Amerikai Magyar Hírlap, 2014 (26. évfolyam, 1-39. szám)
2014-03-14 / 11. szám
A nők a forradalom és szabadságharc idején 1848 tavaszán beteljesülni látszottak a reformkor békés törekvései. Az áprilisi törvények értelmében csupán a közös uralkodó jelentett kapcsot a Habsburg-birodalommal. A jobbágyfölszabadítással és közteherviseléssel Magyarország nekilátott a modern polgári állam kialakításának. Augusztusban azonban fordulat következett be, az udvar magatartása megkérdőjelezte az önállóság legfontosabb vívmányait. Elkerülhetetlenné vált az önvédelmi harc Ausztriával. 1848. szeptember 29-én az addig visszavonuló magyar hadsereg heves ellenállása meghátrálásra kényszerítette a Buda és Pest felé tartó Jellasics horvát bán csapatait Pákozdnál. Ez az egyébként nem nagyszabású ütközet vált a fegyveres nemzeti ellenállás szimbólumává. A mai magyar történelmi identitás meghatározó részét képező 1848-49-es forradalom és szabadságharc másfél esztendejének sikerei a nemzeti összefogás eredményei. A jobb, szabadabb élet reményében megvalósult közös áldozatvállalás szülte a tavaszi hadjárat győzelmeit. Európa egyik legerősebb hadseregét űzték ki az országból a pár hónap alatt fölállított honvédezredek. Már a márciusi pesti forradalmat követő hónapokban mind a politikai vezetés, mind magánemberek, művészek részéről több lelkesítő buzdítás hangzott el a nők addig hagyományos közéleti passzivitásának feloldására. „Hazám hölgyei! polgártársnőim! Új időket érünk. Március tizenötödikén mindnyájan másodszor születtünk a világra. Ébredjetek fel a szabadság hajnalára ti is. Mikor március tizenötödikén, a szabadság első reggelén a küzdők melleire lelkesült nők tűzdelték föl az első kokárdát; mikor a szabadság első jelszavát nők szegezték ki ablakaikba s lobogóikon mutatták fel a szent nevet, melyért a nép küzdött; mikor a nép közé egy nő hozta le a fehér zászlót, melyért az élni és halni esküvék; mikor Petőfinek, a forradalom költőjének ifjú neje a megfordító perc előtt ezt mondá férjének: ha halni kell, ez lesz a legszebb halál; légy erős! - akkor mutatták meg hölgyeink, hogy mi a nő hivatása. Ha nő kezében a zászló, férfi kezében a kard, ott a győzelem bizonyos. A nőkre ezentúl nagy, fönséges hivatás vár. „ (Jókai Mór: Nőszabadság. Életképek, 1848. március 19.) 1849 áprilisában jelent meg a kormány hivatalos lapjában Szendrey Júlia felhívása „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” címmel. A férfiak hadba küldésére szólított fel, s a haza szolgálatától vonakodóktól a házastársi örömök megvonását ajánlotta. („Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé!”) De sokan maguktól is a közügy szolgálatába szegődtek. Országos gyűjtés keretében tömegesen váltak meg ékszereiktől. Kötszert, fehérneműt, egyenruhát készítettek, markotányosok vagy betegápolók lettek a harci cselekmények megindultával. És férfinak mondva magukat, sokan álltak be katonának. Fegyvert fogtak, akár a halált is vállalták egy olyan korban, amelyben a női emancipációs törekvések éppen csak az első lépéseiknél tartottak. - Róluk, neves és névtelen nőkről szólnak az alábbiak. Kolerajárvány dúlt. A gyengélkedő katonák 2/3-a nemi betegségben szenvedett, nem is beszélve a nem kellően ellátott sebesültekről. Elégtelennek bizonyult a rendelkezésre álló gyógyszer, orvosi műszer, az ágy, az ágynemű. Kevés volt a kórháznak megfelelő épület, az ápoló. A tavaszi hadjárat során magas harcértékűvé vált hadsereg egészségügyi problémái is megoldásra vártak. A háromgyerekes, özvegy Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna (1817-1854) 1849. április 16-án kapott kinevezést mint a honvédsereg tábori kórházainak főápolója. Nőként és a rábízottak érdekeit tartva szem előtt, folyamatos összeütközésben a katonai vezetéssel (mi az előbbrevaló: laktanya vagy ápolda?) mintegy 70 tábori kórház működéséről, felszereléséről, személyzettel való ellátásáról gondoskodott, miközben folyamatosan járta az országot. A magyar asszonyokhoz és leányokhoz szólva így lelkesített öntevékenységre és közadakozásra: „Ne várjatok hivatalos kiküldetéseket, ne várjátok a rendszabályok kihirdetését... Minden nő, aki erőt érez magában, keresse fel a helyben vagy vidéken levő kórházakat. Ha elhagyott állapotban szűkölködve, minden kényelmi cikk nélkül találja azokat, szólítsa fel a legközelebbi polgári hatóságot, legyen az kormánybiztosi, megyei vagy Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna városi hatóság, a kórházi szükséges készletek beszerzésére, ha a körülmények úgy kívánják, requisitio útján is... Ha valaki vánkoson piheni egészséges álmait megvédett hajlékában, vegye ki feje alól, és adja azoknak, kik sebben és nehéz szenvedésekben sínylődnek a haza megmentésének nehéz munkája után. És ha akár a hatóságok, akár a kórház igazgató személyzet által gátoltatást vagy erélytelenséget tapasztalnátok a közmunkálkodásban, tegyetek nekem rögtön jelentést, hogy eszközölhessem azon egyéneknek méltóbbakkali felcserélését. Egyesüljetek városonként, kerületenként és osszátok fel magatok között a munka napjait, minden percben ápoló gonddal őrködjetek a szabadságért szenvedőknek még álmai fölött is.” (Pesti Hírlap, 1849. május 13.) A szabadságharc leverése után csak az ellenségként is emberségesen ellátott osztrák tisztek vallomásai alapján nem ítélték el. Egy újabb szervezkedésben való feltételezett részvétele miatt viszont hónapokat töltött börtönben, ahol egészsége megrendült. Utóbb családostól kitoloncolták az országból. Brüsszelben, illetve Amerikában csipkeverésből tartotta el családját. New Yorkban halt meg. Bányai Júlia (1824-1883), korábbi műlovarnő Bem erdélyi seregében küzdött. Bányai „Gyula” az ellenség soraiban végzett kémtevékenysége mellett többször kitüntette magát a csatamezőn. Főhadnagyként fejezte be katonai pályafutását. 1849-ben Törökországba emigrált, de az 1850-es évek elején, Kossuth megbízottjaként titkon többször is megfordult Magyarországon. Férjével vendéglőt nyitott, Kairóban halt meg. Pfiffner Paulina (1825-1853), lengyelországi születésű apa és olasz anya sarja, azelőtt színésznő. Előbb az akadémiai légióban, majd Ligeti Kálmánként ugyancsak az erdélyi Szendrey Júlia hadszíntéren szolgált. Hősiességével a hadnagyságig vitte. Az összeomláskor fogságba esett. Kiderült, hogy nő, elengedték. Kolozsvárott tartóztatták le újból az osztrák katonai hatóságok, Gyulára szállították, ahol a zárkában öngyilkos lett. Sorsich (Sauersich) Júlia (1825-189?) a szolnoki csatát (1849. március 5.) megelőzően, miközben meg is sebesült, egy sütőfeknővel evezett át a Tiszán, hogy biztos adatokat szolgáltasson Damjanich tábornoknak a város császári helyőrségéről. 1852-ben pedig fogságba vetették, mert bujdosót rejtegetett. Szülővárosában, Szolnokon rendőri felügyelet és megfigyelés alá helyezték, ami elől férjével lürnu Severinbe menekült. Ott kocsmát fenntartva, később nyelvtanításból élt. Jagelló Apollónia ápolónő az utolsó ellenállási góc, az 1849. október elejéig kitartó komáromi erőd katonáinak egy csoportjával érkezett Amerikába. Bányai Julia Gyakran öltözött huszármentébe, bár sokan megkérdőjelezték azt is, hogy bármi köze lett volna a hadsereghez. Kossuth amerikai manifesztumát a férje, egy lengyel ügyvéd fordította angolra. A legfelsőbb amerikai vezetés köreiben mozgott, míg a polgárháborúban dr. Tochman déli szabadcsapatot nem szervezett. Erre Jagellót Washingtonban bebörtönözték, s csak férjét és annak eszméit megtagadva szabadult. Lebstück Mária (1830-1892) huszárfőhadnagy az egyetlen katonanői szabadságharcos önéletrajz hátrahagyója. Az apja gazdag kereskedő, anyja báró Simunich horvát tábornok húga. Gyermekként került el a Száva partjáról Bécsbe, a nagybácsi házába. Itt a hagyományos úri kisasszonyi nevelés mellett kitűnően megtanult lovagolni és célbalőni. 1848 márciusában sodródott bele a császárváros forrongó eseményeibe, majd a második bécsi felkelés leverését követően Magyarországra szökött. Károly néven harcolta végig az 1848 végi visszavonulást, Görgei felvidéki hadműveleteit és a tavaszi hadjáratot. Példás vakmerőséggel végzett az őt üldöző két vértes tiszttel Kápolnánál, juttatta be a lőszerutánpótlást az ostromzár alatt álló Komáromba, vagy hágott fel Buda falaira a döntő roham során. Mikor a főváros visszafoglalása után női ruhát öltött, a fővezér kis híján kivégeztette mint kémet. Kossuth személyes közbenjárása mentette meg. Férjhez ment, és gyermekét aradi fogolyként szülte meg. A hadbíróság Zágrábba toloncolta, befolyásos családjához. Az őt ért atrocitások miatt Jellasics, szintúgy rokon, felhívással fordult a lakossághoz, hogy nem szenvedhet senki bántódást a magyar felkelésben való részvétele miatt. Anyja és tisztjei előtt pedig megdicsérte, büszkén állítva példaképül horvát honfitársai elé a bátor asszonyt. Mária azonban Magyarországra vágyott. Újból honvédtiszthez ment feleségül, annak halála után pedig Budára, majd egyik újpesti fiához költözve mosásból-varrásból élt meglehetősen egyszerű körülmények között. Jókai többször is írt róla. Huszka Jenő Mária főhadnagyának az ő története szolgált alapul. Gottlieb Róza a Magyar Nemzetben 1901. március 15-én jelentette meg visszaemlékezéseit. 1849. március elején önként bement az erdélyi szászok fővárosába, Nagyszebenbe, hogy adatokat gyűjtsön az ellenséges erőkről Bem számára. Román parasztlánynak öltözve megtudta, hol és milyen egységek állnak, sőt azt is, hogy a helyiek magyar invázióra számítva otthonaikban elfalazzák az élelmiszer javát. Nem harcolóként a szabadságharc végéig a sereggel maradt. Ez a néhány feljegyzett, kiragadott sors csak példázza mindazt a hősiességet, amivel a nők hozzájárultak az ország teljesítményéhez. Többnyire a történelemkönyvekben is említés nélkül maradva látták el, tartották össze a családot, dolgoztak a hadba vonult férfiak helyett. Visszavárták, sebesültként gondozták, elesettként gyászolták szeretteiket, lepedőiket elszaggatva tépést csináltak, vagy női mivoltukat eltitkolva harcoltak, büszke meggyőződésből. Ahogyan Sorsich Júlia mondta élete vége felé, mikor még egyszer visszatért ifjúsága színhelyére: „Hej uram! sokat szenvedtem én a hazáért, de amit tettem, nem jutalomért, hanem hazaszeretetből tettem és azért, hogy már öreg vagyok, ha még egyszer valaha csata lesz Szolnoknál, írja meg nekem az úr, hogy hazajöhessek, akkor még teszek egy bravúrt! ” Radványi Ferenc Márciusi aktualitása miatt küldöm az alábbi verset. A hetvenes évekbeli ■ márc. 15-i budapesti emlék nyomán született verset az “Eper és Vér” c. híres egyetemi zavargások nyomán készült amerikai film ihlette a parabolikus cím megválasztására. A retorziók itt is ott is súlyosak voltak, bár az ezeket foganatosító rendszerek különböztek egymástól. De a fiatalok szent lelkesedése szerintem hasonló volt. EPERSZÍNŰ VÉR Csak egy nap volt a monoton futásban szürke nappalok, és dögszagú éjszakák során a város szívében tavasz ébredt még az ég is ünnepelt aznap nem esett eperszínű vér lódult izzó vörössé a fojtott erekben néhány órára csupán később eltört évekbe zárt maró retorziók kordona néhány óra: jó illatod Március érzem azóta is Botos Ferenc, tanár, Budapest Telefonkönyv amhir.com Március 14, 2014
