikor gondolatai olyan helyzetbe hozták, hogy egyedül érezte magát a nagy tömegben is.

— Nos mit gondolsz a miiről ? — kérdezte Róza. mikor haza értek s beléptek a kis szalonba. Róza nagy tiszteletben tartotta Feliciának egv-egy színdarabról való véleményét.

— Azt hiszem, hogy a valódi életnek kitűnő rajza ez.

— Az előadásra gondolok — szólt Róza.

—- A hídon való jelenet remekül volt megjátszva, főként a nü részéröl. Azt hiszem, hogy a férfi egy kissé túlzott.

— Azt hiszed % Nekem tetszett. Nem tünt-e fel előtted furcsának a két unokatestvér helyzete akkor, a mikor erről meggyőződtek ? A szegény negyedet ábrázoló kép iszonyatos volt : azt hiszem, hogy nem kellene ilyen dolgot mutogatni egy színdarabban. Igen fájdalmas érzést támasztanak ezek fel.

— A valódi életben is fájdalmasak ezek — felelt Felicia.

— Igen, csakhogy mi nem látjuk a valót. Annál rosszabb, hogy a színházban látjuk és még fizetünk is érte.

Róza az ebédlőbe ment; gyümölcsöt és némi süteményt evett.

— Felmégy még nézni anyánkat 1 — kérdezte Felicia egy kis idő múlva. Ott maradt a napaliban a kandaló előtt.

— 11 —

— Nem — felelt Róza a másik szobából. Nem akarom ma éjjel zavarni. Ha felmégy, mond, hogy igen ki vagyok fáradva.

— Felicia anyja szobájába ment. A nagy folyosón és a lépcső házban a lámpia égett. A szoba leány bejelentette Feliciát.

Mikor Felicia az ágyhoz ment és letérdelt, Sterlingné az kérte tőle, hogy Klárát küldje ki.

Feliciát meglepte ez, de megtette a mit anyja akart s ezután megkérdezte: hogy van ?

— Felicia — szólt hozzá anyja — tudsz te imádkozni l

Ilyet még soha se kérdezett Feliciától édes anyja. Nagyon

meglepő volt ez reá nézve, de azért igy felelt:

— Hogy ne anyám, igen! De hogy is kérdezhetsz ilyet ?

— Felicia, én félek. Apád.. egész nap izgatott vagyok miatta. Valami baj fogja érni. Szeretném, ha imádkoznál.

— Most ? Itt ? Anyám.

— Igen, Felicia.

Felicia megfogta anyja kezét. Ez a kéz reszketett. Sterlingné soha nem érzett hasonló melegséget ifjabb leánya iránt s most volt először teljes bizalommal iránta.

A leány még mindig térdepelt. Kezében tartá édes anyjának reszkető kezpt s úgy imádkozott. Valószínű, hogy legbuzgóbban soha se imádkozott még. Azt kellett kifejeznie imájában, a mit az anyja akart, mert mikor bevégezte, az anyja sirt s a sírása nyugalmat adott s izgatottsága teljesen elmúlt. •

Felicia még egy ideig nála maradt. Csak mikor meggyőződött arról, hogy anyjának nincs rá szüksége, ment el, hogy lepihenjen.

— Jó éjszakát anyám! Küld elértem Klárát, ha rosszul lennél az éjjel.

— Jobban vagyok. Es mikor Felicia távozóban volt, Sterlingné igy szólt: Meg se csókolsz Felicia ?

Felicia vissza ment, megölelte anyját. A csók csaknem olyan szokatlan volt előtte, mint az imádság. Mikor kiment, szemeiből könyek peregtek alá. Soha sem sirt azóta, mióta felnőtt.

Vasárnap reggel a Sterling palotában nagy nyugalom uralkodott. A leányok szokás szerint templomba mentek 11 órakor. Mr. Sterling maga nem volt egyháztag, de sokat adományozott