Amerikai Magyar Hírlap, 2014 (26. évfolyam, 1-39. szám)
2014-03-21 / 12. szám
Földes Tamás: Március tizenkilencedike Ünnepelni készülődtünk, ünnepelni azt, hogy március húszadikán nagyfiú leszek, hatéves, aki ősztől már iskolába jár. Abban az évben, 1944-ben, március húszadika hétfőre esett, ezért szüleim tizenkilencedikére, vasárnapra hívták a vendégeket. Ám helyettük, már korareggel, mások érkeztek: a náci Németország csapatai... Pajtásaimat nem hozták el a szüleik, a felnőtt rokonok sápadtan érkeztek - „Végünk van, bevonultak a németek”, hallottam - átadták a korábban megvásárolt ajándékokat és falhoz lapulva siettek haza. Én pedig valóban nagyfiú lettem: megtanultam élni (úgy ahogy lehetett). Pontosabban: túlélni. Túlélni azt a két nap híján tíz hónapot, amit kirótt rám a sors... Csak azt vetem papírra, amire emlékezem. A saját történetemet idézem fel csupán, meg a családomét. Vannak az enyémnél (a miénknél) tragikusabb történetek is, mi ama - feltételezem kis számú - pesti zsidó család vagyunk, amelynek egyetlen tagja sem pusztult el. Pontosabban az egyik, nálam jóval idősebb unokabátyám - róla még szót ejtek -, aki Kunszentmiklóson volt órás. Anyám, apám, nagyanyám, mindkét anyai nagybátyám, apám négy testvére, öt unokatestvérem túléltük. A legszerencsésebb anyám tangóharmonikán muzsikáló öccse volt, aki születésem évében - 1938-ban - azt mondta: „Európában háború lesz”, és kivándorolt Marokkóba, a nemzetközi státuszt élvező Tangerbe. Anyám bátyja, aki az idő tájt Budapest legjobb dzsesszzongoristájának számított, nem akarta vállára vetni a vándorbatyút (maradt, hogy aztán Dauchauba, a koncentrációs táborba hurcolják, de 1945 áprilisában két amerikai gyalogoshadosztály felszabadította). Anyám - magyar színésznő - abban bízott, hogy miután egyéves leszek, visszatér a színpadra; ám az 1939-es numerus nullus végleg leparancsolta a színpadról. ...Húszadikán már hírek kerengtek, hogy a Gestapo megkezdte a letartóztatásokat, nem merészkedtünk ki az utcára. Két hét múlva a hatévesnél idősebb zsidóknak fel kellett varrni a ruháikra a tízszer tíz centiméter átmérőjű, élénk sárga színű hatágú csillagot. így igyekeztünk anyámmal kettesben haza Nagymező utcai otthonunkba, amikor a Kiskörút felől nyilas egyenruhás fiatalok jöttek felénk az úttesten, az amerikai polgárháború katonadalát énekelték - „Glory, Glory Hallelujah” -, csak nem az eredeti szöveggel, hanem: „Üsd az, üsd a vén zsidóját! ”. Anyám rémülten vonszolt be egy kapualjba. Néhány héttel később, ugyancsak anyámmal voltam a Kiskörúton, amikor német katonai autó fékezett mellettünk és a kocsiból kiszáló Wermacht-tiszt valamit kérdezett anyámtól. Anyu nem értett németül, a tiszt visszaült az autóba és elhajtatott - anyám pedig összeesett. Néhány rendes ember sietett a segítségére (mert voltak rendes emberek is Budapesten) - feltámogatták, valaki vizet hozott a közeli cukrászdából. Ezt követően német katonát csak 1945 január tizennyolcadikán láttam (de arról is később ejtek szót). Majd fokozatosan súlyosbodott a helyzetünk. Magyarországot légitámadások érték, de a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a rádiókészülékeket. A fölöttünk lakó Futó Lajosné (szintúgy egyike a rendeseknek) botjával kopogtatott szobájuk parkettáján, jelezve, hogy a bombázó repülőgépek a főváros felé közelednek, siessünk mi is a légópincévé alakított fáspincébe. Ott Hrubeczky, a nyilas házmester minden alkalommal zseblámpával apám arcába világított: „Meddig fogják még itt rontani a levegőt, mi?!”. Nem kellett sokáig türelmetlenkednie, egy új törvény szerint a zsidóknak sárga csillaggal jelölt házakba kellett költözniük. A kiköltözésre engedélyezett utolsó napon szedtük össze elegáns polgári lakásunkból azt a néhány holmit, amit a Hajós utcai zsidó ház egyik lakásának egy szobájába magunkkal vihettünk. Hrubeczky a kapualjban apám után rúgott: „No, végre az utolsó büdös zsidók is elkotródtak, remélem, soha többé nem látom őket”. Tévedett. Fogszakorvos apám a hatvanas években az SZTK újpesti rendelőintézetében dolgozott, s székébe huppant a feldagadt arcú, egykor volt nyilas házmester. „Hrubeczky, én magát nem kezelem”, mondta apám és átadta „betegét” egyik kollégájának. Háromszobás lakásunkból költöztünk ki (apámnak rendelője és laboratóriuma is otthonunkban volt), a sárga csillaggal jelölt ház háromszobás lakásába két másik családdal költöztünk be. Én a költözéskor idegsokkot kaptam (kezemet ráztam hosszú hetekig), nehezen váltam meg attól a sok játékomtól, ami addig körülvett; kedvenc kismajmomat magammal vihettem és eleddig minden költözést átvészelt, kopottan-szakadozottan most is velem van - hetvenhat éves „ő” is). E házból két emlékem maradt. Anyámnak jelentkeznie kellett a Keleti pályaudvar melletti Tattersallba - a Nemzeti Lovardába -, a ki tudja milyen jövőre szánt zsidók gyűjtőhelyére. Miután elbúcsúzott tőlem, éktelen üvöltözésbe kezdtem, hangom végigsüvített a kora reggel még üres utcán: „Anyúú, gyere vissza, ne menj el... anyú gyere vissza, gyere visszaaa!”. Hogy mit érezhetett akkor egy anya, akinek sejtelme sem volt, milyen jövő vár rá, azt csak évekkel később értettem meg. A másik emlékem: fertőző betegség támadott meg - skarlát -, s emiatt a légitámadások idején a közös légópince helyett az egyik fáspincében hallgattam remegve a fölöttünk zúgó gépek zaját, a becsapódó bombák süvítését. Mindez csupán szelíd bemelegítés volt a későbbi megpróbáltatásokhoz. Ősszel nyilasok szállták meg a házat és a hatvan évesnél nem idősebb férfiakat leterelték az udvarra, majd elhurcolták őket. Én hetvenöt éves nagyanyámmal maradtam a lakásban. Apámat gyalogosan terelték (volna) az óbudai téglagyárba, de a Margit hídnál tömörülés támadt, a csoport mellett elhaladt két keresztény férfi és apám melléjük lépett. A férfiak egy szót se szóltak, hármasban igyekeztek az ellenkező irányba. (Újabb bizonyság arra, hogy voltak segítőkész, rendes emberek is az eszement világégésben.) Apám visszament értünk a zsidó házba, s néhány holmit sietősen összekapva, nagyanyámmal hármasban elindultunk az újlipótvárosi „védett házak”, a nemzetközi gettó felé. (Spanyol menlevelünk volt, de hogy e bizonylatok mily’ keveset értek, az nem sokkal később kiderült.) Aztán - fogalmazhatok úgy is - csodák sorozata következett. A védett házak előtt zsidó kapuőrség állt (hogy ama őrség mi célt szolgálhatott, nem tudom); a Pozsonyi út 23. számú ház előtt apám bátyja állt. Ő húzott be minket a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt álló épületbe. Ott már nem volt külön szobánk, hozzávetőleg huszan-harmincan feküdtünk a földre helyezett pokrócokon, a négyszobás lakásban száznál többen szorongtunk, s valamennyiünk számára egyetlen WC volt. Édesanyám számára - ezt később tudtuk meg - egy sem, korábban őt is az óbudai téglagyárba vitték, ahol egy gödör állt a rendelkezésre. Egy nyilas kísérte oda, és arra a kérésre, hogy forduljon el, a pártszolgálatos belelökte az ürülékkel teli gödörbe. Majd gyalogmenetben indították el Hegyeshalom felé. Ha valaki kidőlt a sorból, azt lelőtték, aki még bírta, az tovább vonszolta magát. Az osztrák határnál Kalotay Árpád csendőrszázados irányította az Auschwitzba tartó transzportok továbbítását. A százados anyámhoz lépett: „Maga Kálmán Manci, ugye?”... Az immár rongyokba burkolózó, reménytvesztett asszonyban felismerte azt a színésznőt, aki húsz esztendővel korábban a debreceni színtársulat szubrettprimadonnája volt. A csendőr akkoriban jogot hallgatott a város egyetemén, és egyike volt azoknak a rajongóknak, akik kifogták a lovat a primadonna hintója elöl, hogy ők húzzák tovább a kocsit. „Ha a nevét hallja, kilép a sorból és visszamegy Pestre”. (További bizonyság, hogy a csendőrök között is voltak segítőkész férfiak... ámbár Kalotayról azt is olvastam, hogy „túlbuzgó módon” irányította a transzportok továbbküldését. Anyám az 1945-ös népbírósági tárgyaláson mellette tanúskodott.) Nem tudom, hogy Budapest felé is gyalogmenetben, vagy vasúton szállítva érkeztek-e a visszairányítottak, az viszont megint isteni csoda, hogy a Pozsonyi úti ház előtt apám állt őrségben, amikor a visszatértek csoportja ott haladt és a sor szélén anyám poroszkált. Apa odaugrott hozzá és berántotta a házba. Ismét együtt volt a család. Éjszakánként fegyverropogást hallottunk a közelből - dehát háború volt -, azt viszont furcsáltuk, hogy minden éjszaka egy-egy szomszédos „védett ház” kiürült. A Dunába lövésekről nem tudtunk. Majd egy éjszaka a mi házunkba is benyomultak a nyilasok. Mindenki menjen le a ház előcsarnokába! - hangzott az utasítás. Tisztán emlékszem, amikor a mi lakásunkba is bement egy nyilas és anyám megkérdezte: „Melegen öltöztessem fel a gyereket?”. A meglepően udvarias nyilas mosolygott: „Nincs rá szükség, csak a közeibe megyünk”... Száz méternyire lehettünk a Dunától. Miközben az előcsarnokban toporogtunk, ismeretlen fegyveresek léptek a házba. A két fegyveres csapat tagjai vitatkozni kezdtek, majd a nyilasok távoztak. Az újonnan érkezettek egyike közölte: „Most már nagyobb biztonságban lehetnek a gettóban, holnap reggel mi kísérjük oda magukat”. (Kik voltak a megmentőink? Ma sem tudom, de olvastam, hogy „Sok rendőr A Los Angeles-i EGYESÜLT MAGYAR HÁZ RENDEZVÉNYEI 1975 W. Washington Blvd., Los Angeles, CA 90018 www.unitedmagyarhouse.org Tel.: 323-734-1453 Állandó programjaink: Minden pénteken KLUBNAP /jfaiveriités és táncest este 8-tól! Pártolja a Magyar Házat, lépjen be tagjaink sorába! U)S ANGELES - PHOENIX • CHICAGO • MIAMI - NSW YORK • BUDAPEST KONTÉNERSZÁLLÍTÁS • NEMZETKÖZI SZÁLLÍTÁS - TENGERI FUVAROZÁS - TEHERSZÁI jJTÁS Szállítás Los Angeles - Budapest - Los Angeles között Zárt konténerben, vagy fedélzeten autóját, hajóját, ingóságait és bármilyen méretű csomagjait a legkedvezőbb árön szállítjuk! Csomagolást vállalunk! 23 éve az Önök szolgálatában! HÁZHOZSZÁLLÍTÁS ÉS FELVÉTEL * HAZATELEPÜLÉS VÁMÜGYINTÉZÉS * DMV ÜGYINTÉZÉS IN TÉR EX EXPORT - IMPORT, INC. Call Toll-Free: 1-800-6-INTEREX (1-800-646-8373) sfkomyek.szabadsagltarcos.org/intercx.httnl, wvnv.interex 1 .com, www.interexshippmg.hu és .com BUDAPEST - HUNGARY 2000 Szentendre, Rózsa u. 8. raktárvezető: +36 (30) 984-9283, mz01@usabolt.hu irodavezető: +36 (70) 932-1609, GARDENA-LOS ANGELES Telefon: (310) 516-8959, (805) 527-4006 Fax: (805) 579-9611; 550 W 135th Street, Gardena, CA 90248! Email Los Angelesben :| interexinc@aol.com,! perehazy.miklos@gmail.com kelt a zsidók védelmére... Ezt tette például Tarpataky Zoltán rendőrfőfelügyelő, a védett házak környékének rendőrparancsnoka, aki legénységével együtt többször fellépett a razziázó nyilasok ellen... Nyúl János rendőr tiszthelyettes számos alkalommal mentett ki üldözötteket a gyilkolni készülő nyilasok kezei közül, és élelmet szállított az éhező gettóba”.) Reggel a minket megmentő fegyveresek a már romos Pesten, a Nagykörúton át vezettek a gettó kapujáig. A kapun belépve, mintha a pokolba kerültünk volna. Üvöltöző, részeg nyilasok vettek át minket. Anyám, engem maga előtt terelve le akart ülni az egyik betört ablakú üzlet kirakatába, gumibottal hadonászó „pártszolgálatos testvér” rohant felénk és ütlegelni kezdte anyám karját. Anyu testével védett engem (később a bundakabátot csak levágni tudták a feldagadt karjáról). Minket egy tér közepére tereltek, ahol egy nyilas utasítást adott a társainak: „Hozzatok ki egyet közülük és lőjjétek le!”. Riadtan szorongattam apám kezét. Az egyik nyilas egy öreg férfihez rohant és fejbe vágta, a bácsi elesett. A nyilas rámutatott egy félig lehúzott redőnyű üzletre: „Menj be oda!”... „Mindjárt, csak szédülök” - hangzott a válasz. „Úgy, szédülsz? Nesze!”. Újabb ütés a fejre, az idős férfi négykézláb bekúszott az üzletbe. (Hogy is hangzott még tavasszal? „Üsd az, üsd a vén zsidóját!”) Két ember kivált a sorból és rohanni kezdett, több nyilas utánuk lőtt, de - részegek lévén - csak egy erkélyt találtak el. Végül elhangzott az ukáz: „Ezeket vigyétek tovább, az üzletben lévőkkel meg végezzetek!”... ...Az Akácfa utca 9/11 számú házba tódultunk be. Az első szobában, ahol helyet kerestünk, a földön se fértünk el. Egy másik lakás konyhájában találtunk helyet. Néhány nappal később belövés érte azt a lakást, ahová nem fértünk be - az ott tartózkodók többsége meghalt. Hallottuk, hogy egy nyilas csoport behatolt az egyik ház pincéjébe és az ottlévőket legépfegyverezte. Anyám az éhezéstől többször elájult. Én egy szalonnabőrt rágtam napokig. Akkor már az éjt meg a nappalokat is a pincében töltöttük. Majd ránk köszöntött 1945. január tizennyolcadika. Három német katona jött a pincénkbe és udvariasan tudakolták, van-e átjáró egy másik épületbe. Nem sokkal később - mint egy operettben - kardot forgató, kurjongató kozák rohant keresztül a pincén. Majd, percek múltán, szovjet katonák tereltek ki minket a pincéből, letépték a sárga csillagot rólunk és kenyeret nyomtak a kezünkbe. Felszabadultunk! Elindultunk otthonunk felé. A Klauzál téren hullahegyeken kellett keresztüllépnünk (a halottak látványát már megszoktam). Majd odaértünk a Hajós utcai, addigi zsidó ház elé, a járdán ugyancsak holttest hevert - a lakásunk pedig füstölt. Azon az éjszakán csapódott szobánkba egy gránát... ...Túléltük. Kivéve az egyetlen, kunszentmiklósi unokatestvérem, az órás, akinek az édesapja keresztény volt. Ő a szülőfalujában vészelte át a háborút, hogy aztán egyik éjszaka dörömbölésre ébredjen. Egy szovjet katona állt az üzlet ajtajában: „Davaj, csaszi, csaszi” - követelte. Unokabátyám tiltakozott, vitatkozott - a szovjet hasbalőtte. Két kisfia, édesanyja, özvegye gyászolta. ...De ez már egy másik történet. Valamikor majd azt is megírom. AMERIKAI Magyar Hírlap ©Március 21,2014
