Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-10-03 / 8. szám
3 melynek boldogságáért s előhaladásáért mi, amerikai magyarok, oly buzgó szivvel imádkozunk nap-nap után Isten hez. Mi lesz, milyen lesz a harc vége? Nem tudjuk, de szent hitünk biztatást nyújt, hogy az igazság a sirból is kitör és eget kér magának! Nézzünk most szét magunk között. Ugyan ki merné nyugodt lelekismérettel azt állitani, hogy mi amerikai ma- gyaro; , egyek vagyunk a békeségben és az egymás iránt való szeretetben? Tegye a kezét minden amerikai magyar ember a szivére és szivének dobogása,érverésének lüktetése kell, hogy megmondja mindenkinek, mást van közöttünk a szertehuzás? Mikor a clevelandi plébános lapjában ki meri nyomatni azt, hogy a protestáns templom nem istenháza; a protestáns lelkész nem istenszolgája; hogy a katholikusok protestánsok ünnepélyein részt nem vehetnek, mert leikök az ördögé lesz; hogy a protestánsok, még maga Kossuth Lajos is, hazaáruló s hogy minden protestáns az ördögtől született: mondom mikor az amerikai magyar protestáns népnek nap-nap után ilyeneket kell hallania, akkor kinek- kinek saját szive, saját lélekismerete adjon feleletet arra a kérdésre, ki szítja hát a viszály kodás, az egyenetlenség tüzét? S mi mindebből a tanulság? Az-e, hogy legyünk csendességben; hallgassunk bölcsen; áltassuk magunkat a bé- keséggel, holott nincsen békeség és engedjük magunkat úgy gunyoltatni, a hogy a vakmerő ellenfélnek tetszik? Nem, testvéreink, ez nem volna egyéb, mint megtagadása annak a szent igaztágnak, amelyet e világban képviselnünk kell. Nem volna egyéb,mint sárba tiporni hagyása a Krisztus evangyélioma szent zászlajának. Mint tegyünk hát? Fegyverf vonjunk a testvér ellen? Távol legyen. A vallási harc ellenkezik az evangyéliommal, a mely hitünk zászlajára van feljegyezve a Megváltó szent kezeivel. Nincs tehát más előttünk, mint az öntudatos, tervszerű védekezés a támadások ellen. Védjük magunkat mindaddig, a mig bántanak; mindaddig, a mig Isten fel nem nyitja az ellenfél szemét, hogy akkor lesz Amerikában és mindenütt a magyar név igazán tisztelt és becsült, ha rombadöntjük a választófalakat, miket a vallás vont közibénk s egy szivvel— egy lélekkel szenteljük erőinket azoknak a magasztos céloknak az elérésére, mik fényt dicsőséget sugároznak a magyarok nevére. De nekünk amerikai magyar reformátusoknak még ezzel nem szabad beérnünk. Meg kell szüntetnünk a már felburjánzott közönyt, lanyhaságot, egyháziatlanságot s ezek helyébe a buzgó szeretetet, lelkesedést, meg nem rendíthető református öndutatot és hithüséget kell állítanunk. Meg kell erősítenünk önmagunkat bensőleg és pedig abból a forrásból, melyből református egyházunk fakadt: a Krisztusból és annak örök evangyéliomából. A protestáns vallás vezérszerepre van hivatva. Meg kell hát mutatnunk, hogy úgy a tudomány és a felvilágosodás, mint a szeretet és jó békeség terjesztéséiben, a mi vallásunk ma is olyan tényező, a melyet becsülnie, tisztelnie kell mindenkinek széles e világon. Y. N — Hogy már mint irás? A bizony nem igen van.Mint- hogy nem vagyunk senki cselédjei, a jegyző ur sem mondta, hogy olyan kellene, meg aztán vissza akartunk mi menni a múlt őszszel valamennyien.Azonban mégis van nekem valamelyes írásom, ami igaz bizonyságot tészen. Az én emberem a bekecse belső zsebéből elővett egy vedlett tábláju, össze-vissza ragasztott régi bibliát. — Amikor legnagyobb vala az én nyomorúságom, ezt olvasgattuk a beteg feleségemmel, meg a gyermekeimmel; ez a könyv vigasztalt, ez adott reménységet.... „Itt hagynám zálogba.” Miüor ezt mondotta — úgy vettem észre — mintha a bozontos szemöldökök alól pár könycsepp hullott volna a könyv táblájára. Kezembe vettem — az előzmények után bizonyos meg illetődéssel — az ócska könyvet, á bibliát, mely én előttem is becses könyv, mint az igazság és szeretet kutforrássa — s megvizsgáltam alaposan. Volt biz az már 70 esztendős, volt benne egy csomó imádság is bizonyos alkalmakra. A könyv előlapján többféle Írást találtam. A legelső sorokban az vala megírva, hogy Füzesi Nagy Pál anno 1820 házasságra lépett Kálosai Magdolnával. Megszólalt az én emberem, mikor ezen sorokat nézegettem. — Az apám. 0 még jómódú gazda volt Tiszaháton Füzesi Nagy Jánosról 1138’ban az volt följegyezve, hogy mint katona a nagy vízkor sok ember életét mentette meg Pesten, medáliát is kapott & «-r pecsétes irást. 1848. és 1849-ből sok vala r »yzés. ....„Dénes elesett SzénS, nál.” ........Lászlót az oláhok ve’-" t .1 Vízaknánál.”----„Domokos KossutlÍPv, &ti ment ki. Törökországban halt el — úgy hirlett s |ny ban.“ ........Péter, 1850----(két^s i s kitörölve keresztül húzogatva vastag vonásokkal, szerencsétlen véget ért.“ — Hát ide vájjon mi volt irvfh . — Megkövetem alássan, azt bizony felakasztották, mert agyonlőtt egy zsandárt, ndndőn a nagy tisztek'tü ur bujdosó hondvédkapitány fiát akarták elfogni á taluban ... .de mégis resteljük, hogy éppen felakasztották. — Azt bizony soha se resteljék kigyelmetek. Sok derék becsületes magyar emberrel megesett az a dolog abban az időben. Azután következett még egy csomó familiáris dolog, végül azoknak az elhalálozásáról szóló feljegyzések, kiket beszédünk elején emlegetett Nagy uram. Tétovázva szorongattam kezembe a bibliát,mely vedlett és rongyos volt a sok használattól, s bizonyos átható szagot terjesztett. Sok éven át dugdosták, hol a mestergeren. dán, hol a bunda alatt, utoljára füstös, földalatti kuny* hóban.
