Amerikai Magyar Hírlap, 2013 (25. évfolyam, 1-50. szám)
2013-07-05 / 27. szám
* A pozsonyi csatára emlékeztek Opusztaszeren Lovas és gyalogos hagyományőrző harcosok emlékeztek Ópusztaszeren a 907-es pozsonyi csatára, amikor az Árpád fejedelem vezette magyarok visszaverték a túlerőben lévő német csapatok támadását. A csata jeleneteit a Kárpát-medence legnagyobb hagyományőrző íjásztalálkozóján, a Nyílzáporon elevenítették föl a harcosok, akik között szép számmal voltak nők és gyermekek is. Magyar Attila főszervező elmondta, 907-ben Gyermek Lajos keleti frank király parancsára hatalmas bajor, sváb haderő vonult fel a magyarok ellen. A legendárium szerint százezren lehettek, de a mértékadó becslések szerint is többszörös túlerőben voltak a magyarokkal szemben. A kisebb magyar lovascsapatok már a határvidéken, a gyepükön is meg-megtámadták a bajor csapatokat, ezzel lassítva felvonulásokat a Duna két partján. A végső összecsapásra pedig a mai Pozsony közelében került sor. A csata pontos menetéről keveset tudni, de a magyarok fölényes győzelmet arattak a túlerőben lévő ellenség fölött, a legenda szerint azonban súlyos árat fizettek érte, Árpád fejedelem halálos sebet kapott itt. Az immár hetedik alkalommal megszervezett Nyílzápor célja az ősök előtti tisztelgés mellett a magyar íjászhagyományok felelevenítése is - mondta Magyar Attila. A csatajelenet során a Kárpát-medence minden szegletéből összesereglett íjászok szabályos hadrendben - tizedekbe, rajokba és századokba sorakozva - vonultak föl az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark melletti pusztán. Az egymást az Árpád-korban használt hujj-hujj-hajrá csatakiáltással köszönő harcosok közül először a lovas íjászok szálltak szembe a bajorokat alakító hagyományőrzőkkel, ezt a gyalogosok kézitusája követte, majd az íjászok az eget is szinte elsötétítő nyílzápora jött. Az íjászok előbb egymást váltva célzott lövéseket adtak le a képzeletbeli ellenséget szimbolizáló célbábukra, majd fegyvereiket az ég felé irányítva egyszerre árasztották el az ellenfél táborát nyílvesszőikkel. MTI A Pozsonyi csata 907. július 3 -7 Rövid történelmi visszatekintés, a teljesség igénye nélkül Miután a magyarok visszatértek a Kárpát-medencébe, céljukat nem palástolták. Egyértelművé tették minden itt lakó számára, hogy őseik örökét és Atilla hun királyunk elrabolt kincseit minden eszközzel vissza fogják szerezni. Az itt élő és újra visszatérő törzseket egyesítették, ezért vállalták az emberveszteséggel járó harcokat. A magyar törzsszövetségnek pajzsra emelt, megválasztott fejedelme Árpád vezér volt, aki szent esküjével fogadta, hogy a kitűzött célt végrehajtja. Helyettesével, Kurszán vezérrel ezen munkálkodtak. Felettük állt a SZER, azaz a Vezéri Törvényhozó Tanács melynek tagjai: 1, A választott és a hatalmat megtestesítő Vezérlő Nagyfejedelem, /Árpád/ 2, A vezér által választott törzsfők által jóváhagyott helyettes, /Kurszán/ 3, A felderítők, hírvivők, őrzők, fővezére, /Tarján/ 4, A törzsfők, mint a törzsi tumánok fejei. II tumán=10.000 harcos/ 5, A főmagosök, azaz a fő táltosok, akik az anyagiakért feleltek, lelki, gyógyítói, valamint tudatformálói tevékenységeket folytattak. A magyarság törekvéseit, a kialakult helyzetet, a nyugatot egyesítő Keletfrank birodalom királya, a bajor őrgrófság, a szláv fejedelemség, valamint Róma, nem akarták elfogadni. Elhatározták, hogy mind egy szálig kiirtják a magyar törzseket. Egy 904-es, nyugati határ bejáráson a gyepű elvén,/határ előtti terület/ a Lajta folyónál Kurszán vezért, a bajorok tárgyalásra és vendégségbe hívták a hadnagyaival egyetemben. A lakoma közben a fegyvertelen magyarokat hátulról lemészárolták. Mikor Árpád tudomására jutott a hír, összehívta a Vezéri Törvényhozó Tanácsot, és döntésükkel várták a fejleményeket. A fürkészeknek és a hírvivőknek köszönhetően, tudomást szereztek a készülődő ellenség haditervéről, így jó időben, alkalmas helyet választva az ütközetnek, felkészültek a fogadásukra. Eddigre kialakították a gyepű és gyepűelvét, körbe létrehozva a határaink védelmi rendszerét. Nyugati határunk a Duna folyásánál a Lajta és a Morva folyók keleti partjára esett. A gyepűk környékén élők látták el, a határőrző feladatokat is. Ez természetesen kémkedést is jelentett. 907. június elején éttől jóval nyugatabbra, az Enns folyó torkolatánál lévő Ennsburg váránál szokásos évi mustráját tartotta a Keletfrank-birodalom, német bajor és szláv seregek részvételével, tehát a megmozdulást nem kellett nekik takargatni. Ennek égisze alatt viszont összegyűlt, mint egy száztizenöt-ezer harcos, melyek három vezetővel, Luitpold (Lipót) bajor őrgróffal és Theotmár (Ditmár) salzburgi érsekkel és Sieghart herceggel az élen megindultak a magyar törzsszövetség ellen. Jelszavuk a király parancsa értelmében: „Rendeltessék, a magyarok mind kiírtassanak! ” Ditmár a déli, Lipót az északi oldalon nyomult előre, míg Sieghard a hajóhaddal a Duna sodrásával úsztatott lefelé. A gyepű őrzők az indulást követően pozíciójukat nem feladva folyamatosan „gerillaharcot” folytattak mindkét hadoszloppal szemben, kisebb nagyobb veszteségeket okozva ezzel. A mintegy harmincöt-ezer főt számláló magyar könnyűlovasság íjakkal, kopjákkal, és szablyákkal felfegyverkezve, az előre jól megválasztott helyszínen, megtervezett felállással várta a támadókat. Az első esemény 907. július 3-án bekövetkezett, mikor a Duna vizén lecsurgó hajóhadat és vele a tízezer fős sereget megsemmisítették. Módszerük, a barnahegy északi oldalán beágyazott mintegy ezer íjász, olajba mártott taplós és kenderkócos, égő nyilakkal lőtte az ellenséges flottát. Közben a búvár század megfúrta az égő hajókat, amik elsüllyedtek, velük együtt a Sieghart vezette gyalogság és hadianyag, valamint az élelmiszer utánpótlás. A második ütközet, július 4-5- én, amikor a déli oldalon a Ditmár érsek vezette ötvenezres sereget becsalták a zárhegy és barnahegy előtti hatalmas sík területre, itt a hegyoldalakon félkörben elhelyezkedő magyarok lenyilazták őket. Az életben maradottak, ugyan próbáltak menekülni, de gyors lovasaink üldözőbe véve a maradékot, módszeresen legyilkolták többségüket. Két nap alatt ez a hatalmas sereg megsemmisült. Kevés túlélő elmenekült, így néhány hírmondó maradt. Ditmár érsek és több egyházi méltóság szintén az életét vesztette. A csata fáradalmainak kipihenésére nem sok idő maradt, hiszen hamarosan a túlpartra A pozsonyi csata helyszíne, Poór Miklós vázlata Highest Quality Care at the Best Price! Elderly, Rehabilitating, Children, Newborn Benctínk magyarul it! Ingyenes konzultáció otthonában. Hírják Piroskát vagy Krisztinád * CJII1A * Bfenkcm BEwrae» *Hí—in k B Jw lim» 11 »GtmmpCkädCmm * Lá**-« or Une-oaMt * Tfpwy mr Ptnrwrt * & Screened •FknUrPSfwoPbM * Unt hinonr IrrrydrJ * OÖBlhw Campt. Ml tmmg, Urami Cáoie AdvantagePIusAgencyxom érkezett másik hadoszlopot, melyet Lipót, bajor őrgróf vezényelt, több más rangos főúri nemessel karöltve. Lipót bízott az általa vezetett katonákban, de ő sem ismerhette a magyar harci modort, így nyilvánvalóan besétált a megtervezett csapdába. A Morva folyó nyugati partjától a Morva-mezőig tartó terepen, 6-án éjjel kettőkor meglepetésként a pihenőjükön lettek megtámadva. A keletről és nyugatról támadó seregünk, akik egyrészt a felső folyás egy gázlóján átkeltek, másrészük a Morva torkolata alatt, levegővel töltött bőrtömlők segítségével átúszták a keskeny Dunát, majd átlábaltak az alacsony vízállású Morván, harapófogóba zárták az ellenséget. Az ellenünk itt felvonult, mintegy negyven ezres sereg vezetőikkel együtt, délutánra a csatatéren lehelte ki lelkét. Természetesen a maradék pár szál ellenséget tízezer lovassal addig űzték a mieink, míg el nem érték az Enns folyót. Útközben mindenkit legyilkoltak, a kolostorokat, papi rendházakat felégették. Július 7-ére az Enns folyót elérve, egy ezerfős egység tőrbe csalta az ott állomásozó, Kelet-frank gyerek Lajos király tizenöt ezres nehézgyalogságát, mire leszállt az est hírmondó sem maradt belőlük. A király és kísérete felmérve a helyzetet, egészen Passauig menekült. Ettől fogva egy jó ideig a nyugati határunkat ez a híres víz, mint természetes akadály védelmezte. (Megjegyzésképpen hozzáteszem, a népmeséinkben nem alaptalanul szerepel a mondás, hogy „Túl az Óperencián” hiszen az ober - Enns, az egyenlő az Enns folyó felső folyásával. A nép és szájhagyomány alakította Óperenciává.) A nyugat, ezután a megsemmisítő vereséget követően, 120 évig nem merte magyar földre tenni a lábát. Igaz, hogy Árpád legidősebb fia Levente, a bolgárok ellen, egy korábbi csata során életét vesztette, de Tarhos, Üllő és Jutás kivette részét a védelmi harcokból, sajnos mindhárman életüket áldozták. Az egyszázaléknyi emberveszteségben, a legszámottevőbb, hogy Árpád a csata során oly súlyos sérülést szenvedett, hogy rövidesen ő is elköltözött az élők soraiból. Azt tudható, hogy ekkorra már 67 éves volt, ami tisztes korra utal. Mivel még életében létrehozta az Árpád-házat, így természetes, hogy halálát követően a fejedelem egyetlen élve maradt fia, a 14 éves Zsolt /Zolta/ lett. Mindezeket figyelembe véve, Árpád Nagyfejedelemnek köszönhető a törzsek egyesítése, a honalapítás, és létünk itt a Kárpátokkal ölelt hazában, Magyarországon. Forrás: Poór Miklós „Nemzetbiztosító hadjáratok a Hon visszafoglalása előtt és az államalapítás után” című könyve. Albert Ferenc Július5>2013
