Amerikai Magyar Hírlap, 2006 (18. évfolyam, 1-50. szám)

2006-01-06 / 2. szám

Nappali őrjárat a sötét Budapesten Magyarország 828 mentőjéből alig negyvenben van orvos, késve érnek ki, és lassú a betegszállítás is. A tények igazak, de az Index meg is nézte, hogy a valóságban milyen a .helyzet. Szirénázás a dugóban, karját vagdosó, hango­kát halló nő, részeg, hajléktalan és kávét főző liftes ember. Az esetek röviden. Megint leadják a tévében a Szomszédok epizódjait, ame­lyekben napról napra nyomon lehet követni egy leszanált ország siralmait. Hallható az is, hogy Kulka „Mágenheim” János, a sorozat mentőse azon búslako­dik, hogy minden milyen rossz. Aztán ugrunk tizenhét évet az időben 2005-be, és a kérdés adja magát. Mi változott a majd két évtized alatt? „Akkor kicsivel jobb volt a helyzet” - mondja Králik György főápoló, aki harmincéves mentőzéssel a háta mögött még tudhatja is, hogy mit mond. Most egész Budapesten 65 kocsival kell megoldani a feladatokat, míg a hetvenes-nyolcvanas években 135 autó végezte a mentést. Mindennapos az olyan eset, amikor párhuzamosan fut be öt hívás, és van három mentő. Égés, szülő nő, roncsolt kéz, gázolás, mellkasi fájdalom. Egy perc alatt kell dönteni és mérlegelni. A szülő nő még várhat, a roncsolt kéz nem. A mellkasi fájdalom akár infarktus is lehet, oda sietni kell, a gázolás, ha nappal történt, akkor kis sebességgel, nem olyan súlyos. „Gazdálkodni kell a kocsikkal, a felelősség persze a miénk. A körülményeket pedig jobb a saját szemünkkel megnézni” - mondja a főápoló. Megnéztük. Mentők, ápolók A Róbert Károly körúti mentőállomáson nyolc autó dol­gozik, ebből hat 24 órás, két nappalos. De ha a betegszállítást nem nézzük, akkor van két ONE, egy 24 órás és egy nappalos kocsi, plusz egy rohamkocsi. Ez a pár autó hivatalosan két kerületet lát el, nem hivatalosan az egész városban bevethetők. A nappali műszak reggel hatkor kezdődik. Egy ONE kocsival, azaz orvos nélküli esetkocsival indulunk el. Kelemen István mentőgépkocsi­vezető, azaz gépész, hivatását tekintve rendőr, de mellékál­lásban mentőzik. Havi száz órát, harmincezerért. Attila az ápoló, főállásban mentős, mellékállásban a Heim Pál Gyermekkórházban ügyel, és mellette negyedéves orvosi egyetemista. Ó már jobban el van eresztve, akár százezer fo­rintot is megkeres havonta. Eddig a pontig azt gondoltam, hogy a mentősökre buknak a csajok, mert egyenruha és életmentés, de kiáb­rándítanak, hogy a legnagyobb esély a csajozásra a mentősbál, ahol ápolónőkkel lehet kokettálni. Az első eset, amihez Kivonu­lunk, egy szimpla részeg, aki legurult egy aluljáró lépcsőjén. Legalább bemutathatják, milyen szirénával végigmenni a városon. Nagyon jó. A mentősök szerint ez az egyik legjobb dolog a szakmá­ban. Kiérve megtanulom az első szabályt: a mentőautót mindig zárni kell. Mert pillanatok alatt mindent ellopnak belőle. Hogy kinek kellene egy ütött-kopott oxigénpalack vagy egy rozsdás tolószék, nem tudom, de elhiszem nekik. Egyszerű eset, részeg a korházba, kis dünnyögés, hogy ehhez minek mentő. A kórház bejáratánál a liftes ember is csak meredten néz maga elé. Mint megtudtam, ez is egy külön szakma, kórházi liftesnek lenni. Még többet is keresnek, mint a mentősök. Jövedelmüket ugyanis kávéfőzéssel egészítik ki; egy kávé egy ötvenes. A mentősöknek a kórházban a szükséges adatok mellett leltárt kell felvenniük a betegről, pénz, ékszer, zokni, sál, mert gyakori, hogy a részeg hajléktalan a mentősökön keresi az ezresét. Ha rendőrt hív, amit meg­tehet, akár le is vetkőztethetik a mentősöket. Előfordult már ilyen, mondja Attila. Az öngyilkos és a csapágy­golyó Nappal nincs pihenő, sem idő arra, hogy a mentő visszatérjen a bázisra. Az esetek egymást köve­tik, jön is a következő: negyvenéves nő lerobbant, nyolcadik kerület. Attila és István csak bazsalyognak. Amíg szirénával száguldozunk a pesti dugóban a rádión bemondják, hogy egy öngyilkos hajlamú beteg késsel fenyegetőzik. Csak az én pil­lám rebben. Azt mondják, kevés az igazi öngyilkos. A technikába bele­­menve megtudom, hogy az érvágás semmit sem ér, csak vérzik. Kiértünk a karját vagdaló asszonyhoz, aki a Karol nevet kapta a keresztségben. Férje tes­sékel be a mérhetetlenül lepusztult lakásba. Karol az ágyban, a véres ágynemű közt dohányzik, és nem akar bemenni a kórházba. A saját kezét akkor vagdossa fel, amikor akarja, mondja. Látszik rajta hogy már gyakorlott versenyző. A szabály szerint senki sem kötelezhető arra, hogy elvigye a mentő, kivéve, ha zavart, vagy ha ön- és közveszélyes. Ez ilyen eset, de mivel Karol makacskodik, kihívják a rendőröket. Jobb belá­tásra tér, irány a pszichiátria. Én ülök mellette, és közlési kénysze­rében elmondja, hogy a férje égy tróger, megcsalta egy kurvával, és még a farkát is meggolyózta. Értetlenkedésemet látva Attila felvilágosít, hogy ez bevett szokás, és azt jelenti, hogy a delikvens egy zsilettpengével felvágja magának, és a nagyobb élvezet reményében csapágygolyókat tesz a fitymája alá. „Nem volt az nagyobb élvezet, hogy a koporsó vágja le neki” - fűzte hozzá Karol. A pszichiátrián mereven ma­guk elé néző testek sorakoznak az asztalok mellett. Az ápolószemély­zet csak annyiban tér el tőlük, hogy ők beszélnek is. Nem akar­ják átvenni a beteget, de mikor Karol arról beszél, hogy egy hang folyton a nevét kiabálja, kötélnek állnak. Gyorsan távozunk, mielőtt mi is hangokat hallanánk. Két kiló kenyér Következő riasztás: egy rákos nőhöz indulunk. A lakásban egy hullafehér asszony fekszik. Egy orvos már ellátta, de mentőt hívott, és otthagyta. Hetven per öt­venes vérnyomással. Attila fél órát küzdött, hogy a nő szállítható ál­lapotban legyen, miközben a térje könnyes szemmel ecsetelte, hogy mennyire szereti a feleségét. Az intenzív felé Attila elmondja, hogy ez tényleg mentőknek való feladat, de csak az esetek tíz százaléka ilyen. Mégis, ezért éri meg ebben a szakmában dolgozni, mert az igazi segítségnyújtás adja a munka sikerélményét, mondja. A rákos nő rokonai adnak kétezer forintot Attilának, és indulhatunk. A paraszolvencia a mentősök­nél is bevett dolog, de ebből még senki sem lett dúsgazdag mentős. Egy eszméletlen részeg vagy egy gerinctörött nem tud adni semmit, de a mentősök sem várják el. A rokonok szoktak pénzt a zsebbe csúsztatni, de ezt az összeget a kocsi személyzetével még meg kell osztani. így egy erősebb napon akar háromezer forint is a zsebben maradhat, de ennek a felét úgyis elköltik a McDonaldsban, vagy vesznek belőle hurkát. Előfordul olyan is, hogy a kenőpénz két kiló kenyér vagy öt zsemle. De gyako­ri, hogy hónapokig nincs semmi. Meglepetésemre a mentősök még ezen is kedélyesen elviccelődnek. A hivatalos ebédidő húsz perc a 12 órás műszakban. Szolgálatban megállni nem lehet, de a nagy leterheltség miatt nappal a mentő szinte sohasem tér vissza pihenni a bázisra. A paradoxont minden­ki úgy oldja meg, ahogy tudja. Maradjunk annyiban, hogy egy kákabélű firkász kérésére veszünk egy hamburgert. Heroin és borderline kór Gyorsan letudunk egy comb­­nyaktöréses esetet, szép karácsony lesz, mondja az idős néni. De, hogy még szebb legyen, Attila leveteti vele az ékszereket, mert a kórházban nagy eséllyel lába kel. Mire végzünk a kórházban, jön a bejelentés, hogy az Alkotmány utca sarkán egy ember elesett, az orra vérzik. Miért nem a Markó utcából mennek, ami két perc­re van onnan? Mert az ottani mentőállomáson jelenleg nincs kocsi, körzethatár pedig nincs. Az elesett férfi egy részeg hajléktalan. A mentősök gumikesztyű helyett kopott bőrkesztyűt húznak, és abban támogatják a mentőhöz a zsargonban csak lényként vagy százalékosként emlegetett homeles-est. A levegőben a húgy szaga keveredik az olcsó boréval. A mentősök nem szeretik a hajléktalanokat, és ezt nem is rejtik véka alá. Ennek nem az az oka, hogy jó magyar szokás szerint öröm belerúgni a gyen­gébbe, hanem mert alapvetően ez nem mentési feladat. A krónikus mentőhiány miatt ugyanis ezek az esetek veszik el a legtöbb időt és pénzt, miközben gyakorlati hasz­nuk a beavatkozásoknak nincs. A hajléktalan úgyis kiszökik a kórházból, és pár órával később valamelyik társa hívja majd a 104- et, hogy elesett a barátja. Addig viszont előfordulhat egy tényleg súlyos eset, amit a foglalt mentő miatt nem tudnak ellátni. Ez így demagóg érvelésnek tűnhet, és ezt hallva az idealisták, a világbékét követelők vagy az ombudsmanok biztos a hajukat tépnék, és morális érveket sorakoztatnának fel. De a tökéletes világ eljöveteléig még várni kell. Az idealista pedig úgy­sem megy mentősnek. Az idő gyorsan telik, már esteledik, mikor egy külvárosi áruházba hívnak. A franciába, amit a mentősök egy népies beszó­lás után csak madaras teszkónak hívnak. Tolvajt fogtak, aki azon­nal elájult. Többször is. Attila és István látott már egyet-mást, most sem fogja el őket az erős szívdo­bogás. Azért átszáguldunk az esti csúcsban a városon. Az áruház irodájában egy húsz éy körüli lány őrjöng, a barátja nyugtatja. Csokit loptak, meg néhány könnyen elad­ható cuccot, összesen tizenegyezer forint értékben. A lány elmondja, hogy mindenki hagyja békén, mert zavart tudatú és pánikbeteg és borderline személyiségzavaros, csak a teljesség kedvéért, ráadásul fél mindenkitől. A határozott fel­lépés a zárt ajtók mögött segít a gyógyulásban, sikerül vérnyomást mérni. A lány karja tele szúrás­sal. Mire kiérnek a rendőrök, már teljesen meggyógyult. Úgy látszik, a vérnyomásmérés segít a pszichiátriai betegségeken is. Egy újabb felesleges hívás, vészhely­zet nem volt, kórházi ápolásra nincs szükség. A felesleges hívás nem azt jelenti, hogy a mentősök lusták, és nincs kedvük dolgozni. Csak feladatukból adódóan a vészhelyzetekre vannak berendez­kedve. Ők az életmentést tekintik elsődleges hivatásuknak. Púp a hátukon Közeledik a műszak vége, este hat óra előtt járunk pár perc­cel. Egy idős nő elesett az idősek otthonában, valahol Újpesten. A nénike a járókeretére támasz­kodva ül, első ránézésre még a mentősök sem tudják, ki a beteg. Az intézet gondozói körben áll­nak, és mutogatnak egy ősz hajú asszonyra. Púp van a fején. Nem vérzés, nem combnyaktörés, sem mellkasi fájdalom vagy törött kislábujj, hanem egy púp a fe­jen. Gyerekkorunkban az ilyen esetekre hideg kanalat alkalmaz­tunk, amit jól rá kellett nyomni a kitüremkedő felületre, de az or­vostudomány fejlődésével ez már elmaradott módszernek számít. A fő ok a felelősségtől való félelem. Az idősotthon ápolói szabadkoznak, hogy nekik köteles­ségük kihívni a mentőt, mert ha nagyobb baj történik, a felelősség az övék. Az orvosi ügyelet mintha már idejétmúlt lenne, minden prob­léma megoldásának legbiztosabb módszere a mentők. Attila megint mérgelődik, hogy egy púpnál azért van komolyabb probléma is a mai világban. Az eset további megol­dása a mentős jóindulatán múlik. Ha beviszik a 85 éves nénit, akkor négyórás procedúra vár rá, mire elvégzik a röntgen-, esetleg CT- vizsgálatot, és akkor még legalább három óra, mire kimegy érte egy szállítókocsi, amivel hazaviszik. A néni biztos megemlegetné ezt az éjszakát. Gyors vizsgálat, meg­kérdezik a „sérültet”, tudja-e a nevét, tudja-e hol van, és hogy mi­lyen nap van. Ez utóbbi kérdésre rövid töprengés a válasz. „Ezzel a kérdéssel sosem foglalkoztam - mondja a mamó, aki tudja a bajára a gyógyírt, - Majd borogatom vizes ruhával. Reggel meg kipat­tanok majd az ágyból, miqt egy ugrifüles” - mondja. Attila csak mosolyog, majd ír egy észlelési lapot, hogy látta a sérültet, és vál­lalja a felelősséget, ha baj történne. Az ugrifüles nem fog örökké élni, de nem holnap lesz a halála napja, állapítjuk meg. A műszakkezdés mindig biz­tos, a befejezés soha. Már fél órája az állomáson kellene lennünk, de másik autó hiányában még kiszál­lunk egy rabláshoz. Fiatal nőt ütött le egy suhanc. A zsákmány egy retikül, de azért biztos, ami biztos, néhány rúgás kíséretében párszor arcon verték a lányt. A belilult fejű lánnyal együtt megvárjuk a rendőröket. Azonnal elindul a för­­rónyomos kutatás, de a rendőrök arra panaszkodnak, hogy csak napi negyven kilométert mehetnek a járőrkocsival, de azért ezt az ügyet még megpróbálják felderíte­ni. Este nyolc órakor tesszük le a munkát. Tizenkét eset, százötven megtett kilométer a napi mérleg. Az esetek töredéke volt csak a mentőkre tartozó ügy, de Attila szerint látni kellene az éjszakát is. Láttuk azt is, erről következő riportban olvashatnak. Halász Tibor - Index Január 6, 2006 © Amerikai MAGYAR HÍRLAP American Hungarian Journal * Weekly Newspaper (USPS - 006 -161) Megjelenik minden pénteken, kivéve július első két hetét Published weekly, except first two weeks of July PUBLISHED BY: Amerikai MAGYAR HÍRLAP, Inc. 535 N. Rossmore Ave. #1, Los Angeles, CA 90004 Tel. (323) 463-6376 * Fax: (323) 463-6186 E-mail: amhirlap@sbcglobal.net KIADÓ: JULIUS JANCSO - PUBLISHER FŐSZERKESZTŐ: SUSAN JANCSO - EDITOR SZERKESZTŐK: HORVÁTH BEATRIX, HEGEDŰS ATTILA FŐMUNKATÁRSAK CLAIRE KENNETH (tb.), Dr. CSETŐ ILDIKÓ, FÖLDES TAMÁS, Dr. FRIEDMAN ANDREW, LÁSZLÓ BALÁZS, TOMKA TIVADAR Előfizetés csekk vagy Money Order beküldésével: az USA-ban egy évre $36. USD, fél évre $21. USD Kanadába egy évre $56. USD, fél évre $31. USD Külföldre (Kanada kivételével) egy évre $96. USD, fél évre $51. USD PERIODICALS postage paid in Los Angeles, CA POSTMASTER - Send address changes to: Amerikai MAGYAR HÍRLAP 535 N. Rossmore Ave. Los Angeles, CA 90004 Beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Minden cikkért szerzője felelős. A közölt írások nem szükségszerűen egyeznek meg a szerkesztőség véleményével. A lapunkban megjelent cikkek és hirdetések még kivonatosan is csupán írásbeli engedélyünkkel vehetők át, vagy sokszorosíthatók. A published ad is the result of a mutual agreement between publisher and advertiser and does not necessarily indicate continued publication. For signed articles, only their authors can be held responsible. AMERIKAI Magyar Hírlap

Next

/
Thumbnails
Contents