Amerikai Magyar Hírlap, 2002 (14. évfolyam, 4-45. szám)

2002-05-10 / 19. szám

Jancsó Zsuzsa Könyvfesztivál 2002 1. Steve Wasserman „l 996-os indulása óta a UCLA területén évente megrendezésre kerülő Könyvfesztivál az írott szó ünnepléséről vált nevezetessé. A résztvevőket rendezvények széles skálája várja: szabadtéri előadá­sok, panel-viták, könyvbemutatók, interjúk világhírű írókkal és szí­nészekkel, gyermekműsorok közkedvelt előadókkal. Mindenki megtalálhatja itt a kedvére valót.” E szavakkal méltatta a fesztivált James K. Hahn, Los Angeles polgármestere a Royce Hall impozáns színháztermében, Ray Bradbury előadásának bevezetőjében. A kitűnő író, akinek élénk, eredeti fantáziájából keltek egykor életre gyermekkorunk kicsi zöld marslakói, minden évben a könyvfesztivál egyik legnépszerűbb elő­adója. Idei szereplésének mégis különleges jelentősége volt, mivel Hahn polgármester az ő egyik legismertebb könyvét, a Fahrenheit 451-1 választotta „Egy Könyv, Egy Város” elnevezésű, az olvasást népszerűsítő kampánya mottójául. Kezdeményezése termékeny ta­lajra hullt, mint mondta, „az egész város egyetlen hatalmas könyv­klubbá vált...” Jim Hahnt az L.A. Times Book Review főszerkesztője, Steve Wasserman mutatta és jelentette be a zsúfolásig telt auditorium kö­zönségének. Egyik reggel összefutottam vele a sajtó számára fenntartott helyiségben, a Royce Hall színészbejárójánál. Átadtam neki a névjegyemet, és elmondtam, hogy a Book Review a kedvenc olvasmányom, mindig azt keresem ki legelőször a vasárnapi újság­ból. Ennek őszintén megörült. Az igazat mondtam, de jobb szöveget keresve sem találhattam volna, hiszen az én fülemnek is a szférák zenéje, ha valaki azt mondja, hogy a Hírlapból az én cikkemet ol­vassa el legelőször. Azt is szóvá tettem, hogy a vasárnapi Times széttrancsírozása külön művészet, olyan jól elrejtik néha az egy­másba dugdosott részeket, például a Könyvismertetést. Erre megje­gyezte, hogy talán direkt csinálják, mert annál nagyobb lesz az ol­vasó öröme, amikor végre mégis megtalálja. A további beszélgetés során kiderült, hogy Mr. Wasserman nagyra becsüli a magyar kultúrát és annak tehetséges művelőit. Meglepően jól ismeri a magyar szerzőket. Elmondta, hogy segített kiadatni Haraszti Miklós „The Velvet Prison: Artists Under State Socialism” című könyvét. A név, ki tudja, milyen gondolattársítás­sal, felidézett egy másikat: Hargitai Péterét, aki a Florida State University professzora és ismert műfordító. Ő fordította le egyik kedvenc könyvemet, Szerb Antal Utas és holdvilág-át angolra. (Egyébként a lapunkban időnként megjelenő Kaprinyák-verseket is ő fordította a szerző kétnyelvű kötetében.) Mr. Wasserman Szerb Antal munkásságát is jól ismeri, mondta, hogy az Utas és holdvilágot is ismertették már. Ez szöget ütött a fejembe, s otthon nekiláttam az interneten információt keresni a könyvről. Kiderült, hogy tavaly megjelent egy második angol for­dítás is Journey by Moonlight címmel, Len Rixtől. De az első válto­zatot is jegyezték, amely a szerző halálának ötvenedik évfordulóján jelent meg The Traveler címmel. Steve Wasserman a következő üzenetet küldte a Hírlap olvasói­nak: r~ (Jókívánságaimat küldöm az olvasóknak szerte a világon, de leginkább Magyarországon. Ennek a népnek csodálatosan termé­keny irodalmi kultúrája van - ironikus, elkötelezett, nélkülözhe­tetlen. Steve Wasserman, Irodalmi Szerkesztő, Los Angeles Times) Végrehajtotta nagyapja bravúrját a Lindbergh-unoka PÁRIZS, 2002. MÁJUS 2. - Hetvenöt évvel a legendás sport­pilóta, Charles Lindbergh akkori világbravúrja után, unokája is át­repülte magányosan az Atlanti­óceánt, és csütörtökön délben a párizsi Le Bourget repülőtér be­tonján landolt, ugyanott, ahol nagyapja. A 37 éves Erik Lindbergh egymotoros gépe 17 óra alatt tette meg azt a távot, amelyre nagyapjának 33 órára volt szük­sége. Igaz, a két repülő alkalma­tosság között műszaki adottságok tekintetében fényévnyi a távol­ság. Az ifjabb Lindbergh New Spirit of St. Louis névre keresz­telt Lancair Columbia 300-as gé­pe könnyű, karbonszálas kom­­pozit anyagokból készült, műhold­ról vezérelt helyzetmeghatározó rendszerrel szerelték fel, s min­den eshetőségre készen egy pót üzemanyagtartályt is ráillesztet­tek, amelyet 1173 liter kerozin­nal töltöttek fel. CHARLES LINBERGH 1927. május 20-án egy faszerkezetű, ponyvákkal és fémhuzalokkal ellátott, navigációs irányítószer­kezettel nem rendelkező „égi sajkán” vágott neki a kalandnak a kaliforniai San Diego repü­lőteréről. Másfél napos kocká­zatos utazásán egy szál irány­tűvel a kezében és a csillagok állásból tájékozódott. Spirit of St. Louis nevű gépének párizsi landolása a repüléstörténet egyik mérföldköve, úttörő teljesítmé­nyének és személyes bátorságá­nak emléke mindmáig például szolgál, és újabb kivételes vállal­kozásokra ösztönöz. Az unoka a San Diego-i start után május elsején, a New York-i Long Island egyik repülőteréről emelkedett a magasba, majd Pá­rizs felé vette az irányt. Nagyap­ját tapasztalatát követve sonkás szendvicsekkel szerelkezett fel, és a gépen egy felfújható mentő­tutajt is elhelyezett. Útját a műholdas kapcsolat révén az internetezők a www.xprize.org weblapon kísérhették figyelem­mel. A emlékrepülésről készült dokumentumfilmet az ameri­kai History Channel tévé má­jus 20-án, a nevezetes dátum 75. évfordulóján sugározza. Költünk A mi kertünkben az ébredező tavasz első jele az őszibarack­­fák csupasz ágain megjelenő rózsaszín virág. Pár napon belül szemet gyönyörködtető pompával büszkélkedik az egész fa. Megjelennek a kis méhecskék: alig egyet-kettőt lehet látni, amint szorgalmasan kutatnak, válogatnak a tárulkozó szirmok között, mintha egyik nem lenne pontosan olyan, mint a másik. Szinte csodával határos, hogy rövid időn belül mindegyik virágot felkeresik. A kardvirág kis zöld dárdái is előtörnek a földből és szinte szemlátomást nőnek, hogy csakhamar virágba boruljanak. De az igazi változás a levegőben úszik. A citromfa éppen befejezte a gazdag termés átnyújtását mindazok számára, akik igényt tartanak rá és máris hozza az új virágokat. Számtalan­szor még ott sárgáll a gyümölcs a levelek közé bújva és máris felsorakozik az új hozam nyitánya, a fehér szirmok milliója. Az őszibarack rózsaszín virágjával ellentétben azonban erről akkor is tudomást kell venni, ha az ember a szemét behúnyja. A cso­dálatosan üdítő, szinte éteri illat, a citrom tüdőhólyagocskákat nyitogató aromája pazar bőségben terjed a levegőben, különö­sen alkonyat után. Később hozzácsatlakozik a narancsfa is, né­mileg udvariasabb jelentkezéssel. De ami valóban felteszi a koronát a tavasz ébredésére, a ma­darak önfeledt füttye, dala, nyomban a pirkadás megtörténte után. Szívet melengetőén ünnepi ez a pittyogás, most még visszafo­gott trillázás, egymásnak felelgetés, önfeledt játék a hangokkal. Ez már a pinty. Egész télen némák, megbújnak valami vé­dett helyen, tudomásul veszik, hogy élniük kell, de különöseb­ben nem örülnek neki. Pedig itt, Dél-Kaliforniában általában nem kell félniük a fagytól. Ösztönük azonban megsúgja, hogy ez még nem igazi alkalom az örömnyilvánításra. Tavasszal azután felszabadulnak. Ahogy a napkorong lassan kúszik fel az égen, sugarai betörnek a fák levelei közé és már érez­ni lehet a fény melegét, egyre felszabadultabban ujjonganak. Pinty - fines. Az amerikaiak house finch-nek nevezik ezt az emberi lakóhelyekhez szokott barátságos kis madarat. A világot gazdag változatokban betöltő nyelvek a megszülető hangokat - a természet hangjait is - mind másképpen hallják, vagy legalább is más helyesírással rögzítik. így lett a pinty-ből fines, vagy éppen fordítva. Sötét tollazattal fedett fejük, pirosas begyük már ön­magában vidám kitárulkozást jelent. Általában nem félnek tő­lünk, kétlábú óriásoktól, de mindenesetre tartanak tőlünk. Szeretnek közelünkben lenni, mert ösztönösen úgy érzik, hogy fenyegető megjelenésünkkel elriasztjuk az ő ellenségeiket is. Ezért azután olyan közel rakják hozzánk fészkeiket, ameny­­nyire csak lehet. Ezekkel az ereszek alá telepített építmények­kel sok dicsekednivalójuk nincs, mert olyanok, mint a kétlábú emberfiókák öltözködése: lóg rajtuk minden, pacuhán és elha­nyagoltan, de mindenesetre célszerűen. Ezek a pinty-fészkek is arról árulkodnak, hogy gazdáiknak igazi gyönyörűséget a trillá­zó hangok művészete nyújt, a többi csak az anyagi világ szükség­­szerű követelménye. Az agyfejlett embernek szinte a lélegzete is elakad, amikor ezeket az így-úgy összerakott építményeket meglátja: kuszáit ap­ró ágak, száraz fűszálak, teljes összevisszaságban lógnak, fityeg­nek, a célnak azonban megfelelnek. Bizonyára van kényelmes belsejük, amely megtartja a tojásokat, az anyamadárral együtt, sőt később a fiókákat is. Kis fészeklakóink minden esztendei vendégeink. Két éve sú­lyos tragédiának voltunk tanúi, amikor egy kegyetlen varjú be­tört ide, szétszórta a fészket és felfalta a kicsinyeket. Elgondol­koztunk: vajon a madárnak vannak-e érzelmei? Elszomorítja-e őket a veszteség és gyászolják-e az elpusztultakat? Vagy pedig az ilyen tragédiát is úgy veszik, mint az élet velejáróját, hűvösen és bölcsen? Pár napja tanúja voltam, hogy a pinty-pár hangos csiviteléssel támadott egy betolakodó varjút, ami átmenetileg az eperfára menekült, de a csipkedő támadásoknak nem tudott ellenállni és végül is elmenekült. Megható ennek a kis madárpárnak a közös részt vállalása a fészek építésében, majd a fiókák felnevelésében. Ezzel szemben a magára hagyott nőstény szomorú és mégis felemelő sorsát bizonyítja a kis kolibri-madár, amely egyidejűleg a bejárati tornác függő cserépedényében díszelgő növény egyik levéltövére rakta kis fészkét. . Valóban meglepő a különbség. Az apró csészének tűnő al­kotmány kis remekmű. A madár méreteihez szabott otthonka, formás és kedves. Ez a kis várandós anya egyedül volt kényte­len helyet keresni. Gondosan válogatta az anyagot is: puha mo­hafélét, amit pókháló szálaival szőtt egybe és hozzáerősítette a gyönge levélszárhoz. Azóta egyedül ül, áldozatosan és álhatato­­san, de eltökélten, hogy kicsinyeit felneveli. Az ember kényte­len elgondolkozni: hol van a hím, a tojások megtermékenyítője? Amilyen kicsi ez a madár, olyan bölcs is. A kovácsoltvas-rácson belül épített otthont, ahová a nagy madár be sem merészkedik, de nem is férne át a rácson. Időnként kirepül, bizonyára élelem után megy. Különben ál­dozatos és szent, mint minden anya. Apró teste példátlan fizi­kai erőfeszítésre képes. Másodpercenkint 20-25-öt csapkodó szárnyával megáll a levegőben. Repülve táplálkozik és repülve mosakszik. Mi a nemzetközi "kolibri" nevet vettük át, pedig a "zümmögő madár" szebb. Most mind a két fészekben ülnek és az élet nagy csodáját valósítják meg. Mi pedig nem merjük az ajtókat használni, in­kább körbe megyünk a házon. Költünk.

Next

/
Thumbnails
Contents