Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-25 / 29. (30.) szám

----- ----------------------------------- ----------------------------- -------HU-0_!^—

' Egy ürült borzalmas tette. Három ártatlan gyermek lett áldozata az apjok őrültségének Lockport-on, Uj- Sco- tiában. öriilési rohamában Sydney Locke, egy jómódú kereskedő aminap korán reggel felkelt ágyából, fogott revolvert a kezébe és bement a szomszéd szobába, hol három gyermeke aludott. Odalépett az első ágyhoz és legkisebb felindulás nélkül golyót röpített legidősebb 14 éves fia ha- lantékába azután pedig a 8 éves leánykát lőtte agyon. A harmadik gyermek, felébredvén a lövés zajára, kiugrott és az ágy alatt keresett menedéket; az apa azonban kihúzta onnan és egész hideg vérrel annak is golyóval oltotta ki életét. Sydney Locke nagyon szerette a gyermekeit, de.egy idő óta elmeháborodásban szenvedett, mi miatt hosszú ideig orvosi ápolásban részesült. Az orvosok, azt híven, hogy már meggyógyult, szabadon bocsátották, de az őrülés újból rá jött és ez vitte a borzalmas tettre.

4

Külföldi Hírek.

Peking. Chun herceg, a császár testvére elutazott Berlinbe ,hogy ott bocsánatot kérjen a Ketteler báró meggyilkolása által okozott sérelemért. Egy külön vonaton iíi- dult el kíséretével együtt Pekingből Takou-ba, hol julius 2oán hajóra szállt Genua felé honnan egyenesen Berlinbe megy. — A herceg lóháton jött a vasúti állomásra, utána jött hosszú sora a kíséretének. Az állomáson fogadta a német követ, Schwarzenstein, egy német katonai zene és egy diszőrség. Két német tiszt is kiséré Chun herceget Berlin felé.

Paris. A nagy francia nemzeti ünnep, a Bastille elfoglalásának emléke juh I4én, nagy tüntetésre adott alkalmat a burok mellett. Az úgynevezett Latin negyed falragaszokkal hitták fel a tanulókat, hogy egytől—egyig megjelenjenek a Sorbonne-ban — Onnan hosszú menetben vonultak a nagy boulevardokon. Az ünnepi szónok volt Castame, a transvaali önkéntesek elnöke. Bszédében Castame megbotránkozásának adott kifejezést az összes tanulók nevéberl Angolországnak Transvallal szemben tanúsított magaviseleté felett., s egyúttal kifejtette a módot, hogyan lehetne Angolországot legyőzni. — “Boycottolni kell, — mondja — semmit nem venni a produktumaiból és igy megtámadni társadalmilag és gazdaságilag Angolországot. — Kívánatos volna, hogy valamennyi hotel és restaurant tulajdonos oda írja a kapuja fölé: “Angolnak tilos a bemenet.“ Ha igy tennének az angolokkal minden civilizált országban, rövidesen el lehetne érni azt az eredményt, melynek elérésén a bur- barátok mostanáig eredménytelenül fáradoznak.

Igen jellemző a angolokra nézve a következő távirat, melyet a New York Héráidnak küldenek Amsterdamból. — A távirat mondja, hogy az angolok megtámadták a búrokat julius I2én, a mikor azok számos öreg, beteg és sérült harcos gondozásval voltak elfoglalva. Az angolok ezeket a lehetetleneket foglyul ejtették és az angol táborig gyalog menni kényszeritették. —Ez az a megadás, — mondja a távirat — a mit Kitchener oly nagy örömmel hirdetett a war- office- nak. 1:

A ló- panama. Ilyen címet adott valaki annak a botjó férjemre gondolok, mindig úgy elszorul a szivem, hogy

Gondolhatja uram mindezekből, hogy mennyire boldogok valánk. Férjem és én minden nap munkára jártunk, kerestünk annyit, a miből tisztességesen éltünk és ruházkod- tunk. Boldogságunkat növelte az, hogy vasárnap és ünnepnapokon együtt jártunk el a templomba, hol lelkünk a rneny- nyei táplálékkal kielégittetett. Testben és lélekben egyaránt meg voltunk áldva az Istentől. És e nagy boldogságunk közepette megáldott az Isten bennünket ezzel a kis fiúval, a ki aztán szivünknek főöröme és gyönyörűsége volt.

Azonban most három éve, kimondhatatlan nagy gyász ért engemet. Szegény férjem halász volt itt a Balatonon s midőn egy alkalommal benn jártak a halászhajóval a mélyvizén, ő ült a hajónak szélén arra a helyre, a hol a hálót szokták a vízbe eregetni s midőn egy nagy csomó hálót a- kart a vízbe bocsátani, valahogyan úgy akadt a keze hálóba, hogy nem tudta azt abból kiszabadítani és a háló magával rántotta a vízbe. Társai igyekeztek ugyan azonnal kimenteni, de hasztalan volt minden, mert egy pillanat alatt meg- fult s nekem csak a holttestét hozták haza.

Óh Istenem! milyen óra volt az reám nézve! Egyszerre összeestem, a jó szomszédok ágyba tettek s annyira megbetegedtem, hogy férjemet még a temetőbe sem kisérhettem ki. Teljes félévig feküdtem s azóta is valahányszor szegény 3—4 hónapig feküdnöm kell betegágyamban. Rokonom

nincs a községben; szánakozó szivekre nem találok; mert gyakori betegségem akadályoz, hogy az emberek jótéteményeit' meghálálhassam és visszaszolgálhassam. Éhség, ínség, nyomorúság gyötör kis gyermekemmel együtt; máikét napja, hogy nincs egy betevő falatunk. Mondja meg hát uram, minek akkor az élet, ha az ember éhezik és nyomorog?

Én most már vigasztalást semmiben sem találok. Egyedüli vigaszon volt a templom, de mióta szegény férjem meghalt, egyszer voltam s akkor is betegen hoztak haza a templomból, mert midőn lelkipásztorunk a szószéken az özvegyeket és árvákat emlegette, úgy fájt a szivem, hogy közel volt a megrepedéshez. Szeretnék ugyan eljárni a templomba, mert ott mégis csak megtalálja háborgó lelkem az ő nyugalmát, de mindig sirok, ha azt látom, hogy gyülekezetünk többi asszonyai szeretett férjökkel oldalukon párosával mennek az Isten házába. Nincsen az én számomra többé gyógyír nekem és kis fiamnak csak a halál lett volna a legjobb orvosság; miért akadályozott meg bennünket uram. . . . ? miért nem hagyott minket nyugodtan meghalni?.... hadd leltük volna halálunkat e nagy hullámsirban, hol felejthetetlen drága férjemből is elszállt a lélek.“

(Vége köv.)