Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-28 / 9. szám
2 A munka boldogságot szerez. Isten teremtő „legyen“ szavára előállott e szép és mosolygó világ. Az Urnák lelke, mely kezdetben táplálja vala a vizeket, a tökéletes mü összhangjában magasztaltatik s angyalok kara zengi: Dicsőség a magasban Istennek, Dicsérje őt a föld és nagy ég, Ki egy szavával hiva létre mindent, S pillantásától függ ismét a vég. (Madách.) Be van fejezve a nagy mü. A gép forog, az alkotó pihen; Év millióig eljár tengelyén’ Mig egy kerékfogót Épitni kell. (Madách.) A hétnek hetedik napja lett. Arról tanultunk, hogy az első ember a paradicsom- kertjében boldogan, de ennek kapuja nem sokára be is záratott előttök, mert bűnösen áthágták Isten parancsolatját: „lm, e fának gyümölcséből ne egyetek, hogy valami módon meg ne haljatok!“ Halljuk a Jehova Ítéletét: „A te orcádnak veritékivel egyed a te kenyeredet!“ Milyen nagy gondolat! Milyen örök és szép eszme van e szavakban! Munkára kárhoztatva, küzdve nagy lenni s újból paradicsommá tenni a földet — ez lett terhes, de magasztos hivatása az embernek. Képzeljük el csak, hogy ki vagyunk vettetve egy rni.A. diák, Nemzetes Komendát Péter uramék mégis csak arra határozták magukat utoljára, hogy Jóska fiukat beviszik a városba — diáknak. Azaz hogy bizony csak a nemzetes asz- szonyom határozta igy a dolgot, dehát amit ő elhatároz, tudja azt az egész világ, hogy nemzetes uram is határozta, mert már hogy, ugyan nemzetes asszonyom nem viselt kalapot, de a háznál mintha ő hordta volna az ura fejfedőjét. Ámbár azt is meg kell adni, hogy nemzetes uram ez alkalommal vitézül kiállta az ostromot. Mit. hogy Pistát diáknak adjuk? Hát minek neki az a nagy tudomány? Háj- szén biz ott az ő fejébe se vertek több tudományt, mint ami ott a sesztában reáragadt és mégis ihol ni, hogy ember lett belőle! Sőt hogy még ugyancsak ember, aki saját két kezével százötven köblös földet tudott összezsugorgatni. Az a Kisgyörgy Pál meg la, akit tanitattak, még Pestre is fölvittek, ugyan mit csinált? Uraskodott, páváskodott, lopta a napot, a pénzt meg szórta telistele marokkal, mintha ő kereste volna. Osztán úgy bégyeskedett, de úgy, hogy utoljára még az apját se ösmerte meg, mikor meglátogatta, meg valami kifestett dámával sétált az utcán és szégvelte, hogy véletlen, s emberi kéz által át nem alakított földdarabra s előttünk áll az első emberpár helyzete. Az életösztön késztetni fog. hogy mindennapi szükségeinket kielégítsük. A természet azonban önként nem ad semmit, meg kell szereznünk eledelünket, ha élni akarunk s átalakítva Ízletesebbé kell tennünk a föld termését. A föld gabonát nem terem, ha fáradsággal fel nem törjük a durva rögöt, az erdők és mezők vadjai önként meg nem hódolnak, ha erővel nem kényszerítjük azokat. Az erő az eszközökben volt, azokról kellett gondoskodni. Kemény kőből földmivelő eszközt szerez s az első áldás, a mit önmaga szerzett nagy fáradsággal, igy buzditá: csak előre! A munka tovább folyik. Rengeteg erdők magas bércei a kőbalták kemény ütéseitől visszhangzanak, a veszélyes idő házépítésre tanítja az embert s oly édes lehetett az első ház első lakójának, ha elmondhatá; ez az enyém. Örömtől dobogott szive s ez hajtá: csak előre! Évezredek alatt lassan tipeg az emberiség a mivelődés utján, de azért mindig előre halad. Az élet ösztön munka ösztönnel párosul; a véső és kalapács áldássá lesz kezel közt, melyeknek használatával urává lesz a földnek. A siker többről többre buzdítja; izzadság nedvesíti homlokát, vértől csepeg keze a fárasztó munkában, de az a tudat, hogy ő halad, mind előbb előbb viszi s meg megcsendül fülében az égi szó: csak előre! Akarom! Mondá az ember és e szó nagy tetteknek magva volt. Akarom, hogy tűz, viz, föld, levegő nekem szolgáljanak. Olvassa a tűz izzó lzvává a kemény érceket, hogy formába gyurhassan; folyjon a viz a zsilipre, hogy gabonámat apróra morzsolja; tűrje a föld ekém vágását, az ő apja csak olyan együgyű paraszti ember. De ám vagyonnak úgy a nyakára hágott a tanulgatás közben, hogy szegény apja azóta — napszámra jár, de még ezt a kis keresményét is elkunvorálja az a gézengúz fia, csakhogy teljék neki cifra lajbira, meg köcsögkalapra. Nem, ő nem adja a fiát, hogy ilyen urat faragjanak belőle ott abban a kollégyiomban. Hogy aztán elverje.' elté- kozolja a vagyont, amit ő nagy keserves verejtékhullással szerzett össze. Dehát mit használt. Az anyjuk, már hogy a nemzetes asszony, csak egyet toppantott a lábával, hogy de bizony beviszszük a kollégyiumba a gyereket, és — minden el volt határozva egyszeribe. Majd bizony ő nem taníttatja a fiát, amikor van miből. Lám Sánta Suba Péter is bevitte a fiát az oskolába, pejg annak ugyan bétévö falatja is alig vagyon, még az úti költséget is úgy kérte kölcsön a tehetetlen. Nekünk meg mindenünk van, fiunk meg csak ez az egy és még erre se áldoznánk semmit? Apjuk, apjuk, hát nem sajnálná a fiát, hogy ur lehetne és nem akarja, hogy ur legyen. Biz úgy, az én fiamra úgy nézzen minden ember, mint akinek van mit aprítani a tejbe. — Olyan ur lesz az én fiamból,hogy még a tisz- teletes is megsiivegeli, mert okosabb lesz még ő nála is.
