Amerikai Magyar Hírlap, 1995 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1995-09-15 / 34. szám
Jancsó Zsuzsa New York-i jegyzetek Július-végi New York-i látogatásunk célja és legfőbb napirendi pontja Zsuzsa lányunk esküvője volt, amiről korábban már beszámoltam. Most az egyéb élményekről és benyomásokról szeretnék néhány szót ejteni. Alighogy kiszálltunk a gépből, ránk nehezedett és minden pórusunkba behatolt a meleg. Aki még nem járt nyáron New Yorkban, el sem tudja képzelni, milyen fülledt és nyomasztó tud lenni az idő. Mi pedig voltunk már ott decemberben, szeptember végén és november elején, de csak most először júliusban. Gyulával kettesben érkeztük a Kennedy repülőtérre, ahol randevúnk volt: gyerekeink keresztmamája, a kedves, mosolygós Erzsiké, becenevén "Kema" egyenesen Budapestről jött, ajándékokkal megrakodva, hogy résztvegyen "mindenkéje", Zsuzsika esküvőjén. Erről természetesen mindenkinek tudnia kellett, így a taxisofőrünk- barátságos Bronx-i zsidó fiú - is már a fele úton a ”L’chaim”-et énekelte az ifjú pár tiszteletére. Remek helyen laktunk, a West 71-es utcában, mindennel felszerelt privát lakásban. Alig pár lépésnyire volt Central Park, ez a csodálatos, hatalmas zöld sziget a kő-és acélrengeteben; gyakran mentünk oda reggeli sétára, egy kis hús levegőt szívni mielőtt ránktör a nappali meleg. Azt mondták, biztonságos, gyalogos rendőrökkel is gyakran találkoztunk, de mikor egyedül sétáltam, meg kell vallanom, gyakran néztem vissza a vállam fölött, nem jön-e valami gyanús alak mögöttem... Egy utcányira tőlünk, a 72-es és a Central Park West sarkán ölte meg John Lennont egy őrült gyilkos, amint éppen kilépett a ház kapuján. A "Dakota Apartments" most is ott áll, bár a neve nincs kiírva sehol, de azért a turisták mégis megtalálják - amikor arra jártam, épp egy argentin házaspár fényképezte minden oldalról az épülettömböt, hogy elmondhassák otthon: itt is jártak. A másik irányban kellemes sétáló-utcákat fedeztünk fel: a Columbust, jobbnál-jobb éttermeivel - görög, olasz, spanyol, amerikai- csak éppen magyar nincs ott, mert a magyar üzletek és éttermek a Central Parkon túl, a keleti oldalon találhatók. Aztán az Amsterdam és a Broadway, jó kis üzleteivel, és a 66-os utcánál a Lincoln Center, a MET, vagyis a Metropolitan Opera. Volt látnivaló elég, és megragadott a nyüzsgő élet, az emberáradat, a taxik tömkelegé- mindaz, ami más, mint Los Angelesben. Az első napokat arra használtuk, hogy értesítsük barátainkat, ismerőseinket, mielőtt az esküvővel kapcsolatos programok teljesen lekötnek. Felhívtuk lapunk főmunkatársát, Fercsey Jánost, akivel már jóelőre randevút beszéltünk meg az ENSZ^ben, valamint Claire Kenneth-et, aki sajnos férje, Bárdossy Pál betegsége miatt nem jöhetett el az esküvőre, de annak minden részletéről tudni akart, így aztán naponta beszámoltunk neki a történtekről... Vig Tommy zeneszerző, jó barátunk édesanyját, Hédykét is gyakran hívtuk, ő gyakorlati jó tanácsokkal látott el, mit hol lehet megtalálni New Yorkban, és a magyar társaság rejtelmeibe is bevezetett. Tőle tudtuk meg, hogy lehet földalattival villámgyorsan eljutni a World Trade Centerbe, honnan indul a hajó a Szabadságszoborhoz, és hol játsszák a legjobb magyar kártyapartit. (folytatjuk) HOGY MIK VANNAK!!! Képünkön: Hédy Vig Sugár a Keresztmamával) MEGJELENT!!! Ézsiás Erzsébet új könyve VIG TOMMY pályafutásáról A TELEKI TÉRTŐL HOLLYWOODIG címmel. Megrendelhető $15.- beküldésével a következő címen: ABIGEL/IRWIN PUBLISHING 8484 Wilshire Blvd., Suite 205 Beverly Hills, CA 90211 (Kérésére Vig Tommy dedikálja önnek a könyvet postázás előtt) Vége a tenorkirályok uralmának? Manapság gyakran elhangzik a kérdés: vajon meddig tarthat a tenorkirályok-Luciano Pavarotti, Placido Domingo és Jósé Carreras - világuralma? A kíméletlen kritika szerint a lassan hatvanéves Pavarotti felett eljárt az idő, az ötvennégy éves Domingo - ha egyáltalán énekel - már inkább bariton, a legfiatalabb, a negyvenhét éves Carreras hangját pedig a gyilkos betegséggel, a leukémiával vívott kegyetlen küzdelem gyengítette el... Az igazi kérdés az, hogy ki foglalja el helyüket a közönség szívében és a nagy színházak, lemezcégek költségvetésében - írja az olasz L’Espresso című hetilap, amely a kérdés megválaszolására európai, amerikai és ausztrál szakértőkhöz fordult segítségért. A lehetséges olasz utódjelöltek között csak egyetlen név hangzott e\:Andrea Bocelli-é. A fiatal énekes tavaly a San Remó-i dalfesztivál felfedezettje volt. Ám Bocelli vak, ezért senki nem számol komolyan vele. A legtöbb szakértő szerint Roberto Alagna a legkomolyabb ígéret. Vele szemben az Egyesült Államok csak a harmincnyolc éves Bmce Fordot tudja felvonultatni. Az argentin Raul Gimenezt a legjobb Rossini-énekesnek tartják, de épp a közelmúltban bukott látványosan a milánói Scalában Rossini Tankréd című operájában. Az angol Anthony Rolfe Johnson, Philip Langridge és lan Parridge, vagy a német Josef Protschka az ötvenes éveiben jár. Távol állnak attól, hogy szupersztárok legyenek. Az olasz iskola egyik legtekintélyesebb szakértője, Rodolfo Celletti szerint "a tenorista mitikus szerepe már nem vonzza a fiatalokat. A romanticizmus halott, és a fiatalok képzeletében a tenorista nevetséges, nem a mai világba való figura." Ráadásul a tenorista az, akinek talár, a legtöbbet kell tanulnia, a legtöbbet kell áldoznia. És az egy Pavarottira, akinek sikerült, ezer olyan jut, aki még egy kis vidéki színházban sem kap bemutatkozási lehetőséget... (M.N.) 0 AMERIKAI Hfagyar Hírlap ! 1995. szeptember 15. LJ~ m Zene a függöny mögül Jó három évtizede, hogy Kanadában Hidy Márta hegedűművésznővel, az egykori magyar Rádiózenekar koncertmesterével beszélgettünk és a művésznő Amerikával kapcsolatban azt a megjegyzést tette: "...ahol a televízióban közvetített szappanhirdetésekhez a háttérmuzsikát a legnagyobb művészek szolgáltatják..." Majdnem úgy hangzott ez, mint amikor Az ember tragédiája tizenkettedik színében borsón térdepeltették Platónt, mert a gondjaira bízott marhák elbitangoltak, Michelangelóval pedig minduntalan sablonos széklábakat faraghattak. A megjegyzésnek lehetett volna ez az értelme is, de jól tudom, hogy nem ez volt. Részéről ez inkább a megbecsülést regisztrálta. Totális államból jöttünk, ahol a kirakatba tett művészeteket propagandacélokból az átlagpolgár lenyúzott zsírjából támogatták. A szabad kereslet és kínálat hazájában természetesen ilyet nem lehet várni és ha történetesen aránytalanul sok a muzsikus, még állástalanságra és anyagi gondokra is lehetnek ítélve. Erre azonban nem volt szükség, mert a rendkívüli lehetőségek csábítására Amerikába és főleg Hollywoodba özönlött zeneművészeket, ha mással nem, hát szappanhirdetés-muzsikával foglalkoztatták és nyilvánvalóan jól megfizették. Ez az emlékkép bukkant elő a múltból, amikor az elmúlt szombaton este a Hollywood Bowl hangversenyét hallgattam. Ezúttal nemcsak hallottam a muzsikát, de láttam is a teljes csendből elővarázsolt csodálatos hangok megszólaltatok, a művészeket. Vagyis láttam a hangot, ami azelőtt mindig a függöny mögül szólt. A zenekar ugyanis az elmúlt évek nagysikerű filmjeinek muzsikáját szólaltatta meg. Ezen a ponton azután elkalandozott a képzelet. A modern film és a zene szükségszerű egymásratalálásban ötvöződött össze. Szinte úgy is lehet mondani, mintha egymásnak születtek volna. Kétségtelen, hogy a film kollektív művészet: írók, előadók, tervezők, muzsikusok összmunkája és ebben a rendező (aki a színfoltokat a megfelelő helyre rakja, a ritmust és összhatást ellenőrzi) a film alapvető alkotó művésze. A film eredetileg némának indult és sok kezdeti alkotóművész, többek között Charlie Chaplin, vérre menő harcot folytattak, hogy ne szólaljon meg. Amikor a hangosfilm mégis megszólalt és népszerűsége rohamosan terjedt, Chaplin változatlanul kitartott a film eredeti megjelenési formája, a vizionális képek hatása mellett, mondván, hogy ezzel a huszadik századnak ez az új művészi terméke anyagi testet kap és ezzel a kezdeti elképzelés dicstelen halált hal. Úgy is lett. A hanggal, majd színekkel gazdagodott film merőben új úton folytatta tovább és ma már látjuk, hogy másképpen nem is lehetett. De már a némafilm is tiltakozott a teljes némaság ellen és egyre határozottabban követelte a háttérzenét, amit az újonnan kreált "entertainer"-i állást betöltő filmzongorista valósított meg. Ehhez a zenei anyagot meglévő művek, klasszikusok és félklasszikusok szolgáltatták, a film tempója által követelt módosításokkal és megszakításokkal. Végül is ezek obiigát zenei patronokká váltak; a jelenet alakulásából a közönség már előre tudta: milyen zene fog megszólalni, "a gróf, a gróf a vízbe fúlt", vagy a gladiátorok bevonulása. Később a hangosfilm technikailag úgy-ahogy élvezhetővé vált és a kísérő háttérzenét a filmgyártók válogatták össze, ez is sablonokat követett: amikor a cowboyok üldözték az indiánokat, általában Beethoven-indulók szólaltak meg. A rajzsorozatok életre keltésének technikájával új műfaj is született. Walt Disney stúdiója megalkotta a Fantasiá-t, amelyben ismert zenedarabok művészei hozzárajzolták a mozgatott szereplőket. Ekkor már a nagy hollywoodi filmvállalatok - de az angolok, németek, franciák és olaszok is - egy-egy produkcióhoz filmzeneszerzőket szerződtettek. Kevés kivételtől eltekintve, a szakmai trükkjeit egykettőre elsajátító muzsikusok az elkészült film jeleneteihez komponálták a megfelelő hangulatú háttérzenét. Ugyanez megy ma a televíziós produkcióknál, erősen sablonosítva. Mindez sémit sem von le azonban a nagy egész értékéből. Soha, semmiféle alkotóművész nem hozott világra csak halhatatlan mesterműveket. Mégis, az utóbbi években ilyen módon sok emlékezetes zenemű született, amelynek népszerűségén már látszik, hogy könnyen klasszikus lehet belőle. Pár hónapja hunyt el Hollywoodban hazánk fia, Rózsa Miklós, aki évtizedeken át a helyi filmzeneszerzők doyen-je volt. Sokáig emlékezetes marad például a Ben Húr muzsikája, vagy aláfestő zenéje, ha így jobban tetszik. Másik magyar, aki ezen a téren nevet szerzett magának, Ligeti György. Max Reinhardt 1935-ben a Szentiván-éji álom filmváltozatához Mendelssohn eredeti muzsikáját használta fel. Az oroszoknál Eisenstein Prokofjev eredeti muzsikáját vette igénybe az Alekszandr Nyevszkíj című filmhez. Neves, befutott komponisták szereztek filmmuzsikát világszerte, mint az angol Sir William Walton a Hamlet-hez. Ugyancsak Angliában: Ralph, Vaughan Williams, Alan Rawsthorne és Richard Rodney Bennett. Amerikában a felsoroltakon kívül: Copland, Blitzstein, Thompson. No és a legnevesebb: John Williams, a mostani hangverseny karmestere, aki a Jaws, E.T., Star Wars, Raiders of the Last Arc, Jurassic Park zenéjét mondhatja magáénak. Kétszer meg kell tehát gondolni, mielőtt a filmmuzsikát lebe- / csüljük. I !■ , L. --- . . I -■ LH I mmmmmm—n 1 —BBBBp—— NYUGDÍJAT KAPHAT ll r|U Magyarországon, ha ott 10 éves N munkaviszonya volt. Beleszámít I katonaság, munkaszolgálat, de-1 portálás, gettó, kitelepítés, politi-1 xai fogság, főiskolai, egyetemi f évek, stb. Özvegye is jogosult. Intézi: , |J Dr. Kemenes Éva, ügyvéd 1136 Budapest I Hollán Ernő u. 13*15. [I Tel/Fax: 36-1-121-1343 |1 Telefon: 36-1-11f‘3897 J i _ÜÜ1' .l_~l llliailMÜtWIIldt
