Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-28 / 35. szám

ba! Ama cukor elfogyott s a gyer­mek hangos sirása mindegyre megu - jult. A rablók figyelmeztették, hogy a gyermeknek csendben kell lennie, különben valamennyien nagy ve­szélybejutnak. De a gyermek jajve­székelése Zilka asszonyt is kétségbe ejtette. Emberfeletti erömegfeszités - sei kibújt a kötelek közül, fölült és könyörgött: —Kérem, könyörgök, adják ide a gyermekemet, hogy tápláljam. Meg­öl a gond. A rablók nem feleltek. Havazott, a szél erősen fújt, de az asszony nem állt el kérésétől: —Összetöritek a szivemet! A gyer­mekemet akarom! Kedves vezér ur, adja ide a kicsikémet! Ráparancsoltak, hogy feküdjék le és takaródzzék be, máskép a keser­ves hidegben meghűl. Mindezzel da­colt s a gyermeket akarta. Végre va­laki elvitte neki. Hajnalra agyonfá­radva és kimerülve a karaván végre egy kunyhóhoz ért, a melyben ne­hány napra megpihenhettek. Tüzet raktak. Az ablak deszkákkal volt beszögezve és az ajtónak nem szaba­dott nyitva maradnia. Úgy látszott, hogy Zilka asszony komoly beteggé lesz és a rablók igazán aggódtak éle­téért. Valami meleg inni valót kért. A találékony Stone tudta, hogy a rablók lovaik számára zablisztet tarta nak. Ebből egész élvezhető levest fő­zött, a mely Zilka asszony erejét va­lamelyest visszaadta. A rablók ele inte fejcsóválva kóstolták meg a fo­lyadékot, de úgy látszik, hogy jól eshetett nekik, mert ettől fogva sű­rűn főztek ilyen levest az egész ban­da számára. A kis “elendsi” megszületésével uj terhek támadtak. Mindennap tiszta fehérneműre volt szüksége. Mindennap mosniok kellett s a mi ennél sokkal súlyosabb, a vizes ru­hát meg is kellett szárítani. A rab-1 lók hallani sem akartak arról, hogy az áruló fehér kendőket kiakaszszák a napra. S a holdfényben — mondja Stone asszony keserűen — nem akart a ru­ha megszáradni. Csak a tűz mellett száríthattak. Szörnyű hidegek jártak, a hó elérte az egy láb magasságot és minden éj­jel újra meg újra havazott. Jeges szél fújt. Már csak a gyermek ked­véért is, azért könyörögtek az asszo­nyok, hogy ne kelljen minden éjsza­ka vándorol niok. De ebben a rablók könyörtelenek voltak, ha egyébké­pen a gyermek születése szokatlanul meglágyította a szivüket. Mikor meg tudták, hogy a gyermeket Stone asz­­szony tiszteletére Elenának fogják nevezni, a főnök kijelentette: —Az Elena nevet ráíratjuk a fegy­vereinkre. Még soha sem született bandának gyermeke. Ez szerencsét jelent. Neve nálunk meg fog marad­ni! Az egyik rabló, ki a betegágyast a szülés után látta a szalmazsákon, ezt mondta: —Ez az anya Máriára emlékeztet, Krisztus anyjára. Ö is szalmán szült és éppen ilyen kemény időben.-—Nem —mondta egy másik -— ez egy mártír-nő. így nem szenvedett Mária, sem semmiféle asszony! Igazán gvöngédek voltak a kicsi­kéhez a rablók. Mikor a gyermeket először megmutatták nekik, a legif­jabb rabló azt kérdezte: —Fiú? —Nem, —telelt Stone asszony — istentől megáldott leányka. —Kár, —mondták a rablók, — de ha hu lenne, rablót csinálhatnánk belőle. De a leányokból nem lesz­nek jó rablók, ha azt mesélik is né melyikről, hogy vojvodaságig vit­ték. A gyermek minden esetre a ban dáé marad. A szegény anyának sok­szor reszketett a szive, mikor látta, hogy a rablók valamelyike a gyer­meket keblére szorítja. És ha arab lók elvitték a gyermeket sétára, Zil­ka asszony buzgón imádkozott, hogy kicsikéje ne sírjon, mert folyton at­tól félt, hogy a vad férhak valame­lyike egyszer csak elveszti türelmét és megöli a gyermeket. Tisztelettel felkérjük olvasóinkat, hogy a lap elöhzetési árát mielőbb beküldeni szíveskedjenek. Mi történt az abban marad emele­tes házzal azután: nem hallottam. Csak azt tudom, hogy Péter bá’ iva­dékai még most is boldogan .élnek, “noha egyikük sem tűnt ki ember­társai közül emeletes kastélyok épí­tésével.” Meglehet, hogy az uj “Bábel” ösz­­sze is omlott már azóta. Köveit szét­hordták; uj erő, uj szellem más for­mába alakitá már az egészet. De tör­ténete megmaradt és szájról-szájra jár: igy alázza meg az isten az iri­gyet, a kevélyt, megbüntetve saját' balga elbizakodottságában. Egyszerű, tiszta fehér házak, ott abban a kedveä magyar városban, tágas udvarotok, kis virágos kerte tekkel, vidám gyerekhaddal a zöld ákácok alatt. Szeretnélek mindég igy látni nyájas igénytelenségetek­ben! De ha majdan az eljövendő i­­dök követelő vágya megváltoztatná is külső képeteket, légyen falaitok között akkor is békességnek, aláza­tosságnak lelke, egymáson segítő szeretetnek ereje, kevélység, fölfu­­valkodottságnak átka távozzon tőle­tek! így lészen dicsőséges a ti hajlé­kotok, igy juttok közelébb a Magas­ságban Lakozóhoz, kiben meg nem szégyenültök bizonynyal soha, soha­sem. (“Kis-Tükör.”) Vasárnapi iskola. Az ígéret f öldének kikémlelése. FV. Mózes 13. 1—3. 25 v.-töl 14. r. 4. v.-ig. “Boldog ember az, a ki az Urba vetette bizodalmát.” (40. Zsolt. 5. v.) Eme szavakban van megadva a kulcs a fenti bibliai rész megértésé­hez. Értékes reánk nézve ez a történet, ha mi egy-egy vallásigazságot aka­runk megérteni, ős ez nem más, mint hogy a vallási dolgokban is szükség van a bátorságra, mely istenbe ve­tett bizodalmon alapul, ha az ö dol­gaiban forgolódunk. Á bátortalanság lehet: kétségbee­sés, mely háború hevében még a hig­gadt gondolkozástól is megfosztja a katonát. Lehet életuntság, vagy lei­ki vakság a veszélylyel szemben. A keresztyén bátorság forrása az istenbe vetett bizodalom, igazságába vetett hit, az isteni akarat előtti meg haj lás. Ösmeri az akadályokat, a melyek késleltetik vállalkozásában. Össze­törhetik, vagy meg is ölhetik, mégis erősebb a természetes félelem és két­ségnél az Istenbe vetett bizodalom és az akarat, mely készséggel áldoz mindent az Istenért. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Pál eme meggyőződés e a keresztyén bátorság titka. Lássuk, hogyan jut kifejezésre ez a bizodalom a felvett lecke folya­mán. I. A kémek kiküldése. Az izraeli­ták már 15 hónapja utaztak a pusz­tában, már Kádes Barneába, a Ká­naán déli határához kellett volna ér­kezniük. Erről a földről úgy beszél tek elöttök, mint az ö hazátokról. A Jehova adta nekik, nekik fel kell oda menniük s birtokba venni a föl­det.’ Isten nem adhatja nekik, ha ök nem akarják magokévá tenni. Ez az élet törvénye. Isten megment min­ket, de nekünk magunknak is fárad­nunk kell szabadulásunkért. Isten megadja eledelünket, de arcunk iz­­zadásával kell megkeresni kenye­rünket. Nekünk adta a föld gazdag­ságát, de az embernek kell kikutat­ni a bányákat, búvárkodni a drága­kövekért, megmunkálni a földet, hogy aratást remélhessen. Jézus Krisztusban van a miváltsá­­gunk és örök életünk. De hogy ezen áldások részesei legyünk, a bűnökre nézve ö vele meg kell halnunk, vinni kell az ö keresztjét s vele együtt meg feszittetniink. Elménk és akaratunk gyakorlása által munkáljuk az Isten iránti bizodalmát és szeretetet. Az a mi dicsekedésiink, hpgy szenvedhe­tünk Krisztussal. Az az érzület mi bennünk, mint a mi Urunkban, hogy hozzá hasonlók lehessünk. Mikor eljött az idő, hogy elfoglal­ják Kánaánt, Mózes nagy körülte­kintéssel kezdte meg a munkát- Ké­meket küldött, mint támadó ellen­ség szokta tenni. Minden törzsből egy-egy kém lett választva. Mózes különös meghagyást adott nekik: “Menjetek fel erre dél felöl s hág­jatok fel a hegyre és nézzétek meg a földet, hogy milyen az és a népet, a mely lakozik azon: erös-e az, vagy erötelen, kevés-e az vagy sok? És milyen a föld, amelyen lakozik az: y ó-e az vagy hitvány? (18—20 v.) 3 Nemcsak el kellett foglalni a föl­det, da minden elövigyázatot meg kellett tartaniok. A keresztyéni közös szentesített szokásnak az isteni egyetemes kije­lentés kiegészítőjének kell lenni. Talán mi azt mondhatnánk: “Is­ten a keresztyén gondolkozás által utasítást ad népének a különös ese­tekre is.” Nekünk szól az Ígéret, hogy a pogányoknak is be kell jön­nie Isten országába s mégis mily kö­rültekintő hittérítői munkával való­sítható az meg. A madarak s lilio mok nem vetnek s nem fonnak és mégis gondot visel rólok a mennyei Atya. Ha az ember nem vet s nem sző-fon, ínséget szenved. Az ur róla úgy visel gondot, hogy ad neki te hetségeket, hogy dolgozzon magéi­ért. A kémek jelentése. A kémek való­színűleg kettesével mentek s az or szág különböző részeit megvizsgál­ták. Visszatérve nem voltak teljesen egy véleményen. Abban megegyez­tek, hogy Kanaán földje gazda". Ennek bizonyságára kettő közülük vállaikra tett rúdon hozott szölöfül­töket, hoztak promagráná to fc és fü­gét is. Tejjel és mézzel folyó országnak mondták azt a földet. Abban is meg egyeztek, hogy az ott lakó emberek erősek, a városok falakkal vannak körül keríti s hatalmas törzsek élnek azokban. Azonban nem értei­tek egyet a fökordésben. A kisebbség Kalebbel az élén azt ajánlotta, hogy menjenek és foglal­ják el azonnal a földet; a nagyobi» rész pedig azzal rémitgetett, hogy az ö népök ne is menjen oda, mert az ott lakók erősebbek; némelyek még nagyítottak is: az a föld olyan, hogy megemészti az ö lakóit. Ez vonat­kozhatott a törzsek közti folytonos háborúskodásra, vagy valami ragá­lyos betegségre vagy éhínségre. Vizsgáljuk meg csak a két jelen­tést. Kaleb is látta a falakkal kerí­tett városokat, az óriásokat és a kü­lönféle törzseket. De bízott Isten ben. Isten nekik Ígérte ezt a földet. Isten megszabadította őket Fáraótól hogy ne mentené meg az itteni ellen­ségtől iS? Eledelt és italt adott ne kik a sivatagban. Bizonynyal nem hagyja el őket Kánaánban sem. Is­ten és Kaleb együttesen erősebb, mint Kanaán összes erődítései. Ka­leb a hit szemein nézett s mégis fegy­verrel is kész volt harcolni. A má­sik rész hitetlen emberekből állott s ök nem vették be Istent számítása­ikba, ök csak magokra s az embe­rekre számítottak. Ezért remegtek s e félelmet a népre is kiterjesztették. És ez ragályos volt. Jó munkát ter­veznek egy egyházban, mindnyájan helyeslik azt, hogy azt meg kellene csinálni. De egy ember elkezd kétel­kedni, vájjon össze tudják-e gyüj e­­ni a pénzt, vájjon kedvező e az idő, vájjon a nép ragaszkodik-e alih z s később a félelem gyávasággá lesz és Istennek dolgai veszítenek. A hol templomot építettek, egy uj lelkészi állást szerveztek vagy valami jóté­­konycélu egyletet akartak alkotni, nem ismétlödött-e hasonló jelenet? Bátor Kalebeknek kellett küzdeni sok ember gyűlöletével szemben, hogy emezek végre is megszégyenit­­tessenek amazok sikerei által. Ilyen nagy bátorságot igénylő munkát kell végezni az egyházak­nak mindenütt és minden időben. —Na hát azsért nem nagy baj. Lajtorja mindig lehet támasztani. Már nem tudom, mennyire vigasz talódott meg erre a biztatásra Péter bá’, de hogy nem áhitá, hogy újság­ba, képre kerüljön, a mint jóltáp­lált termetével a lajtorja grádicsait rój ja, ö emeletes házának előtte: az már bizonyos. Hire fntamodik azonban minden­nek szerte a városban s bizony lehet gondolni, hogy nevettek, évödtek sokat az “uj Bábel” históriáján. Az uj Bábelén. Mert kérkedő, bal­ga dölvf emelte azt, fegyelmezetlen elbizakodottság épité s igy lett belő le idétlen, hasznavehetetlen kőha­lom, nem egyéb. Péter bá’ ki tudja meddig busult, dühösködött volna még magában, ha őszre haza nem ke rül a Pista gyerek katonáéktól. En­nek az öröme azonban mégis csak megvigasztalta Péter bácsit, kivált mikor látja, hogy a gyerek nem is nagyon sajnálja, hogy igy csak a ré­gi alacsony házban maradtak. És bizony a Kis Mihály uram lánya se méregette, kinek a háza fala maga­sabb, ott hagyta a “temetősor” leg­kimagaslóbb épületét s lett a szom­széd fedél alatt a Pista fiú édes, hű­séges felesége.

Next

/
Thumbnails
Contents