Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-04 / 14. szám
4 kiismeretének mardosásától űzetve eltakart arccal, őrült módra fut, rohan, — ki a nagy világba, gyógyirt keresni sajgó sebére, ha ugyan van még arra gyógyír ezen a világon. A mint tudjuk, nem találta meg, — nem sehol a földön; a miért is a halálban'keresett megnyugvást, — a szentirás szavai szerint — “felakasztván magát.“ A bűn és bünhödés ritka egymásutáni következésének egyik példája ő. Nem csoda; óriási volt bűne, nagynak kellett lenni a büntetésnek is. Egy apostol, Krisztus meghitt körének egyik tagja, ki szeretetének és jóságának egyik legközvetlenebb tanúja és élvezője volt, hitvány kapzsiságból . elárulja őt: Kell-e itt még szót vesztegetnünk arra, hogy bűnének nagyságát kimutassuk? Judás ezzel eltűnt a történelem színpadról. Hogy a halálban megtalálta-e a megnyugvást s gyötrelmeinek végét; ezt csak a jó isten tudja; annyi tény, hogy átkos emléke itt él még a földön s a rut önzés, becstelen árulás közmondás- szerű alakja lett ő. Oh de borzasztó az, ha valaki egy egész élettel semmi mást, csak átkos nevet viv ki magának! Különösen az ő utolsó szava csendül meg füleinkben. Mintha hallanánk zokogó fuldoklásba átmenő nyögését, melylyel teste felett a kárhoztató Ítéletet kimondja s bűntársainak szemébe az ártatlan meggyilkolásának szörnyű vádját veti. "Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért.“ A kínzó bűntudatnak ezen fájdalmas felkiáltása nem áll egyedül a világon; az nemcsak Judás ajkairól hangzott el, hanem elhangzott s számtalanszor elhangzik ma is mindazok ajkairól, a kik a Krisztust elárulták. Nem mindenik jut kik ezután még gyakrabban elátogattak hozzá. Szükség is volt a vigasztalásra, mert — mint Jóbot — egyik csapás a másik után érte őt is, Még fel sem száradt jóformán a sir- hant felesége koporsója felett; szép, nagy legényfiának kellett melléje sirt ásni. Mint az édes anyja, ő is oly hirtelen meghalt azután pár hónappal. Ez a temetés még szomorúbb volt. Mert a nagy leánya is olyan beteg lett, hogy még ki se kisérhette bátyját a temetőbe. Kalotai Péter olyan lett a két megrázó csapás súlya a- latt, mint egy aggastyán. — Isten ujja, suttogták a faluban, miért hagyta el a régi hitet, melyben született, megkeresztelteit,konfirmált? Tehát mégis van Isten, ki a biint büntetés nélkül nem hagyja! % * Szép őszi vasárnap délután volt. Éppen templomba harangoztak. Kalotai Péter egyedül üldögélt árván maradt kis lakásában. A szomszédok ünneplő ruhába öltözve haladtak el kapuja előtt. Templomba mentek. Hozzá be se szólnak. Sem őt, sem a két árváját nem hívják. De minek is hívják? Tudják, hogy úgy sem megyen. — Ah! ha ő is mehetne, sóhajt föl magában. — De hiszen ma estére jönnek a testvérek, hogy menjen ő templomba? Mit szólnanának az emberek? Csak csu- folkodnának vele. ugyan úgy köztudomásra, mint a Judásé, óh, de ha a bűnnel megterhelt lelkiismeretek minden szava, ha a bűn következményeinek terhe alatt nyögő emberek minden sóhaja hallhatóvá válnék: azoknak alaphangját a judási szánom-bánom képezné: Óh jaj nekem, hogy elárultam az ártatlan vért! Krisztust ma is sokan elárulják; nem épen olyan alakban, mint Judás, de elárulják őt szent parancsolataival ellenkező szavaik, életmódjuk által. A bűn, mit elkövetsz , árulás Krisztus ellen, ki az erényt tette kötelességeddé. A szere- tetlenség, melyet tanúsítasz, árulás Krisztus ellen, ki a sze- retetet tette fő törvénynyé s ismertető jelévé tanítványainak. A kishitűség, bizalmatlanság Isten iránt — szintén árulás ellene, ki az Atyában mindenek felett hinni s a legnehezebb megpróbáltatások között is bölcs rendelésén megnyugodni tanított. S ki tudná elsorolni, mindazokat, a mik által az emberek naponként vétkezvén ellene árulást követnek el! Jó lesz azonban okulni és vigyázni! A különféle kisértéssel s szivünk bűnös hajlamaival küzdő földi életben Judás alakja lebegjen szemeink előtt ó- vó és intő példa gyanánt. S lebegjen szemeink előtt azoknak a szerencsétleneknek példája is,a kik körülöttünk az idejekorán való megtérés híján a bűn által ásott különféle lelki és testi nyomorúságok örvényébe buknak le. Arra intsen az, a mit a Szentirás mond : Vigyázzatok és imádkozzatok ! A Judás szivén erőt vett kisértő, mint az ordító oroszlán, ma is szerte jár, keresvén kit elnyeljen. S ha netán emberi gyengeségből néha elesünk, óh siessünk rögtön az ő isteni igéjének erejével magunkat megerősíteni, siessünk bűneinket az igaz bünbánat kapcsán szent vérével lemosni! Óh mert jaj Elgondolkozik.... Mintha énekszót hallana. — Ah, ő is úgy énekelt egykor, mikor még templomba járt. Miért is nem járt most? Maga sem tudja megmondani. De érzi, hogy oda vágyik. Eszébe jut, hogy éppen neki mondotta volt a tiszteletes ur, mikor konfirmált: légy hiv mind halálig. És ő nem lett hiv... . Elhagyta a hitét. .. . S most az Isten is elhagyta őt. Elvette drága feleségét, szeretett jó fiát.... — Sirt. Forró, nehéz könycseppek peregtek le arcáról. De, ah, koppanás hallatszik az ajtón. — Ki az ? Szabad! Az ajtó megnyílik és a két baptista testvér lép be azon. — Szomorú vagy testvér, mondja az egyik. — Igen. Eszembe jutott a feleségem és a fiam. — Ej, ne busulj, hát n£m tudod-e, mit tanít Jézus? Ott van Máténál: Én vagyok a feltámadás.... — Úgy van, úgy, de hiszen a templomban is éppen ezt tanítják és én nem hallgathatom, óda.... nem... . me.... Még be se fejezte szavait, az ajtón ismét koppanás hallatszik. — Ki az ? Szabad! Az ajtó megnyílik és azon a kurátor, az egyházfi s még egy néhány presbiter lép be.
