Amerikai Magyar Hírlap, 2018 (30. évfolyam, 3-12. szám)
2018-03-09 / 10. szám
Földes Tamás: Buktatóim diadala (1.) Most, amikor csupán néhány hét/ néhány nap választ el a nyolcvanadik születésnapomtól, ama ki-tudja-mit-tartogató nyolcadik iksztől, indokoltnak érzem, hogy számvetést készítsek. Életemről, de elsődlegesen betűvetői pályámról. Semmiképp se zárszámadást, nem veszek példát Shakespeare Prosperójától (aki a Vihar című drámájának végén varázspálcáját eltörte). Nem teszem le a tollat (legalábbis addig, amíg önismeretem nem figyelmeztet arra, hogy „coki öreg, már balgaságokat vetsz papírra!”). Folytatom. Mindaddig, amíg örömöm telik a betűvetésben, és az olvasók visszajelzéséből azt szűrhetem le, hogy szívesen fogadják írásaimat. Kezdem tehát. Buktatóim diadalával. Tudom, magyarázatot kívánó ellentmondás - kifejtem bővebben. E hasábokon többször beszámoltam arról, hogy a forradalom leverése után nyolc évig egyetlen újságnál sem helyezkedhettem el - ugyanakkor nem ítéltek szilenciumra. Magyarán a szerkesztők közölhették - megvehették - az írásaimat. Helyzetemet akkoriban áldatlannak, kilátástalannak ítéltem meg, máról holnapra éltem. A cikk-honoráriumokból dőzsölésre nem telt, a szerkesztőktől csak elvétve kaptam ötleteket (ha úgy tetszik, megrendeléseket), nekem kellett kiagyalnom az írnivalót. S ez bizony olykor kínkeservesnek tűnt. A lapok szerkesztői inkább abban segítettek, hogy egymásnak ajánljanak..., de olyan szerkesztő/ rovatvezető is volt, aki más újságban találkozott a nevemmel és ő jelentkezett: írnék-e neki is? Senkinek nem mondtam nemet (a „maszek” nem finnyáskodhat). így aztán egyaránt dolgoztam napilapnak, hetilapnak, havi folyóiratnak, szakszervezeti újságnak, rádiónak - még a svábok német nyelvű lapjának, a Neue Zeitungnak is. Kitaláltam a „mimikri-stílust”. Olyan hangvételben fogalmaztam, amilyet az adott újság szerkesztője megkívánt. Humoros jeleneteimet, kabarétréfáimat a színházak fogadták el és a rádióban is elhangzottak. Könnyen elbukhattam, elzüllhettem volna. Tágabb családom egynémely tagja rendszeresen korholt: „nem lehet így élni, menj el hivatalnoknak, nem volna szabad minden éjszakádat művészklubokban tölteni!”. Őszintén fogalmazok: megannyi előnyét éreztem a „szabadúszásnak” nevezett állástalanságnak. Reggel akkor keltem fel, amikor akartam. Csak arról írtam amiről kedvem volt, nem állt fölöttem munkahelyi főnök, aki utasított, vagy számon kért volna bármit is tőlem. A teljességhez tartozik, hogy sok ’56 után eltiltott újságíró tengődött hozzám hasonló körülmények közepette, s miután a szerkesztők soraiban is volt néhány olyan ötvenhatos „pöttyös”, aki valamiként elkerülte a megtorlást, betyárbecsületből foglalkoztatták őket. Rólam is elterjedt, hogy „valamilyen rejtélyes okból” nem helyezkedhetek el - így kiérdemeltem a támogatásukat. (Hogy mi volt az a rejtélyes ok, mindmáig nem tudom). Miként kovácsoltam diadalt e buktatókból? Meg kellett tanulnom jól írni. Hiszen csak olyan cikket fogadtak el tőlem, amilyent - remélem ez nem hangzik nagyképűen - a havi fizetésért munkálkodó, nem ritkán elkényelmesedett belső munkatársak nem írtak. Ha már 19 éves koromban állást kapok, akkor feltehetőleg beosztottak volna egy rovathoz (legyen az a kulturális, sport, vagy belpolitikai), így egyetlen szakterületen mozgok, s nem hajtott volna a bizonyítási kényszer. Hogy csak-azért-is megmutatom. Utaltam rá, hogy dolgoztam szakszervezeti lapoknak is. Ilyen volt a Közlekedés. S miután gyermekkoromban én is villamosvezető szerettem volna lenni, élvezettel írtam a vezetőkről, a kalauzokról, a váltókezelőkről, akik munkájuk mellett az életükről is beszéltek (volt aki az otthonába is meghívott). Első sorozatom „A forgalmas pesti utcán”, a szakszervezet főtitkárának elismerését is kiérdemelte - arra bíztatott, heti rendszerességgel folytassam. Interjút készítettem a csinos stuvikkal (a stewardessekkel), akik néha érdekesebb dolgokat meséltek magukról, mint az operett-primadonnák (igaz, egyikük se hívott meg az otthonába). Belföldi repülőjáraton beülhettem a pilóta-fülkébe, felmehettem az irányító toronyba... Ám következzék nénikéim által mélységesen elítélt éjszakázásaim krónikája! Mottóul ide írhatom: kellemeset a hasznossal. Igen, éjszakáim többségét valamelyik művészklubban dorbézoltam át. Legtöbbször a lakásomhoz közeli Rátkai Márton Színészklubban vertem el az estéimet. Több okból is. A kiváló színművész, Rátkai Márton, anyai ágon szintén a családomhoz tartozott, kisgyermekként több délutánt töltöttem Marci bácsiék Anker-közi otthonában. Amikor az ötvenes évek elején az egykori kártyakaszinót művészklubbá alakították át, Rátkai özvegye, Kalmár Rózsi hajdani színésznő magával vitt a klub megnyitójára. Kétszeres örömmel mentem oda. Az egyik főok, hogy az egykori játékbarlang nélkül nem sírhattam volna magam erre az olyan-amilyen-de-mégiscsak-kellemes világra. Játékos kedvű anyám és nem kevésbé a játékszenvedélynek hódoló nagyanyám ott reménykedtek (hiába) a sok ezer pengős főnyereményben, józan életű fogszakorvos apám pedig azért ment oda, mert hírül vette, hogy ott szép színésznők bizakodnak a jó szerencsében, az ízletes vacsora pedig kevesebbet kóstál mint az éttermekben. Nos, apám se nyert, sőt: sok pénzt vesztett, mégis megütötte a főnyereményt - anyám szívét elnyerte. Számomra is a Rátkai Klub hozta meg a Nagy Őt, ott ismertem meg Évát, akit - augusztusban lesz kereken ötven éve - hitvesemnek tudhatok. (Jártak kis Ő-k is a klubba, de egyikük se volt olyan kitartó, mint Éva.) Hogy miért voltam olyan hűséges - nemcsak Évámhoz, hanem a klubhoz -, arra a legőszintébb válaszom: mert ott otthonosan, jól éreztem magam. Hatvan éve barátomnak tudott Kalmár Tibor, a Vidám Színpad nyugdíjas főrendezője, két könyvében is ekként fogalmaz: „... Az esti előadások után teljesen benépesült ez a Nagymező utcai helyiség. Színészek, rendezők, táncosok, zenészek, írók tekintették második otthonuknak ezt a klubot. Több asztaltársaság alakult ki, akik gyakorlatilag minden este együtt múlatták az időt. A mi baráti társaságunk oszlopos tagjai a következők voltak: Tardos Péter zeneszerző, szövegíró és humorista, Kollár Dudus színész (egyébként Béla, de ezt a nevét senki sem ismerte), Bánki László reklámfilmrendező és neje Magdi (aki korábban Szász Endre hitvese volt), Kézdi Zoltán Pál karmester, Kallus, a karikaturista, Földes Tamás újságíró slapaj, Bogár Richárd és Szegő Tamás, a zseniális táncművészek. Ma már nem tudnám megmondani, hogy miről tudtunk minden este annyit dumálni, és mitől éreztük olyan jól magunkat, hogy alig vártuk, hogy eljöjjön találkozásunk ideje. Talán azért, mert fiatalok voltunk...” Nos igen, fiatalok voltunk, s az említettek között én voltam a legfiatalabb. Ebből következik, hogy - legalábbis tudtommal - ma már csak Tibi meg én emlékezhetünk ama kellemes estékre. Első válaszom a miértre: igen, azért múlattam az estéimet ott, mert „olyan jól éreztem magam”. De ez csak az egyik ok. A másik - ami legalább olyan fontos, ha nem fontosabb -, hogy ott kerültem baráti kapcsolatba, vagy ott ismertem meg azokat az embereket, akik valamilyen módon segítették az újságírói pályámat. Elsőnek említem Rátonyi Róbertét, aki vasárnapról vasárnapra - miközben az öltözőjében ültem - jobbnál jobb színházi hírekkel (néha pletykákkal) látott el engem, amelyekre az akkori Pesti Műsor főszerkesztője vevő volt. E klubban találkoztam azokkal a színészekkel, rendezőkkel, akikkel később - akkor már ismerősként - interjút készítettem (az elsők közé tartozott Kabos László). Ott találkoztam több budapesti színház művészeti titkárával, akik megszervezték számomra az interjúkat, s nem utolsó sorban akiktől a tiszteletjegyeket (magyarán potyajegyeket) kaptam. Egy ködös decemberi estén a Rátkai Klubban ismertem meg A.Gábort, a Magyar Nemzet színházi rovatának vezetőjét, aki jó ideig rám se hederített. Éjfél után, Petrik Jóska „majdnem testvérem” javaslatára átmentünk az egykori Moulin Rouge helyén működő Budapest Táncpalotába, ahol egy félhomályos, emeleti páholyban kaptunk asztalt. Jóska előtt természetesen ott volt a felhörpintésre váró fél deci cseresznyepálinka, a teljesen absztinens, 118 kilós Gábor előtt egy pohár, hasonló színű víz. Ama „egy kis édes félhomályban” Gábor összetévesztette a két poharat és a pálinkát hajtotta le. Menten hörögni kezdett: „Megfulladok, mi ez?!... Vizet, gyorsan vizet!”. Előzékenyen lecsavartam az ásványvizes üveg kupakját és teletöltöttem az előttem lévő, még üres poharat, amelynek tartalmát a nagy testű férfiú kiitta, majd remegő kézzel többször az üvegre mutatott: „Még... még!” Miután úgy-ahogy összeszedte magát, rám mutatott: „Te nagyon rátermett fiúnak tűnsz, holnap keress fel a szerkesztőségben, segíteni foglak! ”. Másnap felkerestem, majd 1957 karácsonyán először jelent meg teljes névaláírással színházi írásom az adott körülmények között többé-kevésbé polgárinak tartott Nemzetben. Gábor valóban felkarolt. Nemcsak a rovatában foglalkoztatott, hanem bemutatott a Magyar Rádió „jó ebédhez szól a nóta” előtt öt percben elhangzó Napirenden kommentár-rovatának szerkesztőjének. Nem sokkal később egy színész mély átéléssel - mintha a Hamlet nagy-monológját adná elő - felolvasta ifjonti elmefuttatásomat. Aztán egy behízelgő hangú bemondónő a legtávolabbi falvakban élőkkel is tudatta az éter hullámain: „Földes Tamás írását hallották”. Majd déli harangszó... Lám, így válhat fél deci cseresznyepálinka meg két-három pohár víz egy karrier kezdetévé. Hogy mi köze mindennek a buktatóimhoz, arról a jövő héten adok számot. HUNGARIAN CULTURAL ALLIANCE - MAGTÁR RENDEZVÉNYEI 1827 S. Hope Street, Los Angeles, CA 90015, 213.670.0077 www.hungarianculturalalliance.org info@hungarianculturalalliance.org A Hungarian Cultural Alliance - Magtár részére pénzadományt lehet küldeni a következő címre: Hungarian Cultural Alliance, 1827 S. Hope Street, Los Angeles, CA 90015. illetve paypal-el az info@hungarianculturalalliance.org címre. Az adomány levonható adóból a szervezetünk 501(c)(3) egyesület. Szőke Szakállra emlékezett a Magyar Hollywood Tanács A Magyar Hollywood Tanács Szőke Szakáll emlékvacsorát tartott a rózsadombi Vadrózsa étteremben. Gärtner Sándor, művésznevén Gerő Jenő vagy Szőke Szakáll (Budapest, 1884. február 2. - Los Angeles, 1955. február 12.), eredetileg Grünwald; külföldi művésznevei: S. Z. Sakall; S. Z. “Cuddles”; Sakai, Soke; Szakái, Eugen; magyar kabarészerző és színész, aki Magyarország után Ausztriában, Németországban, majd 1938-tól az Amerikai Egyesült Államokban folytatta pályáját. Népszerű kabaré szerző és e műfaj kedvelt komikus hőse. Február 2-iki születésnapja és halálának február 12-iki dátuma kellő okot szolgáltatott a megemlékezésre és a vadrózsa étterem falán található emléktábla megkoszorúzására. A kor népszerű mérnökével, Kocsis Tivadarral építtetett villájából lett a háború utáni Budapest egyik leghíresebb étterme a mai Vadrózsa. Szőke Szakáll eleinte hivatalnokként dolgozott, majd 1908-ban fellépett Nagy Endre Modern Színpad Cabaret-jában. 1913-tól 1917-ig a Sörkabarénak volt a művészeti vezetője volt, 1919-ig szerepelt is ezen a helyen. 1919 januárjában megválasztották a Kristálypalota művészeti igazgatójának, 1920-ban fellépett a Fekete Macska Kabaréban és a Télikertben. Tagja volt 1922-23-ban a Palace Kabarénak, 1922 és 1925 között pedig az Apolló Kabarénak. A Kis Komédia, majd az Apolló Színház tagja volt. írt több mint 200 színpadi bohózatot és tréfát, többnyire egyfelvonásos darabot, és megszámlálhatatlan humoreszket, amelyet valamikor is közölt sajtó (sohasem jelent meg összegyűjtve, kötetbe rendezve). Szerepel több mint 130 filmben, többek között három Oscar-díjas filmben is látható (Yanked Doodle, 1942., Casablanca, 1943., The Dolly Sisters, 1945.). Első nemzetközi sikerét az 1930-ban Németországban forgatott “Zwei Herzen im Dreiviertel-Takt” (1930) című filmoperett színházigazgatójaként aratja. A világ és a filmtörténet azonban igazából a “Casablanca” Carl főpincéreként jegyzi meg a nevét. Halála előtt nem sokkal a Ford Theatre In Hollywood stúdiójában játszik egy tv-sorozatban, a “The Studnet Prince”-ban, amely sorozat újbóli népszerűséget biztosít számára Amerika-szerte. Közel negyven esztendőn keresztül derűt varázsolt kezdetben a magyar, később az osztrák és német közönség leikébe, filmjei kapcsán pedig a nézők ki tudja milyen nemzetiségei számára a világban. Az itthon életbe lépő, és őt sújtó törvények elől emigrálnia kell, ám tehetsége és szorgalma révén az újvilágban is megállja a helyét, abban az újvilágban, ahol sokan a hazai sztárok közül elvéreznek, ő az örök “magyarosch” akcentusaival kitörölhetetlenül beírja nevét a világ színművészetének nagybecsű könyvébe. Itthon lassacskán a feledés pora lepi be a világ egykori nagy mulattatóját, Gerő Jenőt, vagy ahogy mindenütt ismerték: “Szőke Szakáll”-t. Szőke Szakáll 1955 februárjában, tíz nappal a 72. születésnapja után hunyt el hollywoodi otthonában. Halálát szívroham okozta. Utolsó filmje, a The Student Prince az ezt megelőző nyáron került az amerikai mozikba, a producere ennek is Pasternak volt. A színész sógornője, Kardos Lenke szerint Szőke ugyan sokfelé megfordult a világban, de kizárólag Amerikában érezhette magát otthon, az állampolgárságát igazoló papírokat pedig minden vendége számára jól látható helyen, a kandallópárkányon tartotta. Szőke Szakállt a Los Angeles-i Forest Lawn temetőben helyezték nyugalomra, ahová később a Casablanca rendezőjét, Michael Curtizt és főszereplőjét, Humphrey Bogartot is temették. A Magyar Hollywood Tanács emlékvacsoráján Bokor Balázs elnök méltatta a híres színészt. Bokor Balázs bemutatta a jelenlevőknek a két éve megalakult civil szervezetet, amelynek már 300 fölötti tagja van. A Magyar Hollywood Tanács a hollywoodi magyar gyökerek és sikerek megismertetését is zászlójára tűzte. Bokor meghívta a jelenlevőket a szervezet március 4-iki Oscar Party-jára, amelyen élőben követhetik figyelemmel a 90. Oscar díjátadó gála eseményeit és drukkolhatnak Enyedi Ildikó Testről és Lélekről című filmjének sikeréért. Az est folyamán Hubai Gergely filmesztéta tartott vetítettképes előadást Szőke Szakáll életéről. A jó hangulatú esten Kovács Lázár mesterszakács főztjét élvezhette a közönség, köztük Szőke Szakáll kedvenc rozmaringos borjúcsülkét. Az illusztris vendégek között jelen volt Rófusz Ferenc Oscar-díjas rendező és Piroch Gábor számos hollywoodi film kaszkadőrje is. Szőke Szakáll emlékének megőrzése méltóan került fel a Magyar Hollywood Tanács napirendjére. Március 9,2018
