Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-04 / 14. szám

2- Krisztus meghalt, de föl is támadott az ő halottaiból. Emberi testével, melybe öltöztetve volt, hogy hasonló legyen hozzánk mindenekben — kivevé a bűnt.

Az ö szellemét, eszméinek igazságát, példájának tanításának tökéletességét sírba zárni nem'lehetett. ő feltámadott, s vele együtt igaznak bizonyult az a hit, melyet az ő követői beleje vetettek, meg nem szégyenült a reménység, melylyel isteni küldetése iránt viseltettek.

Az apostolokról, kik a feltámadás tényének közvetlen tanúi voltak, szét áradt a krisztusi hit igazsága, kezdetben ezrek, majd százezrek, ma pedig már millió és milliónyi népek vallják mind életökben, mind halálban egyedüli nyereségnek a Krisztust! Millió és millió népek nyitják meg az ő sziveiket a megfeszített, de dicsőségesen fel is támadott Krisztus Evangéliumának, befogadják azt sziveikbe, tovább adják, kiterjesztik annak lelket boldogító áldásait embertársaikra is, és érette ha kell életűket is nagy örömmel feláldozzák Menyei kötelékekkel érezik magokat Krisztushoz köttetve, és őket sem élet, sem halál, sem jelen valók, sem jövendő, nem képesek többé elszakítani az Idvesség fejedelmétől.

Szenvednek máglyán való megégettetést ketté fürészel- tetést.megkövetkeztetést, kifeszittetést, vadállatok által való széttépettetést, s egyéb kibeszélhetlen, leirhatlan kínokat, de ők égre szegzett tekintettel fogadják a legkínosabb halált is, s István vértanúval igy kiáltanak fel :“mi nekünk életünkben és halálunkban egyedüli nyereségünk a Krisztus!“ Kérdem, holt Krisztus képes lett volna é ekkora hitet ébreszteni, eny- nyi milliónyi sokaságot követők és hívek gyanánt megnyer.A. régi ének.

Ezelőtt, úgy 30—35 esztendővel, a falusi uépiskolákban nem tanítottak annyiféle tudományt, mint ma tanítanak. De a református népiskolák akkor is kiváltak a többiek közül. A főcél azonban ezekben is az volt, hogy a gyermekek megtanuljanak olvasni, az írásra nem sok gondot fordítottak; ' könyv nélkül tudják a zsoltárokat, ismerjék a bibliát, mert az Istennek filelme minden bölcseségnek kezdete.

Hejh! manapság éppen megfordítva van a dolog.

Kalotai Pétét uram is azon nemzedékhez tartozott, a melyik még a régi módi iskolázásban részesült. írni a nevénél alig tudott többet; de olvasni úgy tudott, mint maga a rekt’ uram, a ki tanította. Otthon volt a bibliában. A zsoltárokat pedig nemcsak betanulta, de szépen énekelte is.

Hasznát is vette a tudományának. A templomban ő volt az első énekes. Ha a rektor nem volt otthon, ő helyettesítette. Temetés, lakodalom Kalotai Péter nélkül meg nem eshe- • tett. Sirt a sirókkal, örvendezett az örülőkkel. Hát a fiataloknak mennyi jó tanácsot adott!

Családi élete is boldog volt. Munkás, takarékos feleségét négy’szép gyermekkel áldotta meg a jó Isten, kik, mint zöldelő olajfának ágai, úgy simultak esténkint apjuk mellé, midőn a zsoltárt együtt énekelték.

ni? Ember Krisztus, kit megfeszítenek, s kinek teste had vala, képes volna é -megnyugtatólag fölgyujtani eiv tünk a jövendő élet hitének fáklyáját, s reményt önteni szivünkbe, midőn amaz utolsó nagy harcot vívjuk? Nem, mindezt csak olyan Krisztus teheti, a ki élt, mint mi, meghalt mint mi fogunk, s fetámadott, mint minékünk Cj' ’-ell támadnunk egykoron!

A mi hitünknek, a mi reménységünknek i - egy ilyen Krisztus. Pál apostol Krisztusa, az apostolok ztu- sa, a 2000 éves keresztyén egyház Krisztusa.

Mi hisszük rendületlenül, hogy ő érettünk élt, halt és érettünk is támadott fel, hogy semmi kételkedés ne legyen az ő isteni volta felől. Hisszük, hogy ő mint Fő, boldogságra és dicsőségre vezérel bennünket is az testének tagjait.

De hisszük és tudjuk, sőt mi több, érezzük is, hogy ő velünk van most is, közöttünk él és munkálkodik, szellemével vezérel, példájával tanít, Evangéliumával bátorít, vigasztal és felemel bennünket.

Oh ha e hitet beplántáljuk szivünkbe, ha e reménységet nem hagyjuk kitépetni hamis kezek által: életünknek mily sok, zúgolódásra késztető napjäit aranyozzuk be a boldogság derült fényével, a győzelémnek milyen törhetetlen bizonyosságával állunk meg az élet harcai és kétségbeejtő nyomorúságai közt!

Oh ember, ki halhatatlan lélekkel bírsz, emeld föl azért a te szemeidet, nézz a mennyre, melynek polgárává teremtettél, nézz a keresztre, melyen te éretted is elvérzett az Isten-ember, nézz a húsvéti örömöt hirdető üres sírra, melyben a te feltámadásod bizonyosságát is szemlélheted, nézd

Irigyelt ember volt Kalotai Péter. Pedig hát ő maga teremtette meg a boldogságát, a mit más is megtehetett volna, ha az ő utain jár, mert az ő utai Isten által kijelölt utak valának.

* * *

Mi történt, mi nem, senki se tudja jó darab ideig. De azt mindenki látta, hogy Kalotai Péter uram egyszer csak nem jár a templomba, nem megy temetésre; a lakodalomról meg éppen halani sem akar, még a hívogatok elől is elbuvik.

— Vájjon mi lelte Kalotai Pétert, találgatták az emberek ?

— Hát a felesége miért oly bánatos ? A fia meg a nagy leánya miért nem járnak a táncba?

Senki sem tudta megfejteni.Azt többen látták, hogy két magyarországi ember néha—néha ellátogat Kalotai uramhoz. De hogy mi ügyben járnak, azt sem Kalotai uram, sem a jó magyarországiak nem mondották. Bizonyosan rokonok, gondolták, hisz Kalotai uram valamelyik szépapja Magyar-' országból jött volt be ide hozzánk, Erdélybe.

Azonban a véletlen elárulta a titkot. Az egyházfi, Bök- • ros András, egy este úgy 11 óra tájban jött baza a mezőről, a hol eltévedt tehenét kereste.A mint Kalotaiék előtt jőve el, valami énekszó üti meg a fülét.

— Mi lehet ez? gondolja magában.