Amerikai Magyar Hírlap, 1995 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1995-02-03 / 5. szám
A Bomba Nő és a Véletlen Férfiú A bomba nő kilóra, mellbőségben, lába hosszára, vastag ajka izgató félig nyitottságában talán nem is volt igazán bombázó. Az volt benne az ellenállhatatlan, ahogy lassú, ragadozó kíváncsisággal forgott a világban. Biológiai radar. Az ember szinte érezte, amint sugarai végigtapogatják. Afféle érzelmi hologramot készített mindenkiről, aki ma - és főleg holnap - szóba jöhet. Mint vaddisznó a nemes gombát az avar és föld alatt, a bomba nő jó előre fölfedezte, ki a jövős férfiú. Úgy működött, mint egy erotikus közéleti fejvadász. Mint akinek előre megmutatták a jövő évi Ki kicsodát, a jövendő karrierek szigorúan titkos lajstromát: a holnapi káderbörze-árfolyamot. Aki nem szerepelt e tárban, az tökéletesen esélytelen volt. Érzelmi hologram? A képben benne volt minden. A radar-pillanatfelvétel magában foglalta a fickó eszét, tehetségét-tehetségtelenségét, tétovaságát. erélyét. A képek hősei lassan felé fordultak. Kíváncsiságára mintegy válaszul, bennük is felébredt a fürkészés vágya. Mosolyukkal nyíltak rá - s ez már majdnem szerelem volt. A bomba nő olykor-olykor magához csippentett (mint holmi dekorációt, alkalmi ékszert avagy vadásztrófeát, skalpot) egyegy már befutott tekintélyt is: ez emelte az ázsióját, növelte a sex appealjét (mint tévéreklámban a napolaj). Kamaszlány korában tűnt fel először, milyen eleven mágnes. A rosszhiszemüek és irigyek azt motyogták: kacér. Holott egyáltalán nem volt az. A mások iránti érdeklődése sokkal mélyebb, ösztönösebb volt. Soha senkit sem akart meghódítani (inkább azt, hogy őt hódítsák meg). Fogalma sem volt, mi vonzza valakihez. A másik holnapi karrierjét úgy érezte meg, mint kutya a kábítószert: neki magának nem volt szüksége rá. Azaz: nem számításból szeretett. Szerelmi vándordíj volt, mely előre kijárt a holnapi győzőnek; titkos barométere előre jelezte a vitorlának kedvező szelet. Cseppet sem értettem, miért csapódott hirtelen hozzám, öreg vagyok, kispénzű és különben is, a (quantité) negligeable helyett neglijable-1 írtam múltkori cikkemben: blama. Ha a bomba nő ösztönei jól működnének, már ez is elég lenne ahhoz, hogy átnézzen rajtam. Az antiszemitizmust ironikusan elemző, Die Zeitben megjelent esszémről azt írja egy hétre rá a Die Welt, hogy antiszemita; a nő, ha egy kis esze van, már ezért is hanyatt-homlok menekül. De nem! Ellenkezőleg. Lehet, hogy elromlott - mint egy vekkeróra? Avagy hirtelen fordítva kezd jelezni a radarja? Eddig, ha valakire ráragyogott a tekintete, mérget vehettünk rá: az illető percek alatt befut. Most attól tartok: végem. (A kábítószer-szimatú kutya orra áttért szódabikarbónára, Barbon borotvahab illatára, avagy a lírai versekre. Ki lesz rúgva a vámhatóságtól, munkanélküli, kóbor kutya lesz belőle, Zalatnay Sarolta keres majd gazdit neki a NAP-keltében.) Elérkezett az antikarrierek-antikarrieristák évada? A bomba nő kolostorba vonul? Megimádja azokat, akik imádnak kihátrálni az érvényesülésből, épp, mikor mintha nekik állna a vásár? Avagy csak rövidlátó lett a bomba nő? Nemrég minden kiderült. Fölkeresett, vallott. No nem szerelmet. Dehogy. Beleszeretett egy nyikhaj pasasba. Pontosan érezte, tudta, hogy nem lesz belőle soha semmi, a hapsinak tán semmi különösebb tehetsége, pénze nulla, még csak nem is jóképű, unalmas alak, csak éppen elviselhetetlenül becsületes - de mit tegyen egy bomba nő, ha utolérte a nemezis, és épp ebbe a szürke fráterbe esett bele? Isten büntetése, ha valóban van istene a szerelemnek. A hölgy azért keresett fel, hogy segítsek a srácon. Van ennek vagy hat hónapja. Megesett a szívem a gyönyörű hölgyön. Ő, akinek forró tekintete annyi fölívelő pályát fedezett fel „csírájában” - most itt áll letaglózva a buta szerelemtől. Illik segíteni rajta. Lóttam-futtam, segítettem: hálásan szorongatták a kezem. Csak azt nem tudtam, hogy a szürke fiatalember, amúgy szívességből néhány régi barátjának, minden esély nélkül, csak hogy „kilegyen” a lista, vállalta, hogy képviselőnek jelöljék. Eleinte ódzkodott a dologtól, elvégre mi köze hozzá, ő egyszerű mezei jogász, épphogy megvan a diplomája, neki csak valami normális állás kell. Azzal győzték meg, hogy egyrészt nem kell izgulni, oly hátul van a listán, hogy nem fenyegeti a parlamentbe jutás veszélye, másrészt, ha kicsit összeszedi magát, van ő is olyan zseniális, mint... Ez hatott. S mit ad Isten: bejutott a szerencsétlen. A bomba nő ösztöne tehát nem romlott el, a vekker mutatói nem visszafelé forogtak. Mezei jogászom (de lehet, hogy nem is jogász) most kénytelen kapaszkodni és okoskodni. Izgatottan figyelem, mire viszi. Talán nem is olyan tehetségtelen. Talán nem is olyan szürke. Talán államtitkár lesz belőle, parlamenti bizottsági elnök, alelnök, mit tudom én. Talán belekotyoghat a Kossuth-díjba, a médiatörvénybe. Azt rebesgetik, a bomba nő férjhez megy a képviselő úrhoz. Gondolom, ura zsebóra és iránytű helyett fogja használni. A parlamentben rövidesen ő lesz a leggyorsabb helyzet- és emberfelismerő. Még fiatal; ha az asszony ösztöne jól működött, amikor őt választotta, a gyerekeim egy-két évtized múltán még csodát láthatnak: ki tudja, milyen magasra hág a Véletlen Férfiú. Még mindig jobb, mintha nagyon megtetszettem volna a hölgynek. Bodor Pál BARRON’S MOVING & STORAGE WILHEIM ANTAL Minden költözési igényét a legalacsonyabb áron vállaljuk. Működési engedéllyel rendelkező és biztosított cég * Garantált árak * Ingyenes árajánlat 1-800-894-2668 A birodalom visszavág Új Kissinger-könyv: önálló fejezet a magyar forradalomról Henry A. Kissinger a világpolitikába az USA nemzetbiztonsági főtanácsadójaként, és 1973-tól 1977-ig külügyminisztereként írta be a nevét. A hatvanas-hetvenes évek amerikai politikája az ő személyisége, tevékenysége, politikai gondolkodása nélkül történelmileg már a mából visszatekintve is nehezen volna érthető. „Első generációs” bevándoroltból lett az USA külügyminisztere (az ötvenhatodik). A németországi FUrthben született, szülőhazájából 1938-ban a zsidóüldözések miatt került az Egyesült Államokba, melynek 1943-ban lett állampolgára. 1943-1946 között az USA hadseregében szolgált. 1950-ben „summa cum laude” végezte el a Harvard Egyetemet. 1954-től 1969-ig ennek tanáraként dolgozott. Diplomáciai sikereinek elismeréseként számos magas nemzetközi és amerikai kitüntetésben részesült. A legközismertebb közülük 1973-as Nobel-békedíja. Jelentős a történészi, politológusi, memoárírói munkássága is. Idén jelent meg Henry A. Kissinger tizenkettedik önálló könyve Diplomacy címmel (Simon and Schuster Ltd). E monumentális kötetben (900 oldal) - személyes élményeit és tapasztalatait is fölhasználva - döntően a XX. századra összpontosítva elemzi az „új politikai vüágrend” alakulásának, fejlődésének történetét. Magyar szempontból különleges érdekessége, hogy a modem világtörténet legjelentősebb fordulatait elemezve, önálló fejezetet szentel az 1956-os magyar forradalomnak. A világrend tabu Eltérően a magyar forradalom legtöbb monografikus elemzőjétől, csak igen érintőlegesen foglalkozik 1956 eseménytörténetével, politikai vagy hadászati „filológiájával”, vérbe fojtásával és az azt követő megtorlással. Ennek ellenére, globális politikai, világtörténeti jelentőségét a nála személyükben közvetlenebbül érintettekhez képest nemhogy nem kisebbíti, hanem a második világháborút követő egyetemes történelem egyik fordulópontjának tartja. 1956-ban - úgymond - két esemény alapvetően megváltoztatta a háború utáni nemzetközi erőviszonyokról addig élt és többé-kevésbé érvényes képet. A szuezi válság következtében a nyugati hatalmak szövetsége „elveszítette addigi ártatlanságát”. Illuzórikussá tette azt az addig közkeletű elképzelést, hogy a szembenálló kelet-nyugati nagyhatalmak erőinek egyensúlyban tartásával huzamosan szavatolni lehet az érdekek kölcsönösen kielégítő, tartós szimmetriáját. A szuezi válsággal egy időben, a magyar fölkelés vérbe tiprása és a Nyugat - mindenekelőtt az Egyesült Államok - ezzel szembeni tétlensége arra szolgált bizonyságul, hogy a szovjeteknek saját európai érdekszférájukon belül, az összes hidegháborús handabandázás ellenére, nem kell semmiféle komoly ellenlépéstől tartaniuk. A Nyugat a Jalta utáni európai „világrendet” akkor is a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartja, ha a szovjet birodalom az érdekövezetébe kényszerített itteni államokkal szemben akár a legdurvább eszközökkel, a legnyersebb katonai erőszakkal lép föl. A magyar forradalom vérbe tiprására adott nyugati reagálások tették a szovjetek számára egyértelművé Kissinger szerint, hogy az előző évtized hangzatos szónoklatai a „rab nemzetek fölszabadításáról”, a kommunizmus visszaszorításáról, a Nyugat és főleg Amerika segítőkészségéről nem többek tartalmatlan propagandaszólamoknál, üres, retorikus frázisoknál. Ebből ők logikusan jutottak arra a következtetésre, hogy mindaddig, amíg de facto maguk is tiszteletben tartják a hidegháború esztendei alatt megmerevedett megosztó érdekhatárokat, a velük szembenálló fegyveres erők méreteinek növekedése ellenére Európában nincs mitől tartaniuk. Ennek - Kissinger szerint - számos nagy horderejű világpolitikai konzekvenciája volt az elkövetkező évtizedekre. Ilyen az ideológiai és a politikai szembenállások fontosságának háttérbe kerülése az amerikai nagypolitikában. Erre talán a legérzékletesebb példa (ekként igazán csak 1956 nyomán tudatosodva) a Tito-féle Jugoszlávia nyugati megítélésének megváltozása 1948 után. Sztálin és Tito szembefordulása, és az USA kiállása az utóbbi mellett szemléletes bizonyítéka lett annak, hogy Európával kapcsolatban Amerika egyre „passzívabb magatartást” („passive attitude”) igyekszik tanúsítani. Emiatt maga sem tulajdonít különösebb jelentőséget fennen hirdetett „szabadságretorikájának”: számára a sztálinizmusnál nem különb titóista kommunista zsarnokság éppúgy érdemes a támogatásra, mint a demokráciák, amennyiben hajlandó részévé válni a Moszkvával szembeni világhatalmi ellensúlynak. Ebben az értelemben Allan Dullesnek, Eisenhower külügyminiszterének antikommunista „fölszabadítás” elmélete - Kissinger szerint - csupán azt a reálpolitikai célt szolgálta, hogy költségesebbé tegye Moszkva számára hatalmának konszolidálását saját európai érdekszférájában, anélkül, hogy ez növekvő kockázattal és többletkiadásokkal járna az USA-nak. Az ortodoxok ereje Ugyanebből - a másik oldalon - a szovjetek is komoly következtetéseket vontak le. Ezek közé tartozott, hogy Sztálin halálát követően, az ötvenes évek közepén több európai szatellitállamukban, mindenekelőtt Lengyelországban és Magyarországon, kezdték enyhültebben megítélni a helyi sajátosságokat jobban figyelembe vevő „nemzeti kommunizmusok” térnyerését. Ennek volt a leglátványosabb példája a Malenkov támogatását élvezett Nagy Imre első miniszterelnöksége (1953) és a Rákosi-féle „ortodoxok” átmeneti háttérbe szorulása. Emögött, így Kissinger, olyan indítékok is meghúzódhattak, mint Béri ja féktelen antiszemitizmusa. (Kissinger tudomása szerint a magyar diktátor első leváltása alkalmával Lavrentyij Berija, a sztálini éra utolsó másfél évtizedének 1953-ban Hruscsov által kivégeztetett véres kezű belügyminisztere vágta Rákosi fejéhez, hogy Magyarországon belőle sem lesz „zsidó király”.) Igaz, miután Malenkov Moszkvában megbukott, átmenetüeg támogatottja, Nagy Imre szintén kiszorult a hatalomból, és Magyarországon újra a rákosista ortodoxok kezébe került a vezetés. De a vüágpolitikában küszöbön álló nagy szemléletváltás mellékjelének is fölfogható, hogy Nagy Imre és a köréje csoportosult intellektuelek e restaurációs kísérlet ellenére szabadlábon élhették túl vereségüket. Rákosi személye Hruscsov XX. kongresszusi, Sztálint leleplező beszéde nyomán újra (már végleg) kiszorult a hatalomból. Más kérdés - és ez volt Kissinger szerint az ’56-os magyar felkelés egyik döntő kiváltó oka -, hogy az a Gerő Ernő került Rákosi helyébe, aki lényegében az ortodox sztálinisták utóvédharcának volt a megszemélyesítője. Magyarországot Lengyelországgal párhuzamba állítva, Kissinger azt sugallja, hogy a budapesti ’56-os őszre talán egyáltalán nem került volna sor - legalábbis nem abban a formában, ahogyan történt -, ha Gerő helyett itt szintén egy Gomulkatípusú, nem sztálinista, „nemzeti kommunista” vezető jutott volna az élre. Rossz olvasat Kissinger részletesen idézi a Kreml 1956. október 31-én közzétett állásfoglalását arról, hogy szovjet csapatok a Varsói Szerződés egyetlen tagállamának területén nem hajtanak végre annak kérése nélkül hadmozdulatokat. Ez a nyüatkozat, úgymond, elhamarkodottan optimista válasznyüatkozatra késztette Eisenhower elnököt, akinek elkerülték a figyelmét a szovjet deklarációban rejlő burkolt fenyegetések. Mindenekelőtt az, hogy a Szovjetunió nem zárta ki a fegyveres beavatkozást arra az esetre, ha „veszély leselkedik a népi demokrácia építése során elért társadalmi vívmányokra”. Ennek észre nem vétele - Kissinger szerint - az akkori amerikai vezetés egyik legsúlyosabb baklövése volt az 1956-os magyarországi események megítélésével kapcsolatban. Nem kisebb annál, mint a vakság azzal a jogi „finomsággal” szemben, hogy a szovjetek október 31-i deklarációja szól ugyan arról, miszerint csapatai egy másik, a Varsói Szerződéshez tartozó ország kifejezett kérésére állomásozhatnak csak annak területén. Elsiklik viszont afölött, hogy a csapatkivonások kérdésében ott, ahol szovjet csapatok már a határokon belül tartózkodnak (és Magyarországon ez volt a helyzet), a Szovjetuniónak szintén vétójoga van. De elsiklottak e burkolt figyelmeztetések fölött maguk a magyarok is, amikor november 1-jén úgy határoztak, hogy - ellentétben a lengyel Gomulka-vezetéssel - csak a benne rejlő bátorításra figyelnek oda, és kinyüvánítják Magyarország semlegességét, küépését a Varsói Szerződésből. Kissinger szerint ennek az átgondolatlanságát nemzetközi szinten közvetetten azonnal jelezte, hogy sem az USA, sem az ENSZ nem tartotta sürgősnek és azonnali megvitatásra érdemesnek a Nagy-féle november 1-jei küépési és semlegességi nyüatkozatot. Ez szinte bátorította a szovjeteket, hogy (Folytatás a 10. oldalon) MÜLLER PÉTER (a Kígyó és Kereszt, Lomb és Gyökér szerzője) író - Olvasó Találkozót szervezünk március elejére. Érdeklődni lehet Katona Jenőnél: (408) 245-6313 * (408) 257-9674 (415) 457-2867 - du. 5 óra után 1995. február 3. □ AMERIKAI tfagyar Hírlap
