Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-08-29 / 3. szám
2 A magyar anarkisták. A tapasztalás bizonyítja, bogy mindenütt, a hol a szoeiáMeinokrata eszmék otlhont találtak amunkástö- megek felfogásában: az an ark izmus, őrültségei meg nem termettek. Németországiban például aiz anarkisták végleg kiveszték. Pedig sehol a világon nem olyan hatalmas, a Marx tanait követő munkáspárt, mint Németországban, a Ibol haltv&n képviselője ül benn a birodalmi gyűlésien. Alblban az időben pedig, a melyben a némtet mnnlkáis'oíkat kivételes törvények sújtották: igen gyakoriak voltak az aniarkistá nyilvániutások, sőt merényletek sem tartozt ak a ritkaságok közé. 1878-ban alkották miíeg a német szocializmus ellen a kivételes törvényeket. Ebben az esztendőben történt Hődéi és dr. Nolbiiing merénylete a német császár ellen, ugyancsak iaíbibáin az esztendőben toongresszn- «ozialk az anarkisták, 1884-ben történt a niedetrwaldeni rolblbanás, 1885-ben Reinsdorf anarlkista és társai merényletét követték él a némtet cisáislzán ellen, va!lam)i)vél, később Rumlp rendőrtanácsost szúrta le egy SiSke nevű an adlest a. Ezek az atoairkisfa nyillvánulások 1890-ig úgyszólván «zaikiadat,Iámul tartottak. Ekkor visszavonták a miunkáisnép szabadi mozgását korlátozó kivételles törvényekét és attól a pillanattól kézdlve megszűnt Németországban működni az almairkiizmiius. Ugyanezt 'a folyamatot lá ttuk ia szomszéd Ausztriáiban. Ezzel szemben tapasztaljuk, hbgy minldalma országokban, amelyekben a munkásnép mozgási sziatoadlsáigát korlátozzák, politikái szabadságát megnyirbálják!, nyílt szervezik'dését lehetetlenné teszik, az arnark izmus dús virágokat bajt. Spanyolországban' és Olaszországban például azért virul az aniarkía, mert a kormányhatalom következetesen és állandóan kíméletlenül,1 elnyomták a nép mozgási szabadságát. A munkásegyesűleteket feloszlatták, lápjaikat elfojtják, vezetőiket börtönbe vetik; nincs tehát semmi a mi a nyomorgó népnek vezérfonálul, irányadóiul szolgálhatna'. Elleniben ott van az elkeseredett ember állandó társa: a kétségbeesés. Á sötétben bujkáló amarkia ráveti magát az elkeseredett emberre és kész az áldozlak Malgyarországom a szervezkedett munkások állandó haricot folytattak az amarkiamius ellen. Mert voltak nekünk is amiarkiátáimlk, anlarkista szervezeteink, am ark ista: elsöpörtjaimk, amelyek több vagy kevesek rendszerességgel összeköttetésben állottak a külföldi ahuikist'á'kkaT. Az amairkilsta Most hírhedt lapja a “Freiheit” egy időben Magyarországon i)s inagjTszámiu olvasóra és hívőre talált. 1870-ben például még ilyen tanácsokat adtak Páriából Külföldynek, a magyar munkások .albbian az időben egyik vezéralakjának: “Bírnak tettre kész férfiakkal? Értem, hogy a budai vár és citadella megtámadásával Pest munkásai szép tréfát csimálhafmáSzegény asszony. Olyan nehéz szívvel bocsátotta útnak, a mit csak adhatott, mindennel ellátta; kikisérte messze, egész a határig, hol az ut, mint kereszt válik el négyfelé, s hol egy százados hárs, zizegő levéllel, susogó lombjával ásít urnái mában. Nehéz volt a válás! Égő szemeibe bucsai fcönyje jött ki, szive sajgóit, s mégis oly édeset érzett: — “máihoz egy esztendőre!” — ezt susogták együtt A nagy hárs bólin- tiatit, vagy tán a koronáját rázta kétkedőén? — Két szliv együtt érzett, édes vágyó csókban össze folyt a lelkök'boldog szerelemmel —azután elváltak. A legény ment messze, tengereken túlírta:, világot próbálni, szerencsét keresni. Mert hát a szegénynek kell egy kis szerencse! minden bántja, nyomja, még az ág is húzza, .pedig a bánátiból, gyötrő szenvedésiből, egyetlen egy csepp is — neki' egész tenger. Gazdagon tér vissza!. .. . Kell egy kis gazdagság cifra fejkötőire!. ... Csak egy kis szerencse!.... s mily boldogok lesznek — mához esztendőre!. ... Ment a legény messze. A lány soká nézte, mint vész el alakja, távol messzi- ségbe. Sokszor felsóhaj tótt, hanem aizért hitte, mit a legény mondott; hisz még égett a csók, a mely menybe vitte, mely jövője képét ezüst szálból szőtte, airanynyal biimezte. iS mily édes volt e csók! úgy égette aljkát. Kendője csücskével letörölte százszor, s az még jobban égett Mióta elváltaik, mindenütt ott látta; mindenütt vele volt, akármibe kezdett. Harmat ha reszketett, kinyílt virág kelyhén: öt küzdeni látta; szellő-sussamásban, madár dalolásban; édes, szivlhez szóló beszédét hallotta, S odakünn a mezőn vagy liiis eildő árnyán: miniden azt suttogta, — s szive úgy elhitte — hogy boldogok lesznek, a kinyitott virág, ha még elhull egyszer, aztán nyílik újra. “Máihoz esztendőre!” — ’hiszen igy ígérte. * * * Eljött végre a nap, s olyan titkos vágy gyűl, édes szeretettel1, vártai epekedve az öreg hám árnyán, — Ha kis porfel leget kergetett a szellő, távol útvonalba, kiesi kezecskéit szeme fölé tette, úgy tekintett arra: ő lesz! más ki lenne!.... Hanem ő csak nem jött! Kinyi-lót a virág, el is hervadt újra, a föld fehér köntöst kétszer vett magára, le is tette kétszer és ő még se jött meg s a leány egyre várta, forró szeretettel, vágyó S'Zenvedélylyel. “Dekát, hogyha, megcsalt, s szivét másnak adta; karjával mást ölel, s csókjával az üdvöt más ajika szívja be?! ... .Úgy. ... Jó Isten!... .nem, nemi!.... Irgalom; ne hagyj el!” * * * Nem hitt szemeinek; pedig a kit igy várt, egy szép nyári est ve ott állott előtte, rongyosain, éhezve. Bojtos Laci volt, az ő régi kedvese. “Ezért keltél útra, hogy ekként térj vissza!? Ezért űzted lelkem bánat örvényébe!... Mondtam, ugy-e mondtam': hogy ne menj el messze; hidleg ez a viliág, tele rosz- szal, bűnnel. A pénz szöulija űzött. — Mondtam', ugy-e micmdtaim?!.... jaj vagy dehogy miondtaimi!?.... Soká sírtak együtt, a könyük egybefolyt, s az ég nézte őket csillag szemeivel. Csillogó harmatát a földre sir- fa le, a harmat ttól a virág, kömyjüktől a lelkűk, »miét újra éledt. Az el züllött legény újra, a régi lett; hanem egy szót sem szólt édes szerelemről.
