Amerikai Magyar Hírlap, 1995 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1995-02-03 / 5. szám
Jancsó Zsuzsa OLVASOM az újságban... Új viktoriánus korszak? A szexuális forradalom végnapjai Kurt Vonnegut ír valahol egy öregemberről, akitől megkérdezik, milyennek érzi az életet most, hogy többé már nem nyugtalanítják a test vágyai. A válasz így hangzik: "Úgy, mint amikor az ember végre leszállhat egy vad lóról." Úgy tűnik, ez a "vad ló" világszerte, de különösen Amerikában évtizedeken át féktelenül tombolt. Sokan kárhoztatták, még többen élvezték a hatvanas évek szexuális forradalmát, a "mindent szabad" tobzódását, és nem figyeltek oda az aggasztó jelekre sem, mint például az AIDS betegség terjedésére és az erkölcsi normák szinte teljes eltűnésére. A szex lett minden dolgok mértéke. Vannak azonban a társadalmak életének is olyan időszakai, amikor a korábbi hullámhegyek ellaposodnak, sőt hullámvölgyekké válnak. Ez történik napjainkban -legalábbis erre utal egy nemrég közzétett reprezentatív felmérés (Michael, Gagnon, Laumann amerikai demográfus professzorok végezték), amely szerint a 3432 meginterjúvolt életében a szex korántsem játszik akkora szerepet, mint gondolnánk. A hatvanas évek átlagembere a szexről alkotott fogalmait két felmérés, az 1957-ben közzétett Kinsey Report és az 1966-os Masters-Johnson féle jelentés adataiból merítette. S mivel ezek meglehetősen torz képet mutattak a valóságról, az átlagember többnyire szégyellte magát és úgy érezte, kimaradt valamiből, nem használta ki a rendelkezésére álló lehetőségeket. Az igazság az, hogy e két felmérés módszerei szociológiai, demográfiai és statisztikai szempontból nem tekinthetők tudományosnak. A kutatók -jóhiszeműen bár -de elkövettek néhány hibát. Kinsey önként jelentkezőkkel dolgozott, vagyis információit olyan emberektől nyerte, akiknek az életében feltehetőleg az átlagosnál fontosabb szerepet játszik a nemiség. Sok interjúalanya egyetemista volt, azaz a legfickósabb éveit taposta. A másik tanulmány, amely az öregkori erotikával foglalkozik, egy szex-klinika pácienseitől nyeri adatait, márpedig aki 70 és a halál között megy el egy efféle intézménybe, aligha reprezentálhatja a lakosság átlagát. A művelt Nyugat egy pár dolgot alaposan elhitt ezeknek a kutatóknak. Kinsey óta közhely például, hogy az amerikai férfiak mintegy 10 százaléka bi-vagy homoszekszuális. A valóság viszont inkább az lehet, hogy az ilyen férfiak készségesebben engedtek a professzor felkérésének. A teljesítmény tekintetében is meglehetősen magasra tették a mércét, aminek következtében a hiszékeny átlagpolgár nemlétező problémákat kreált magának. Mert igaz ugyan, hogy "azér a kis bolondságér’ majd meghal az ember", de a legtöbb nyugati kultúrkörben élő férfinak és nőnek emellett is van bőven meghalnivalója: munka, stressz, család, sőt még a jó öreg nélkülözés miatt is. Luther Márton egyszer, amikor éppen nem vallási forradalmat csinált, állítólag azt mondta: "hetente kétszer, évente száznégyszer". Úgy tűnik, manapság ezt a tempót még az igazán elkötelezett reformátusok sem bírják, a megkérdezett 3432 amerikai többsége mindenesetre nem. A megkérdezettek, akik ezúttal csakugyan reprezentálják Amerikát, igen monogám embereknek tűnnek. A mindkét nembeli adatközlők 71 százalékának egy év alatt mindössze egy partnere volt, 12 százalékuknak pedig egy sem. Két partnert 14 százalékuk hozott össze, hármat pedig már csak 5. A többség havonta "néhányszor" él nemi életet, a lutheri normát teljesítők már az élcsapatba tartoznak. A dolognak persze politikai vonatkozásai is vannak. A liberális hatvanas években, a Kennedy-fivérek idejében a szexhullám tetőzött, a konzervatív Reagan és Bush idejében Amerika ismét begombolkozott. Az csak természetes, hogy a republikánusok örülnek az új felmérés eredményének, különösen, mivel a demokrata Clinton elnököt úgyszólván minden héten beperelik valami bugyiügy miatt. De térjünk vissza a statisztika eredményeihez. Házasságtörést a megkérdezettek rendkívül ritkán követnek el. A homoszekszualitás meg sem közelíti a Kinsey-féle 10 százalékot: egy éven belül 3, egész felnőtt korukban a férfiak maximum 5 százalékának volt valaha is ilyen élménye; a nőknél ez az arány még kevesebb. A valaha perverzitásnak tartott önkielégítés széles körben elterjedt (éppen nemrégiben hallottuk, hogy Jocelyn Elders egészségügyminiszter az iskolákban is taníttatni akarta) - hetente legalább egyszer minden negyedik nő és minden tizedik férfi könnyít magán ilyen módon. Sokan közülük ezzel párhuzamosan teljesen hagyományos nemi életet is élnek. Szó sincs tehát arról, hogy csak a magányos, frusztrált férfiak és nők folyamodnának ehhez a módszerhez. Kiderült továbbá, hogy szex nélkül egészen jól el lehet lenni. A ritkán vagy egyáltalán nem szeretkezők nem érzik túlságosan hiányát a testi szerelemnek. A szexuális forradalom egyértelműen lecsengett, és most sokan egy új viktóriánus korszak beköszöntét hirdetik. Ha nem is jön el ismét a legszigorúbb erkölcsök kora, de az eddiginél talán egy kicsit higgadtabb lesz a hozzáállás. Most, hogy a 3432-ek véleményét közzétették, az emberek végre úgy érezhetik, hogy sikerült leszállni arról a bizonyos lóról... 0 1995. február 3. HOGY MIK VANNAK!! Modern bűnügy Hasadóanyagot csempészett a rendőrkapitány A bűnt az ember általában a bűnözőkkel azonosítja, a bűnüldözést pedig a törvény és a rend őreivel. Néha azonban a kettő öszszefonódik, és ilyenkor úgy tűnik, semmi sem állíthatja meg a hatalom eszközeivel is rendelkező szélhámost. Dr. H. Tibor alezredes Keszthely rendőrkapitánya volt. Többször egymás után nagy port vert fel gyanús ügyleteivel, de mindig felülkerekedett - úgy tűnt, a helyzete rendíthetetlen. Először szolgálati lakását tatarozta ki csinosan a Cég, majd dr. H. Tibor a lakást potom pénzért megvásárolta. Ügyanott söröző és pizzeria is nyílt hamarosan. A rendőrség berkein belül beszéltek az ügyről - talán emiatt nem választották őt meg megyei főkapitánnyá - "kívülről" azonban, jogilag minden legális volt. Dr. H. Tibor kellemes, jó megjelenésű ember volt, adott a külsőségekre. Fehér Mercedessel járta a környéket, de lovagolni is szeretett. Nem zavarta a háta mögött folyó pletyka, bár tudta, hogy a Mercedessel - amelyet egy német üzletembertől kapott ajándékba - sok irigyet is szerzett. Devizaügylete is erre az időszakra esett. Százezer forintért megvette a szebb napokat látott, de jelenleg lerobbant állapotban lévő Zala megyei, orbányosfai kastélyt. A "szerencsés vételt" a feleség és a barátok segítségével úgy kipofozta, hogy rövidesen jelentős összegű angol fontért tudta továbbadni, kimerítve ezzel a devizabűntett fogalmát. Ismét felzúdulás, de megint nem történt semmi. Dr. H. Tibor sérthetetlen volt. Az első fenyítést egy hamisítás miatt kapta - igaz, csak a felesége nevét írta egy csekk alá. Ezután a kapitány úr egy kicsit "visszavette" a tempót, de közben további kapcsolatokat épített ki. Ekkoriban kezdett tért hódítani a hasadóanyag-csempészet, ami kifizetődő volt, csak egy kicsit veszélyes. Az alezredes egy barátjával 1993 márciusában útnak indult, és kocsijában ott lapult 1 grammnyi ozmium. Nem hangzik nagy ügynek, de a szakértők által becsült értéke ötvennégyezer dollár lett volna - ha eljut a vevőhöz. Nem jutott el. A kapitányt a svájci-német határon megcsípték. Valahogy ebből is kibeszélte magát, mert rövidesen hazaengedték. Egy évig az Interpol nyomozott az ügyben, Magyarországon csak utána került sor eljárásra, amelynek eredménye még nem ismeretes. H. urat mindenesetre megviselték a történtek: állásáról lemondott, áthelyezték Zalaegerszegre, később feleségétől is elvált, de előbb úgy megverte, hogy a közismert orvosnő "maradandó fogyatékosságot okozó súlyos testi sértést" szenvedett. H. úr egészségi állapota tovább romlott: következő munkahelyére (folytatás az 5. oldalon)----------------------------------Elmúlás A fiatal akkor sem gondol az elmúlásra, ha beteg. Az öreg gondolatai akkor is ekörül járnak, ha egészséges. De mindegyik megrendül, ha szemtől-szembe kerül az emberi halandósággal. A halottnak kijáró tisztelet leveri a kalapot az emberi fejekről. Lehet apró csontszilánk a múzeumban, ruhadarab, amit egykor élő ember viselt - összeszorul a torkunk és egyszerre feltámad bennünk a hamleti töprengés. Kis árnyalat csupán és mégis egy világ. Valaki egyszer volt és egyszerre nincs. Marad az emlék, ami lehet simogató vagy megrázó. A rádöbbenés végleges életünkre keserves, amikor az óra közeledik. A gondolat elhessegethető, ha a pillanat távol van. De mikor van távol és közel? A világ ezekben a napokban megrendültén emlékezik a félévszázada történtekre. A világháború éppen befejeződött, vagy legalább is közel járt ehhez. A hajnalodó béke melengető sugarait már érezni lehetett. Az elkerülhetetlen sors beteljesült az egyik embertelenségben, a másik még nyúlfarknyi haladékot kapott. A szögesdrótok mögé zárt százezrek reménykedve vetettek egy-egy pillanatot körbe-körbe. Vajon honnan jön a segítség? 1945 januárjának végén az életben maradottak, akik a helyszínen akartak emlékezni, sokszor hosszú utazást vállalva indultak lengyel, német földre. Az egykori tábor ma szentély. A falak, amelyek még állnak, nem vernek vissza semmiféle hangot, csak a szívükben rázkódó élők szipogását. A leírások mondják, hogy alig néhány ujjnyi földdel takarva még mindenütt csontok hevernek. Tulajdonképpen nem is lenne szabad rálépni erre a területre, hiszen az egész egybefüggő sír. De az is érthető, ha nem akarják megzavarni a porladók elképzelt nyugalmát. Az emberi lélek már ilyen, ragaszkodik a képhez, amelyet önmagában felépít. Hát igaz, hogy itt emberek szenvedtek, éhezve, várva a keserves halált. Amíg a történés eleven volt, lüktetett itt az emberi kín. Most nyugalom van. Hová szállt minden, hová tűntek az elmúlt életek? Rokonok, közeli ismerősök emlékeznek, a többi csak kényszeríti magát. Igaz, az élet maga csupán az elkerülhetetlen halál, az elmúlás biztosítéka. Amint József Attila megfogalmazta egyik verse utolsó soraként: "Éltem - és ebbe más is belehalt már". Nincs kiút, nincs menekülés, nincs más lehetőség. Tulajdonképpen az egész egyetlen hajszálon függ. Mikor szakad el ez a hajszál? Senki sem tudja előre. Január közepe felé a dél-kaliforniai San Fernando völgyben egyik este felszállott egy helikopter. Négy utasa volt: a pilóta, egy fiatal pár, estélyibe öltözve és egy különálló nő, aki az utat szervezte. A repülőgépet bérelték, roihantikus körutat terveztek. A világváros felülről. A metropolisz fényei. Életet lüktető fényreklámok. Az utakon a véget nem érő gépkocsik sora. Hét óra felé elkezdett esni az eső, a kirándulást azonban senki sem akarta lemondani. Hiszen annyi tervezés után jutottak el idáig. Indulás előtt a repülési dijat is kifizették. A hölgy, akit partnere a felhőkarcoló elegáns éttermébe vacsorára invitált, mutatós ruhát vásárolt erre az alkalomra. Délután fodrásznál volt, majd egy órát ült a tükör előtt. Mindenkit elfogott a kellemes izgalom. Amikor a gép felemelkedett, valóban kitárult a szemet gyönyörködtető látvány. A felhők azonban alacsonyan úsztak, a pilóta nem akart elmulasztani semmit. De megtörtént, ami annyiszor: a helyzet hibás felmérése. A helikopter beleütközött az egyik magasfeszültségű kábelbe és azonnal orrára bukott. Már senki sem irányította, amikor lezuhant. Robbanás, lángok. A két férfi az első ülésen az ütődés pillanatában halott volt. A nők összeroncsolva, de életben. A szép ruha rongyban, véresen. Az utazás tovább plasztikzsákban és hordágyon. A szép emberi terv füstté vált. Az életet biztosító folyadék intravénásán áramlott a testekbe, holott a vendéglőben már behűtve várt rájuk a pezsgő. Négyből két ember egyszerűen nem volt sehol, tulajdonképpen azt sem tudták, hogy meghaltak. És az egészben ez a szép. Pár nap múlva egy japán városban a földkéreg szeszélyes húsz másodperces rángatózása hajnali álmában ölt meg ötezer embert. Ötezer élőlény egyszerre eltemetésre váró fizikai tömeggé vált. Hová lettek gondolataik, terveik, vágyaik? Az életben maradottak sírnak, ha visszaemlékeznek rájuk, hiszen hangjuk, mozdulataik még itt vannak a levegőben. Hogyan is lehet elmúlni annyi készülődésnek, fejlődésnek, örömvárásnak egy pillanat alatt? így. így merült el 1912. április közepén az óceán hullámaiban 1.493 élő emberrel a fedélzetén a büszke óceánjáró. Az utasok rövid néhány óra alatt átélték és megtanulták a metamorfózist, amire pár évszázaddal korábban a dán királyfi utalt. Vagy így tűnt el nyomtalanul ki tudja, hány millió lakosával a , mérhetetlen tengervízben egy egész kontinens. Életerős férfiak, gyermekek voltak közöttük. Terveztek, alkottak - minden megsemmisült. Ma már csak találgatásaink kerülgetik egykori életüket. Számunkra nem marad más, mint a tanulság. Az első kegyetlen igazság, amihez hozzá kell szoktatnunk magunkat: minden élő elkerülhetetlen elmúlása. Elmúlik a szépség, a fiatalság, "eliramlik az élet". Faludy-Villon koldusasszonya így töpreng a járdaszélen: "Hová lett... a régi szépség? / Szememben véres foltra vált a kékség." Hová? Hová? / AMERIKAI tfagyar Hírlap
