Amerikai Magyar Hírlap, 2013 (25. évfolyam, 1-50. szám)
2013-01-18 / 3. szám
70 éve történt a doni tragédia Hetven éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során napok alatt szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg, ez volt a magyar hadtörténet legnagyobb veresége. A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki az orosz frontra: a németek az 1941-es villámháború kudarca után követeltek szövetségeseiktől csapatokat a következő évre tervezett keleti hadjárathoz. Budapesten ezt nem tudták, de nem is akarták visszautasítani, mert az Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő Románia azonnal igent mondott Hitlernek, emellett a magyar vezetés a részvételtől újabb területek visszacsatolását remélte. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, a felfegyverzést illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. A frontra kivonuló 207 ezer fős 2. magyar hadseregbe a teljes sorállománynak csak 20 százalékát sorozták be, magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A hadsereg élére Jány Gusztáv vezérezredes került. A fegyverzet és a felszerelés hiányos és korszerűtlen volt, a vezetés a megígért német pótlásra számított. A magyar csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. Az egységek itt, a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométer hosszú szakaszon védelemre rendezkedtek be. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A hadsereg vezetése már ekkor felismerte, hogy képtelen a hosszú szakasz védelmére, de a beígért fegyverzetet és felszerelést a tél beálltával sem kapta meg, sőt 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt a németek fokozatosan kivonták csapataikat a doni térségből. A szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, mínusz 30-35 fokos hidegben kezdődött meg, egységei az urivi hídfőből már az első napon 8-12 kilométer mélyen beékelődtek a magyar védelembe. Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult, a 3. harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonalnak ezen a részén állomásozó egyetlen tartalékát, s a visszavonulást is megtiltotta. Jány a mind rosszabbra forduló helyzetben is ragaszkodott ehhez a parancshoz. Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a 2. magyar hadsereget. Az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik, Jány január 17-én hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását. Az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest tovább harcolt, de február elején - miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt - parancsnoka, a később szovjet hadifogságba esett Stomm Marcell feloszlaka az alakulatot, melynek pár ezer katonája kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én “vált ki az arcvonalból”. Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására: “...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. A katonákat gyávasággal vádolta és a “rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány pedig április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette egy újjal. A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal hagyta el a Szovjetuniót, Horthy 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, s 1947. november 26-án kivégezték. Jányt 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól. A doni veszteségekről pontos adatok még ma sem állnak rendelkezésre. A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer főt vesztett, az elesettek és a fogságba kerültek pontos számát megállapítani nem lehet. A katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember veszett el, mint a mohácsi csatában, magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze hazájától, hirado.hu Emlékezz! „Egy mécses imbolygó lángja, egy néma, fedetlen főhajtás, részvét és mélységes tisztelet! Mert a nemzetnek fiai nem hunyhatnak szemet Hőseinek dicső tettei felett!” !Albert Ferenc/ Az elmúlt hétvége az emlékezés jegyében telt. A nemzet végre felébredni látszik, hiszen a kommunista, szocialista hatalom, igyekezett ez ügyben altatni és oly módon beállítani a második világháború történéseit, hogy szinte bűn volt emlékezni a háború hőseire, az eltűnt és a betegen visszatért hadifoglyok méltatlan és megalázó kiszolgáltatottságára. Egyszer, s mindenkor el kell felednünk a hamis propaganda szállóigéket, mint például a „papírtalpú bakancs.” Igenis, a Második Magyar Hadsereg a kornak megfelelő fegyverzettel és a magyar hadseregben rendszeresített téli ruházattal volt felszerelve, igaz a Kárpát-medencei tél, nem azonos az orosz téllel. Az viszont tény, hogy katonáinknak egy lehetetlen küldetést kellett volna teljesíteniük. A rájuk bízott 220 kilométeres frontszakaszhoz kevés volt a létszám, kevés volt a fegyverzet és a hadianyag. Ezért mindenkinek jusson el a tudatához, hogy a magyar katonák minden poszton megtették a tőlük elvárhatót, sőt még azon túl is teljesítették a feladatukat. A tízszeres erőfölénnyel szemben viszont, törvényszerűség diktálta az alulmaradást. Hetven évvel ezelőtt, a Don-kanyari Uriv és Scsucsjei áttörés következményeképpen, 1943. január 12-ét és 14-ét követően a jól felszerelt, és kiképzett szovjet vörös hadsereg nyomása alatt a magyar haderő napok alatt összeomlott a 35-40 fokos hidegben. A mai ismeretek szerint mintegy 126.000 fő volt az emberveszteség halottakban és eltűntekben. A magyar nemzet, hőseire emlékezett országszerte, így a Pákozdi Nemzeti Emlékparkban emlékoszlop és nemzeti lobogó avatással. A Don-kanyar Kápolnánál koszorúzással, emléktűz gyújtással. A Budai várban, a Mátyás templomban szentmisével, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán, Hende Csaba honvédelmi miniszter beszéde után koszorúzással. A nagyvárosokban, Erdélyben és egyéb településeken koszorúzásokkal, emlékmenetekkel. A Budai várban a Hadtörténeti Intézet falain kívülről körbefeszített több száz méteres molinón 62.000 elesett, vagy eltűnt katona nevét olvashatták a zarándokok. Fájó, de ugyanakkor magasztos érzés volt látni az embereket, amint hozzátartozóik neveit keresik és szinte hallatszott az égbe szálló sóhaj, amikor a nevek rengetegében felfedezték a keresett illető nevét. Mindenkinek könnyebbséget adott a betűrendes felsorolás. Itt lehetett mécseseket gyújtani az elesettek emlékére, az erre a célra kialakított tartó lemezeken. Szombat este az ég is megsiratta a történéseket. A legördülő könnycseppek, a hidegben hókristállyá változva hullottak az emlékezők sokaságára. Albert Ferenc Nemzeti emlékoszlop, nemzeti lobogó Pákozdon Koszorúk a Don-kanyar kápolnánál Pákozdon Koszorúk a Hadtörténeti Intézet és múzeum udvarán Kifeszített molinó egy része a Hadtörténeti Intézet falán (TELEFONKÖNYV amliir.com 3 Január 18, 2013 ~
