Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-05 / 36. szám

4

BZ ö MTOmDOKHlN.

lESegrén^irta: SHELDON KÁROLY. Fordította: KAL ÁSSA Y SÁNDOR.

Péntek reggel volt. Maxwell Henrik épen beakarta fejezni vasárnap reggeli beszédjét; Néhányszor már megzavarták s csaknem idegessé lett mert az idő malt s a beszéd csak nagyon lassan haladt előre a kielégítő befejezés felé.

— Mariskám, szólt feleségéhez a mint az utolsó megháboritás után felment az emeletre, — ha bárki jön is ezután, légy szives mond neki azt, hogy nagyon el vagyok foglalva s nem jöhetek le, ha csak a dolog nem valami fontos.

—Igen Henrik, csak hogy ón meg akarom látogatni az óvodát s te reád marad az egesz ház.

A lelkész felment az irodába s bezárta az ajtót s hallotta, hogy felesé ge távozik.

Leült az Íróasztalhoz s egy fohász után Írni kezdett Textusa I. Péter 11:21 volt: “Erre hivattatok, mert a Krisztus is szenvedett ti érettetek, nektek példát hagyván, hogy az ö nyomdokait kövessétek.”

Beszédjének első részében a bün- hödésre, mint személyes áldozattételre fektette a fösulyt s arra hívta fel a ügyeimet, hogy Jézus mennyit szenvedett mind életében, mind halálában. Majd áttért arra, hogy a bünhödést példákkal igazolja s a Jézus életéből s tanításaiból vett képekkel mutassa ki, hogy a Jézus Krisztusban vetett hit menti meg az emberiséget, mert Ö utánzásra méltó példánykép gyanánt mutattatott fel az emberiség előtt.

Már épen a harmadik és az utolsó pontnál volt. Ebben arra törekedett, hogy nekünk Jézust kell követnünk az áídozattételben és a példaadásban.

Ennyit irt le: III. Nyomok. Melyek azok? s már logikus sorrendben elöakarta számlálni, mikor a csengő élesen megszólalt. A csengő egyike volt azoknak az óramüveknek, a melyek, ha valaki akarja, tizenkettőt is ütnek egymásután.

Maxwell Henrik az iró asztalnál ült s kissé ^lkoinorodott. Nem mozdult, hogy feleljen a csengetyű szavára. De az ismét megszólalt. Most már felállott s az egyik ablakhoz ment, honnan az utcára láthatott.

Egy ember állott a lépcsőn. Nagyon rosszul öltözött üatal ember volt.

—Olyan mint egy csavargó, szólt a lelkész. Jó lesz ha lemegyek és...

Nem végezte be a gondolatot, hanem lement s ki nyitotta az első ajtót.

Egy szempillantásig szünet volt, a

mint a két féríi szembe állott. A csavargó szólalt meg először.

—Nincs munkám uram ! Azt gondoltam, hogy ön szerezhetne nekem valami uton-módon!

—Én nem adhatok. Munka nagyon szűkén van, felelt a lelkész s lassan bé akarta tenni uz ajtót.

—Nem arra gondoltam; de ön ad hat nekem egy sor Írást a városi köz úti vasúthoz, vagy valamelyik gyár igazgatójához—folytatta a üatal em bér, idegesen vévén át rongyos ka lapját egyik kezéből a másikba.

—Az semmit se használna ! Enged jen meg barátom, de nagyon el va gyök foglalva. Remélem, laláu fog találni valami munkát. Nagyon saj nálom, hogy semmire se liasználha tóm, de nekem csak egy lovam, egy tehenem van s ezek mellett magam is elvégzem a dolgot.

Maxwell Henrik bezárta az ajtót s hallotta, mikor az ember lement a lépcsőn s mikor az emeletre ment a folyosónak egyik ablakából látta, hogy a kéregetö lassan megy az ut cán lefelé s kalapja még mindig a kezében van. Volt valami az alakjá ban, a mi a szomorúságot, az otthon hiányát, az elhagyotottságot mutat ta fel s a lelkész egy percig tétová zott a mint utána nézett. Majd iró asztalához ment s egy fohásszal újra megkezdte az írást ott, a hol elhagy ta.

Többször nem zavarták meg s mi kor két óra múlva felesége haza ér kezett, ;U|)eszéd készen volt s az Írott lapok összeszedve szépen összefűzve hevertek a biblián. Minden készen volt a vasárnap reggeli isteni tiszte letre.

—Különös dolog történt ma az ,óvo dában, Henrik,—szólt az asszony az ebédnél. Tudod, hogy Mrs. Brown nal mentem meglátogatni az óvodát. A játék után, mikor a gyermekek már az asztaloknál ültek, kinyílt az ajtó s egy üatal ember jött be, a ki egy piszkos, gyűrött kalapot tartott a kezében. Az ajtónál leült s egy szót se szólt. Csak nézett a gyermekekre. Szemmel láthatólag egy csavargó i volt s Miss Wren és segédje Miss! Kyle először egy kissé megijedtek, de az nyugodtan ült egy pár percig s aztán eltávozott.

—Talán fáradt volt s piheni akart valahol. Ez az ember volt itt is. Azt mondod: olyan volt, mint egy csa vargó?

—Igen, piszkos, rosszul öltözött, valódi csavargó. Nem látszik idősebbnek, mint 30 33 évesnek.

—Ugyanaz az ember, mondta Max well Henrik gondolkozva.

—Bevégezted már a beszédet Hen rik, kérdezte felesége, némi szünet után.

—Igen, egészen készen van. Ezen a héten nagyon is el voltam foglal va. Két predikátiónak a megírása sok munkába kerül.

—Remélem—felelt felesége moso

lyogva, vasárnap reggel nagy hall gatóság fogja méltányolni munká dat. Miről fogsz reggel prédikálni'(

—A Jézus követéséről. Felmuta tom a bünhödést, az önfeláldozást és a buzdító példákat s akkor megjelö löm azokat az utakat a melyeken kö vethetjük öt az önfeláldozásban és példa adásban.

—Biztos vagyok benne, hogy ez jó predikatio. Remélem nem lesz eső vasárnap. A közel múltban sok esős napunk volt.

—Igen. Néhányszor igen kicsi volt a hallgatóság. A nép nem akar templomba jönni ha az eső esik. Maxwell Henrik felsóhajtott, mikor ezt mondta. Arra a gondos, munkás erőfeszítésre gondolt, melyet kifej tett, mikor egy nagy hallgatóságra számítva készítette beszédjeit. A hallgatóság pedig nem jelent meg.

De most szép vasárnap reggel vi radt Raymond városára. Égvike volt azoknak a szép napoknak, a me lyek sokszor következnek a hosszas ezeles, esős, sáros napok után. A le vegö tiszta volt, az ég derült s Max well Henrik gyülekezetének minden tagja templomba készült.

Mikor az isteni tisztelet 11 órakor megkezdődött, a nagytemplom telve volt jól öltözött hallgatósággal, Ray mond színe javával.

Az volt az általános vélemény, hogy Raymond első templomában lehet hallani a legjobb zenét s ez az állítás csak az igazságot fejezte ki s a kvartét e vasárnap reggel az egész gyülekezetnek nagy örömet okozott. A karének lelkesítő volt. Az ének és zene összeköttetésben állott a beszéd tárgyával s a karének a következő dicséretnek a legmodernebb zenéhez alkalmazott kidolgozása volt:

“Jézus ! keresztem felvettem Mindent elhagyok éretted S Téged követlek.”

Közvetlen a beszéd előtt a soprán szólót énekelt s ez a jól ismert dicsé rét vezette a Jézushoz az ájtatos lel keket.

“Hová ő vezet, követem.

Vele, ö vele járok utaimon!”

Winslow Rachel a szokottnál is szebb volt ma reggel, a mint ott ál lőtt a dróttal borított tölgyfa kerítés mögött, a mely jellemzöleg kereszttel és koronával volt díszítve. Hang ja szebb volt mint az arca. Ez pedig igen sokat jelent. Az egész hallgató ság megmozdult, a mikor Rachel felállott. Maxwell Henrik is megelé gülten állót a katedrában. Winslow Rachel éneke, mindig elösegité a ha tást, a melyet beszédjével elérni akart s ezért a predikatio előtt, min dig énekeltetett egy éneket. Az ének megihlette a hallgatókat s tudta, hogy igy beszédje hathatósabb le- end.

A nép azt mondta in agában, hogy soha se hallott az első templomban ilyen éneket. Bizonyos, ha nem iste ni tisztelet van, a Rachel solója, ha talmas tetszésre talált volna.

Maxwell Henriknek úgy tetszett mikor Rachel leült, mintha tapsot hallana s a lábak dobogását. Nagyon meg volt indulva. Felállott s beszéd jét a nyitott bibliára tette, azt gon dolta magában, hogy csalatkozott. Néhány perc múlva, elmerült beszéd jében s a predikálás gyönyörűségé ben csakhamar mindent elfelejtett.

Senki se mondhatta, hogy Maxwell Henrik unalmas szónok. Ellen kezöleg gyakran mondották, hogy sensationalis. Nem abban, a mit mondott, de beszédjének a formájá ra nézve. De az első templomhoz tár tozók így szerették öt. Ez kellemesen különböztette meg az ö lelkészüket s a gyülekezetét a többiektől.

Tgaz is, hogy az első gyülekezet lelkésze szeretett prédikálni. Ritkán cserélt másokkal. Sokat adott arra, hogy ö legyen a saját katedrájában, ha elérkezik a vasárnap. Reá nézve gyönyörűség volt ez a félóra, a mig ott állott népével szemközt, a mely be tölté a templomot s a kikről tudta, hogy vannak hallgatói. A liallgá tóság változására sajátságosán érzé kény volt. Kis hallgatóság előtt so ha se prédikált jól. Az idő szintén befolyással volt reá, Olyan hallgató ság előtt volt igazán elemében^ a mely most ült vele szemben. A meg elégedésnek érzése hatotta át, a mint előbb haladt a beszédben. A tem plom első volt a városban. Ennek volt a legjobb énekkara. Tagjai a nép vezetői közül valók, a gazdagok, az u. n. társaság s a szellemi intelligencia képviselői. Minden nyáron három hónapi szüneteit kapott és az ö lelkészi állásának körülményei, befolyása, s kiváltságos helyzete.

Nem bizonyos, hogy Maxwell Henrik miként jutott ezekre a gondolatokra, beszédjével kapcsolatban, de a mint elöbb-elöbb haladt a beszédben, érezte, hogy volt beszédjé ben néhány olyan pont, a melyek ezeket az érzéseket tükrözték vissza. Benne voltak ezek gondolatának a lényegében. Ha csak néhány percig is erre gondolt Állásának meghatározásában öntudatos volt s érzelmei úgy hatották át, mintha csak magán beszélgetést folytatott volna s elöa dásán átrezgett a személyes megelé gedésnek egy húrja.

A beszéd érdekes volt. Telve volt megható gondolatokkal, a melyek a ügyeimet nyomtatásban is megragad Iák volna. A drámai előadás szenve délyével elbeszélve—a m, ly azonban soha se sértette a jó Ízlést gyanús dagályossággal és deklamációval,— valóban hatásosak voltak. Ha Max well Henrik e reggel meg volt eléged ve állásával; gyülekezete is megelé gedést érzett s örömmel töltötte el az a tudat, hogy katedráját ilyen tu dós, müveit, megható arcú és alakú férfin töltötte be, a ki olyan lelke sedéssel, de még is minden kellemet len, közönséges és lármás szokás nél kűl prédikált.

________(Folyt, köv.)

H ml Itarangozói.

(Folyt, az lsö oldalról.) val s jó paprikás szalonnával kínálja, hogy legyen továbbra is kedve a napi munka teljesítésére.

De nem akarom én a harangozás mesterségének összes csinja-binját leírni. Nem is tudnám, még ha akar nám is. Ilyen magas állásra soha nem vágytam, de láttam, hogy és mint cselekedett s élt Kakuk János uram, a mi liarangozónk. ügy élt, a hogy fenntebb leírtam; kevés változás leheteti’ és volt az életében.

Hivatásának magaslatára akkor emelkedett, a mikor a kántor urammal a párbér beszedését végezték igy aratás végeztével. Megesett biz az nálunk is, mint másutt is, hogy némelyik gazda ember nem restelte volna a papnak a rosta aljat odaadni s a drága szép tiszta búzát ocsu- val vegyíteni, hogy igy megcsalja

az Urnák szolgáját. De Kakuk János uram közbe lépett ám s alaposan leszólta a fiatal öcsém uramat, ki szégyent akar ejteni az ekklézsia becsületén. Üreg emberek ilyent már nem próbálnak, csak a fiatal gazdák, kiknek még csak a tavaszon nőtt ki a szárnyuk, miután a farsang ban fészket vertek az ősi portán.

De az öregebbek már mind át is mentek a harangozó mustráló kezén s nem merték volna megcsalni az öreg vizsgálódó szemeit.

Soha az életben nem láttam ilyen szemet. Dacára annak, hogy túlélte már a hetvenet is; szemében mégis élet-láng lobogott. Átható, a szivekbe látó tekintete volt és ha valami csínyt tettünk gyermek korunkban, anyánk csak azzal ijesztett ránk: jön a harangozó! Féltünk tőle, pedig szerette a gyermekeket s a ki legjob ban tudta kedvét keresni, az nyerte el a hárangkötelet.

Oh micsoda boldogság volt az.

A 117 lépcső nem okozott semmi fáradságot sem, csak harangozhassunk. Az öreg megpihent az utón egy egy kis ideig, de azért minden vasárnap reggel a torony ablakból szemlélte, mint seregük a nép a harang hivó szavára az Urnák házába.

Boldog volt, ha látta, hogy telik meg a templom s a legigazibb gyönyörűsége az volt életében, mikor hűséges szolgálataiért a püspök is megdicsérte és kézfogásra érdemesi tette.

Ez még a nagy tűz előtt volt. 1882 márc. 17én volt ez a nagy tűz, mely az egész falut elpusztította.

Gyönyörű szép tavaszi nap volt. A földmivelök kint szántogattak a mezőben. Az egész faluban nem volt más odahaza, mint az asszonyok, a gyermekek és az öreg férfiak. Délu tán 3 óra volt, mikor a felvégen, ép pen a biró háza előtt felhallatszott

az iszonyatos kiáltás: tűz van, tűz van!

A ki falun élt, falun nevekedett fel, jól tudja, mit jelent e kiáltás. Kapkodást, lótást-futást, fej nélküli séget. Az asszonynép sikoltoz, jajgat s a férfiak is a helyett, hogy a mentésre gondolnának, csak össze vissza futkosnak, ha csak nincs vala ki, a ki parancsolni tud.

De ott hiába lett volna a parancso ló is. Az elemek felett emberi erő nek nem volt hatalma. A szél vadul dühöngött s fékevesztetten rohant át egész falu felett. Egész darab égő háztetőket vitt, ragadt magával és dobta le a századik házat is tiizbe borítva. Az utcákon menekülök cső portja látszott; a házi állatok futva futottak. íme egyszerre a mi szép, nagy templomunk tetöje is tüzet fo gott; a zsindely pattogott, a mint itt is ottis egy tüznyelv jelent meg.

És a toronyban még mindig szólt a harang....kiing—klang—tűz van!..

Tanítóm megfogta kezem. Jer — mondá—menjünk innen; a pusztu lást nézni is iszonyatos.