Amerikai Magyar Hírlap, 2014 (26. évfolyam, 1-39. szám)
2014-02-28 / 9. szám
Jöjjön kisasszony, sétáljunk egyet! Szólt hozzám Kamenitzky Rudolf, aki a világért sem szólított volna elvtársnőnek. Úgy látszik, lehetett bennem valami kisasszonyos, különösen, ha törékeny alkatomra nézett. Azt gondolhatta magában, mit keres egy kőbányában ez a filigrán teremtés? 1967 késő ősze volt, én pedig a Csíkszeredái IREMC (később HAMEROCK) helyi-ipari vállalat kezdő geológusa. Ekkor ismerkedtem Borszékkel, habár egy egyetemi nyári gyakorlaton, évekkel azelőtt már jártam ott, nem sejtve, hogy egyszer majd munkahelyem lesz ez a csodálatos vidék, és én örökre beleszeretek. Hogy is ne, amikor olyan tanárom volt, mint Rudi bácsi - mert valahogy nekem sem jött, hogy elvtársnak szólítsam - borszéki részlegünk összes-hajú, arisztokrata külsejű, jómodorú, kimért és halk beszédű, kissé raccsoló vezetője. Nálánál jobb idegenvezetőt keresve sem találhattam volna. És elindultunk a Kerekszék felé, akkori travertin kőfejtőnk színhelyére. A bányalátogatás után így szólt: most megmutatom az Ősforrást. A Tündérkert nagy, fényes-zöld pázsitját elhagyva a keskeny ösvény a fenyőerdőben kanyargód tovább, a Medvebarlang, a Bagolyvár és a Jégbarlang mögött, mígnem egy kis tisztáson újból a napfény vette át az uralmat. Az irtáson kis, tál alakú mélyedés (dolina, víznyelő) ölén, négyszögű, beton foglalatban kuporgott a forrás. Megkóstoltam, igazán jó ízű volt. Később, az első megismert forrás után még 20 másik következett. Kamenitzkytől hallottam először, hogy a Köztársaság forrást valamikor Erzsébet, vagy Főkútnak nevezték; a Bálcescu forrás az Erdei vagy József névre hallgatott, Cri§an Arany János becsületes nevét váltotta fel, a Clo§ca igazán nem hasonlított kotlóra, ahhoz túl elegáns volt, és hogy régi nevén Lászlónak szólították. A Horea forrásra sem illett a parasztvezér neve, tisztességes régi nevén Boldizsárnak hívták. Csupán Petőfinek és Kossuthnak (mert ugye, ők forradalmárok!) kegyelmeztek meg egy rövid ideig, egy-egy forrás képében, míg aztán jött az újabb utasítás, és Borszék minden forrását megszámozták. Hiába, derültünk az intézkedésen kajánul. Tüdtuk, hogy a régi neveket úgy sem fogják elfelejteni a tősgyökeres borszékiek, mint ahogy a Hét Vezér utcát és a nagy tisztást a kempinggel, hasztalan keresztelték Hét Forrásnak, azt mindenki régi nevén emlegette. És így tanítgatott, a gyönyörű hegykoszorú ízes, magyar neveire is, mint a Bükk-havas, Verőfény-tető, Közrez-havas, Salamás és Kerek-hegy, hogy csak a legismertebbeket említsem; annak ellenére, hogy Borszéknek vegyes lakossága volt (van), hol magyarok, románok, csehek, lengyelek, zipzerek (bajorok, szászok) és zsidók alkottak ember-konglomerátumot, s így lehetne néhány idegen hangzású név is a helynevek között. De a Hanzker patak kivételével egy sincs, mert Borszék és környéke kezdettől fogva a gyergyói székelyeké volt, neveit ők adták. Szándékosan hagytam utoljára a Hazanétző-tetőt a Hanzker patak fölött. Ahányszor eszembe jut, mindig megilletődöm. Hát van még a Székelyföldön ilyen név? Irigylem a borszékieket, mert van, ahonnan hazanézzenek, ha a sors vándorbotot ad kezükbe, s akkor is, amikor hazatérnek. Rudi bácsi megérezte, hogy figyelmes hallgatóra talált. Én, pedig kérdeztem, faggattam mindenről, ami eszembe jutott. A legjobban Borszék múltja érdekelt. így tudtam meg, hogy Báthory Zsigmond korától (1594) Zimmetshausen Antalig (1804) sokan magukénak követelték a borszéki csodavizek felfedezésének elsőségét, mint: a Lázár grófok, gr. Bánffy Dénes, vagy Ditró és Szárhegy közbirtokossága, ezzel próbálva jogot szerezni a források kihasználására. Még egy szelistyei csobánt is belekevertek a sokféle szóbeszédbe, aki állítólag Günther Bálintnak, Zimmetshausen rokonának mesélte el csodás gyógyulásának történetét. (Hogy járt-e errefelé szelistyei pásztor, azt nem lehet tudni, mert kövér legelők a Szebeni - havasokban is vannak, ergo nem kellett idáig terelgetnie juhocskáit!) De az biztos, hogy a Bécsből idevetődött idegen, maga is beteg lévén, Borszék csodaforrásaiban talált gyógyulást. A Borszéki-medence felvirágzása, pompás ásványvizeinek sokféle felhasználása, az üdülőtelep parkvárossá alakítása, a kitartó geológus, Zimmesthausen Antal érdeme, akit üzlettársa Günther nagyon hamar magára hagyott. Munkáját azzal kezdte, hogy a két falu közbirtokosságtól 28 évre bérbe vette a terület nagy részét. Az első bérlő sikerét sokan irigyelték. Vállalkozásába intrikák, pereskedés következtében végül is belebukott. Élete - és halála után családja élete is, szüntelen pereskedéssel telt el, amit a kapzsi, szárhegyi gr. Lázár Lajossal vívott a fürdő bérletéért 1813 és 1868 között. Végül hiába nyerte meg 55 év után a Zimmetshausen család minden fórumon a pert, megtépázott becsületén és elvesztett vagyonán ez már nem segített. Igaz, a szárhegyi és ditrói közbirtokosság szégyellte, hogy kezdetben Lázár Lajos pártjára állt, és árulását jóvá téve, kiváltotta Zimmetshausent börtönéből. Halála után feleségének sekély évjáradékot is biztosított. Síremlékét a Transilvania szálló mellett (azelőtt a ferencesek Caritas villája) egy elvadult, gondozatlan ligetecskében láttam, és ha Kamenitzky nem mutatja meg, nem találtam volna rá. Akkor még szürke andezit sztélé rogyadozott a bozótban, és a pompás hegyi üdülő szinte régi fényében élt. Javában működött a kezelőközpont, kórház és orvosi gárda, államosított villáit megőrizték, közművesítették a beutalt betegek számára. Az átutazó vendégekről sem feledkeztek meg. Vendéglők, éttermek, cukrászda és üzletek sorakoztak a Főutca mentén. Igaz külső, szabad fürdői, mint az Ó és Újsáros, a Lobogó és Lázár-fürdő már elenyésztek, de a forrásokat, karban tartották. A Zimmetshausen által, 1806-ban indított borvíztöltő már csak, mint az üdülőtelep hőskorának legfontosabb létesítménye él a borszékiek emlékezetében. Mert időközben megszületett az új töltőállomás, amely semmiben sem hasonlított a régihez, ahol még disznóhólyaggal kötözték le az üvegek tetejét! Üzemmé nőtte ki magát, különösen 1950 és 1989 között, amikor kapacitását egy új csarnokkal dupláztuk meg „pártunk és kormányunk” utasítására, mert egy időre a borvízüzem is vállalatunk hatáskörébe került. Na még csak ez hiányzott, mivel a borvíztöltés és a mésztufa kitermelés sehogyan sem fért meg a Kerekszék két oldalán! A forrásoknak nem tettek jót a mérsékelt robbantások által keltett apró rezgések, földmozgások. így a kőbányát lennebb költöztettük Hollósarkára, ami viszont az Ősforrásra hatott végzetesen. Teljesen eltűnt belőle a víz, és már csak a Kelemen-havasokból megszökött vulkáni gázokat sziszegte az ég felé egyre fenyegetőbben, így lett Borszéknek száraz mofettája! Aztán sokáig nem volt kedvem Borszékre menni. Nem akartam látni a gyógyfürdő agóniáját, ahogy napról-napra pusztul mindaz, ami szép és hasznos volt, maga alá temetve emlékeimet is, a régi Borszék bájos, kedves arcát. A rendszerváltás után újabb csoda történt! Vágólapos kitermeléssel feltámadt a kerekszéki travertinfejtő, s amit előzőleg nekünk megtiltottak, azt szabadott másnak művelni. Már senkit sem érdekelt, hogy a Hanzker - patak mentén és a magasabban fekvő helyeken eltünedeztek a kisebb források, igaz ez a borvízüzem fokozott termelésének (2005: 190297140 liter/év) és az újabban fúrt szondák megsokasodásának is betudható. 2008-ban Alsó Borszéken megszületett a harmadik palackozó. Ha Rudi bácsi még élne, talán ezt mondaná: nem tudható, mennyire áldás, vagy átok a borvízkincs kimerülésig hajszolt kitermelése, ugyanis a felére csökkent források száma mementóként szolgálhatna a város mindenkori vezetésének. Ha most én hívnám meg őt egy őszi sétára, így mutatnám be hogyan éled lassan újra a rendszerváltás utáni káoszból Borszék: Rudi bácsi, láthatja ön is, valóban tündéri lett a Tündérkert ahol civilizáltan zajlik a turizmus a kis népi stílusú fürdő körül. íme hajdani pocsolyás ösvényünk az Ősforrás felé! Kiszélesedett, apró kaviccsal hintették fel, és két szélén padok állnak a pihenni vágyók rendelkezésére. Az Ősforrásból kiáramló mofettagázokat formás, kis épület tartja szelíd fogságban, hogy senkit se érhessen baleset. Csak felügyelettel használható. Jól jelzett turistautak vezetnek minden felé, így a Bükkhavasra is. A Fő-forrás szerepét a Kossuth-forrás tölti be, finom vizét csipkés, fehér pavilon alatt kínálva a vendégeknek. Jöjjön uram, megmutatom az újjáépült Ó-Sáros fürdőt is, ahol a szaunától kezdve a masszázsig tejben-vajban kényeztetik a kedves vendéget! Hasonlít a régihez, de annál jóval modernebb. Mellette a csinos kültéri medence, csak nyári fürdőzésre alkalmas. Nem messze tőle már épül az új fürdőgyógyászati központ, igaz még furcsán néz ki, de lesz ez még szebb is. Ki gondolta volna 46 évvel ezelőtt, a mi időnkben, hogy a városnak egyszer lesz egy borvízmúzeuma. Tele mindenféle szent ereklyével, mint a legendás Zimmetshausen Antal ükunokájától, Máté Jolántól kapott üvegek, amelyek Borszék hajdani üveghutájában készültek több mint 200 évvel ezelőtt. És ön, uram sejtette valaha, hogy egyetlen fia, Antal, lesz majd a múzeum őre? Emlékszik, mennyire felháborodtam Borszék alapítójának gazos sírja láttán? És szidtam a hálátlan borszékieket! Most utólag megkövetem őket. Nem, nem hálátlanok, csak a rendszer kényszerítette őket hallgatásra és tétlenségre. Mert képzeletbeli sétánk legnagyobb meglepetése számomra a bozótból kiszabadított sír és mellette a travertin emlékmű, amin Zimmetshausen Antal neve csillog az őszi napsütésben. És az ő nevét viseli az iskola is. így hát mégsem hálátlan az utókor, állapítottam meg magamban, és búcsút intve öreg barátomnak, hazafelé fordítottam kis kocsim kormányát. Zsigmond Enikő\ Csíkszereda Borszék - Sasfészek Kárpátalja erődített települései -Ungvár Munkácsot és Szerednyét magam mögött tudva, hamarosan elérem egykori Ung vármegyénk egyik járási központját, Ungvár városát. A település az Ung folyó partján létesült és több ezer éves múltra tekint vissza. Az Árpádok előtt, a népvándorlás időszakában laktak itt kelták, rómaiak, hunok, kunok, szlávok, avarok és egyéb népi törzsek. Várának eredetét többféleképpen aposztrofálják a régészek, s a történészek. Természetesen igyekeznek, „A minden szentnek maga felé hajlik a keze” jól ismert magyar mondás szerint elfogadtatni saját véleményüket, amit olykor a nemzeti nacionalizmus is erőteljesen befolyásol. Azt is feltételezik, hogy a gyepű rendszer részeként egy komoly földvár lehetett itt, ami nem is a mai várdombon létesült, hanem az Ung folyótól kissé délebbre. A következő teória szerint, az eredeti vár valójában a gerényi dombon épült, aminek viszont fellelhető nyomai vannak, hiszen ezt ásatások bizonyítják. Ott ugyanis a földfelszín alatt léteznek várfalak, és e falaktól öleken egy Árpád-kori templom is áll, ami többszöri megújulás révén a mai napig szolgálja a híveket, a maga szerénységével. Azonban tényként rögzíthetjük, hogy a valamikori erődítmény, az Árpádkorban a gyepű rendszer részeként, végvári feladatok ellátására volt hivatva. Szent István, miután létrehozta a várispánságokat, Ungvár is szerepet kapott, mint az ungi ispánság központja. A XI. század végén Kapolcs, kun vezér tört rá harcosaival a vidékre, és az ispánságot feldúlva barbár módon felégette a vidéket, de a várat nem tudta bevenni. 1241-ben a tatárdúlást, mint megannyi településünk, így Ungvár is megszenvedte. A második honalapító, az ország újjáépítésén fáradozva elrendelte a határvédelmi zónákban a kővárak építését. Ekkor épült meg, a ma már Ungvárhoz csatolt Gerény várdombján a valamikori kővár. Erre már csak nyomok utalnak és egykori temploma. 1290-ben IV. László (Kun) királyunk a Felvidék eme részét birtokló Aba Amadé nádornak ajándékozta. Az északkelet kiskirályaként emlegetett nagyurat, a kassai polgárok megölték. Mivel a király a polgárság oldalára állott, a nagyúr fiai ellenszegültek neki, viszont csatát vesztettek a királyuk ellen. A város mai látképét uraló vár, és annak környezete, az 1320-as évektől kezdett virágzásnak indulni. Károly Róbert a rozgonyi csatában, legyőzte az Abákat, hatalmát megszilárdította, s ekkor a mellette harcokban jeleskedő nápolyi származású Drugeth Fülöpnek ajándékozta az ungi járást. A Drugethek ekkor kezdték el az új vár építését, az Üng folyó melletti várdombra. A nagyszabású munkálatok, és a fejlődés érdekében a terület felett uralkodó nagybirtokos közbenjárására, a környéket ellepték az olasz, a flamand, s a német telepesek, kiknek közreműködésével virágzásnak indult a kereskedelem is. Maga a vár, csak harminc év múltán készült el. Fülöp magtalan halálával egy oldalági leszármazott Homonnai Drugeth László fejezte be az elkezdett munkát. Az évszázadokat átívelő időszakok alatt, folyamatosan épült, új arculatot öltve erősödött és 360 év alatt érte el mai formáját. Mohács tragédiáját követően az ország három részre szakadása, automatikusan hozta a folytonos viszálykodásokat. Ungvár vára, egyszer Habsburg, másszor az erdélyi fejedelmek birtokaként élte meg a zaklatásokat. Az ungvári vár kapuja Bocskai István, Drugeth György, Bethlen Gábor, majd ismét Drugeth... Végül Thököly Imre kuruc seregei szállták meg a várat, mikor is az utolsó örököst, aki császárhű szemléletén nem volt hajlandó változtatni, Kassa főterén kivégezték. 1691-ben Bercsényi Miklós tulajdonába kerül, akinek rövid itt tartózkodása alatt éli második fénykorát. Bercsényi megerősíti a várat, a palotát fényűzően berendezi, hatalmas műkincs gyűjteményt és könyvtárat hoz létre a falak között. II. Rákóczi Ferenccel, egyik vadászata alkalmával ismerkedik meg és kötnek barátságot. Miután Rákóczit egy szervezkedő levele miatt, ami I. Lipót kézbe került, 1701-ben elfogták a császáriak, Bercsényi kénytelen volt lengyel földre menekülni, ekkor a várat megszállták az osztrákok. A szabadságharc idején, 1704-ben hosszú, nehéz harc árán sikerült a kuruc csapatoknak elfoglalniuk, és megtartani a szabadságharc bukásáig, 1711-ig. Ekkor Ungvárt is elérte a császár bosszúja, mint minden általa „rebellisnek” titulált várunkat, és városunkat. Ezt követően még tűzvész is pusztított, romos állapotát csak később, de akkor is csak részlegesen hozták helyre, császári katonákat szállásoltak el benne 1771-ig. Ezután az egyház kapta meg, így az görög katolikus papneveldét hozott benne létre. Pénz szűkében lévén az állagmegóvással, felújításokkal nem foglalkozott senki, természetszerűen állaga folyamatosan romlott. Trianon gerinctelen döntése után a csehszlovákoké, majd a szovjet hatalom tulajdonába kerülve, az abszolút egyházellenes politika martalékaként őrlődő görög katolikusok száműzve lettek a várból, igyekeztek beterelni őket a moszkvai pátriárka fennhatósága alá, a híveket meg beolvasztani ortodoxiába. A görög katolikus vallást egyszerű törvénnyel, tiltott vallássá nyilvánították. Későbben az 1960-as évektől elkezdődött a vár felújításának folyamata. Létrehozták a Kárpátaljai Honismereti Múzeumot, a Képtárat. 1970-ben megnyílt a vár melletti területen a skanzen, mely bemutatja Kárpátalja sokszínű építészeti múltját. Nem oly régen, a várparkban végre leszállhatott, az egykori tiszaújlaki Rákóczi emlékmű talapzatán álló turulmadár is. Jelenbéli látogatásom utolsó állomásaként, a Kárpátaljai várak körüli szemlémet Ungváron teszem meg. Miután a vaskos kőhídon át belépdelek a várkapu boltíve alatt, szembe találkozom Heraklész szobrával, amint megküzd a leméi hüdrával, egy őskori kígyóra emlékeztető, vízi szörnnyel. Balra a vár, s a várudvar térképe előtt, egy maketten tanulmányozhatom az épületkomplexumot. Tovább a várkertben több érdekes látnivaló akad, de a magyar szemnek és szívnek legkedvesebb a bronzba öntött totemállatunk, azaz a fenséges turulmadár. Körbejárva a falakat, találkozók omladozó, málladozó, fogazott falrészekkel, valamint állagmegőrző munkákon átesett, felújított falszakaszokkal, ez utóbbi inkább jellemző. Miután alaposan megszemléltem az udvart, téglapilléreken nyugvó fahíd vezet a palota épületébe, ahol az udvaron találkoztam Bercsényi Miklós mellszobrával. A palota épületben a gazdag kiállítási anyag igen csak próbára teszi az ember állóképességét, azért nem sajnálom rá az időt, pihenni otthon is lehet. Miután kellőképpen elfáradtam, az udvar lombos fái alatt kis pihenőt teszek. Ezt követően átsétálok a vár melletti skanzenbe, ahol szebbnél szebb épületeket csodálhatok meg, az egykori Kárpátalja építészeti múltjából. Nem hogy egy-két faházat bontottak el, majd állították itt össze, hanem egy egész falu épült a begyűjtött tájegységekből. Mind felsorolni itt nem tudom, ugyanis kissé hosszadalmas lenne. Azért kiemelem a Szent Mihály fatemplomot, annak harangtornyát, a Viski magyar házat, a vízimalmot, a kovácsműhelyt, az iskolát. A faluban fellelhető a több nép által megőrzött sokszínű stílus, így ruszin, magyar, ukrán, román stb. Az őslakosság által ránk testált örökség szemet gyönyörködtető látványa lenyűgöző. Azt hiszem egy napba ez mind belesűrítve, pont elég. De még engedi az erőm, így sétát teszek az óvárosi részen, majd elmerengek az Ung folyó sekélyes, kövekkel, kavicsokkal teli medrénél, s búcsút veszek egykori városunktól. Albert Ferenc AMERIKAI Magyar Hírlap Február 28, 2014
