Amerikai Magyar Hírlap, 1995 (7. évfolyam, 1-43. szám)

1995-11-17 / 43. szám

SAÁRY ÉVA (Lugano) Az andaui táborban Naplójegyzetei— met lapozgatva bukkantam rá az alábbi sorokra. Menekülésünk sokadik évfordu­lóján talán nem árt fölidézni, honnan és hogyan indultunk el... Andau, 1956. november 24. Szerencse, hogy van nálam papír, ceruza! Ezeket magam­mal hoztam más, gondosan megválogatott apróholmival egyetemben a kézitáskámban. Talán egy kilónyi az egész. Eb­be kellett belegyömöszölnöm 27 évet! Az útravaló összeállítása nem történt körültekintő gondosság­gal: ötletszerűen ebből is, abból is egy keveset... Természetesen első volt az ennivaló és az üveg rum, amit oroszok esetleges megvesztegetésére hoztunk ma­gunkkal. Erre azonban szeren­csére nem került sor, így ma­gunk vettük hasznát a melegítő italnak, mikor tanácstalanul ke­ringtünk a lébényi erdőkben. Sziszegtek, suttogtak a fák a sö­tétségben, mely oly sűrű volt, hogy "rá lehetett volna akaszta­ni a baltát". Ködös novemberi éjszaka! Csontig-velőig ható fagy! El kell azonban ismer­nünk, hogy a korán érkezett, szokatlan hideg többet segített rajtunk, mint amennyit ártott. Langyos időben mi is ottmarad­hattunk volna a határmenti mo­csarakban, mint sokan mások. Láttunk eltorzult arcú, sárga halottakat. Nagy üggyel-bajjal tudtunk csak átbukdácsolni a testükön... Agyonlőtték őket vagy éhenhaltak a lápban? Ki tudja?! Nemigen volt időnk ezen töprengeni, más gondok és félelmek szorongattak. Most, hogy megpróbálok (még zúgó fejjel) visszaemlékezni, alig tu­dom időrendbe szedni az élmé­nyeimet. De talán nem is érde­mes! így hitelesek a maguk zi­láltságában... Átérésünk után, első havi ke­resetünket odaígértük Szent Antalnak (Hogy miért éppen neki? Nem tudnám megmonda­ni.) Soha ilyen megkönnyebbü­lést! Sírva-nevetve borultunk az osztrák vöröskeresztesek nya­kába, de ezzel aztán ki is me­rült minden erőnk. Ott helyben összerogytunk volna, ha segítő kezek nem nyúlnak a hónunk alá, nem támogatnak a kocsi­kig. Mert közel voltunk az út­hoz, melyen autók várakoztak. Mohón fclszürcsöltük a forró teát, és bclcaléltunk a takarók­ba: majd 24 órai gyaloglás volt mögöttünk (erőltetett menet!). A szem lehunyva, a recehár­tyán szivárványos ködök, a test­helyzet olyan, amilyen. Kezek, lábak egymás hegyén-hátán a legteljesebb összevisszaságban. Minden mozdulat fárasztó. S aztán a motorok halk, barátsá­gos duruzsolása... ★ Bizony, csoda volt, hogy idáig jutottunk! Sokan rosszul végez­ték! Egész karavánokat fogtak el. Nem csoda: meg-megálltak, hangosan vitatkoztak, a nők hisztériás jeleneteket rendez­tek, gyerek sírt, kutya ugatott... Na és persze, az elegáns úti fel­szerelés! Minthacsak vadászat­ra indultak volna: térkép, irány­tű, látcső, szögesbakancs, tiroli kalap... Mi nem csatlakoztunk senkihez. Négyen voltunk, két férfi, két nő: rendes utcai ruhá­ban, mint a környékbeli lako­sok. Pedig, Isten látja lelkünket, sosem jártunk azelőtt abban a nyomorúságos faluban. Pusz­tán a véletlen sodort oda ben­nünket. Eredetileg Hegyeshalom felé indultunk és Levél-községnél akartunk leszállni, mert ott - miként a pesti barátok mond­ták - "János bácsi és Aranka néni is szerencsésen átjutott, nem is beszélve Pistiről, aki pe­dig - magunk közt szólva - igen hebrencs, fejjel falnak menő fickó..." Aztán azt is hozzáfűz­ték, hogy a helybeli paphoz kell fordulni: a paphoz, a kántor­hoz, vagy a tanítóhoz... nem emlékszem. Pesttől Győrig is­mételgettem magamban a nevet (leírni persze nem mertem), hogy cl ne illanjon a fejemből, s most mégsem sikerült felidéz­nem. Valószínűleg azért, mert már semmi szükségem sincs rá. Igen, Levélnél akartunk le­szállni, de a sors másképpen határozott. A kalauznő ugyanis, aki tisztában volt vele, hogy utasai mind Bécs felé igyekez­nek (hiszen az ő kedvükért in­dítottak a vasutasok nyugati irányba menő vonatot - a nagy, általános sztrájk idején), egy­szerre csak végigfurakodott a zsúfolásig telt vagonokon:- A következő állomáson ávósok és oroszok vannak! - kiabálta harsányan. - Akinek nem tiszta a lelkiismerete (már mint a népi demokratikus "lel­kiismerete") legjobb, ha lelép! A vonat Lébény előtt, a nyílt pályán állt meg. Ismeretlen, egykedvű táj. Végtelen, szürke szántóföldek... Na most mer­re!? Eltökéltük, hogy inkább éhenhalunk vagy megfagyunk, minthogy rendőrkézre jussunk. Négykézláb másztunk vizenyős árkok gizgazában, csalánkok és ázott kórók között, hétrét gör­nyedve óvakodtunk át a kukori­caföldeken - eleinte tájékozó­dási lehetőség és cél nélkül.- Nagy megpróbáltatások vár­nak ránk - szögezte le valame­lyikünk a tényállást. - Legoko­sabb, ha előszöris harapunk va­lamit! Bizony, már délután 3 felé járt, s reggel 8 óta - mikor bá­gyadt, szomorú hóesésben el­hagytuk a Keleti pályaudvart, és búcsút mondtunk a didergő Budapestnek - egy falat sem volt a szánkban. A gúlába rakott kukoricaszá­rak alkalmas menedékül kínál­koztak. Lyukat vájva a levelek közé, behúzódtunk a természet­adta sátorba. A hazulról hozott kenyér és füstölt szalonna nehezen csú­szott le a torkunkon. Tanakod­tunk:- Nem lehet vaktában bolyon­­gani! Itt van a közelben egy ta­nya, meg kell kockáztatni a kér­­dezősködést. Hátha jóravaló emberek lakják, akik útbaigazí­tanak...- Mindenesetre csak egy men­jen be! Ha elfogják, a másik három még folytathatja az út­ját! Sorsot vetettünk. Lacira, a legfiatalabbra esett a választás. Nem keltette valami nagy hős benyomását, amikor keskeny já­vorbajusza alatt remegő, kék aj­kakkal nekivágott, de nem mert (vagy nem akart) ellenkezni. Szorongva vártuk vissza. Az aggodalomra azonban nem volt ok. Hamar megjött, s hírül adta, hogy körülbelül 20 kilo­méterre lehetünk az osztrák ha­tártól.- Hiszen az semmi! - legyin­tettünk, s azzal a reménnyel iramodtunk neki, hogy estére már bécsi dunnák alatt fogunk horkolni. Micsoda naívság! A távolság nem lett volna áthidalhatatlan (fiatalok és elszántak voltunk), de - hiába sikerült jó pénzért vezetőt találnunk -, 5-6 kilomé­ternyire a határtól magunkra hagyott bennünket. így aztán nem 20 kilométert jártunk, ha­nem kétszer annyit, s átéltünk egy örökre emlékezetes, alvilági éjszakát. Mint a mitológiai Styx-folyam, állta utunkat a Fekete csatorna. Árnyak százai kóvályogtak föl s alá a partján... Rettegéstől fül­ledt csönd. Néha föl—fölvillant egy-egy arc cigarettát lobbantó, térképet vi­lágító öngyújtó fényében. Má­sok pokróc alatt kuksolva vitat­koztak az útirányon. Csonttá fagyott hullák között, felrob­bantott hidak tüskés beton­­tömbjein csúsztunk-másztunk, de seholsem lehetett átjutni a túlsó partra. Sokan az úszáson töprengtek, s nem egy elszán­­tabb menekülő bele is vetette magát a jéghideg vízbe. - Át­ért? Nem ért át? Mi lett vele?? Elnyelte a feneketlen sötétség. Aztán magyar határőrökbe botlottunk. Ez már hajnal felé volt, amikor teljesen elcsigázva, semmitől sem riadtunk többé vissza.- Nem vagyunk ávósok. Nem akarunk benneteket elfogni. Hálásan osztottuk meg velük maradék rumunkat. Valahol (de ez korábban lehe­tett?) betévedtünk egy rozoga csőszkunyhóba. A földrehintett szalmában, pislákoló petróle­umlámpa fényénél, töröttlábú asszony nyöszörgött.-Mi lelte??- Belecsúszott egy árokba - közölte gondterhesen a fia, és csitítgatta:- Ne sírj édesanyám! Hátamra foglak venni. Egy kosár szép, piros almájuk volt. Minket is megkínáltak. Éppen jókor, mert már kifo­gyott az ennivalónk. A harapós, fanyar ízt az első korty osztrák teáig őriztük. Egymásra torlódó, lidérces lá­tomások... Valószínűleg soha­sem fogom elfelejteni azt a mankón ugrándozó embert, akivel egy csupasz erdőben ta­lálkoztunk. Zokogott:- Elvesztettem a családomat. Nem tudom, merre mehettek. Könyörüljenek meg rajtam! En­gedjék, hogy magukhoz csatla­kozzam! Nem mondtunk sem igent, sem nemet. Jöjjön, ha gondolja, hogy lépést tud tartani velünk. A végső kétségbeesés határán voltunk.- Ez így nem mehet tovább! - tört fel felőlem a józan ész sza­va. - Határ, nem határ, tovább nem csavaroghatunk, mert összerogyunk a kimerültségtől és megfagyunk. Elég volt a szántóföldekből! Keressünk egy országutat és induljunk el rajta valamilyen irányba. Biztosan el­jutunk egy faluba! 5 óra körül járhatott, de még mindenütt szurkos sötétség uralkodott, amit csak időnként szelt át visítva egy-egy vörös ra­kéta. Lövések dördültek...- Ne menjünk arra, ott bizo­nyosan oroszok vannak!- Valószínű, de arra kell len­nie a határnak is!- Mindegy, csak jussunk el va­lahová! A zaj és a fény egyre erősö­dött, úgyhogy már tisztán kive­­heltük az előttünk lévő nádren­geteget, s azon túl valami feke­te óriást...- A torony! A határőrlorony! Élve vagy halva, de oda kell ér­nünk! Neki a nádnak! CVatosan szereltünk volna menni, de recsegett, ropogott minden. Porrá töredeztek lép­teink alatt a fagyott szárak. A fülsértő robajban is észre­vettük azonban, hogy többen vagyunk, mint négyen. Két em­ber csörtetett lélckszakadva utánunk. Az egyik a mankós volt (fölismertük sánta bicegé­séről), a másik egy magyar ha­tárőr...- Megölöm! - sziszegte Jóska, s már nyúlt is a bicskája után. - Nem hagyom magam elfogni!- Ne féljetek testvérek! - kiál­tott ekkor lihegve a katona. - Segíteni akarok nektek! Csak ezt az irányt kövessétek! Le ne térjetek róla! Itt vannak pár­száz méterre az osztrákok, ők lövöldöznek és rakétáznak, hogy irányt adjnak, csakhogy ti ezt nem tudhatjátok. Utánatok futottam, hogy megmondjam: szabad előttetek az út! Mi nem lövünk, vagy ha igen, csak a le­vegőbe, a közelben portyázó ruszkik megtévesztésére! Neki akartuk ajándékozni ma­radék magyar pénzünket, de nem fogadta el:- Mi is magyarok vagyunk. Veletek érzünk! Siessetek! Szürkén, szomorúan hajnalo­don. Még egy kis patak volt előttünk, de azon jégpáncél fe­szült; elbírt bennünket. A köze­ledő oroszok - határzónában lé­vén - már nem lőhettek... November 24-én reggel 7 óra­kor mondtunk búcsút a hazai földnek. * * * * * Új fegyver a rák ellen Dr. Somlyai Gábor előadása Los Angelesben A csökkentett deutérium-tar­talmú víz új fegyver a rákos sej­tek osztódásának lelassítására, megállítására. Ezt állítják a szerrel szimpatizáló magyar la­pok, azok az orvosok, tudósok, akik alaposabban megismerték a szer hatását, és ezt tanúsítják a betegek százai, akik az életü­ket köszönhetik az új kezelés­nek. Akik nem járatosak a kémia és a biológia területén, talán nem is tudják, mi a deutérium, pedig a természetben előfordu­ló vizekben körülbelül 150 Ppm (Parts per million) található. A deutérium a hidrogén egy izo­tópja. Á magyar TV híradó mint rákellenes csodaszert mutatta be a VITAQUA-t (amely az engedélyeztetés előtt álló gyógyszer egy "enyhébb" válto­zata és megelőzésre szolgál), másnap a betegek megroha­mozták a gyógyszertárakat és az élelmiszerüzleteket. Az Or­szágos Gyógyszerészeti Intézet vezetője megtiltja a víz patiká­ban való árusítását. A szer el­lenzői vehemensen támadják, habár a sajtó hasábjain kevés tudományos ellenérv hangzik el, ám a tekintély nagy úr. A ki­tűnő tapasztalati és kísérleti eredmények hatására mégis megadják az engedélyt három kórházban a "dupla vak" (doub­le blind) teszt-sorozat elvégzé­sére. Dr. Somlyai Gábor, a "köny­­nyűvíz" feltalálója a Magyarok Világszövetsége rendezésében és a Mérnökkor, valamint az Arany János Kultúr Kör támo­gatásával előadást tartott a Val­ley Radisson szállóban, novem­ber másodikán. A fiatal tudós a József Attila Tudományegyetemen végzett 1982-ben, mint biokémikus. Már az egyetemen eljegyezte magát a molekuláris biológiával és a rákkutatással. Kutatóként dolgozik a Göttingcn-i egyete­men és a Columbia egyetem la­boratóriumaiban. Számos előa­dást tart a csökkentett deutéri­um-tartalmú víz sejtekre gyako­rolt hatásáról a világ sok egye­temén és tudományos intézeté­ben, szaklapokban publikál. Los Angeles-i előadásában el­mondta, hogy az élet másként viselkedik, ha deutériumsze­gény környezetbe kerül. A ter­mészetben megtalálható deuté­rium nélkülözhetetlen a sejtosz­tódásban. Ha tehát a kórosan burjánzó, tumoros sejtek olyan környezetbe kerülnek, ahol nem tudják felvenni a vízből a megszokott deutérium mennyi­séget, osztódásuk lelassul, illet­ve megáll. A daganat élctelc­­métől megfosztva, képtelen to­vább fejlődni. Tíz éve ismert tény, hogy a hidrogénionnak központi szerepe van a sejtosz­tódásban, tehát nem valami csodaszer felfedezéséről van szó, nem is egy új vegyületről, hanem a sejt egy központi, álta­lános szabályozási mechaniz­musának a megértéséről. A deutérium-szegény víz hatá­sát szövettenyészetekben és ál­latkísérleteken vizsgálták. A humán emlőtumorral transz­­plantáll állatok 60 százalékánál teljes tumor regressziót tapasz­taltak. A készítményt eddig 651, ncgyvcnfclc rákfajtában szenvedő beteg fogyasztotta. Az eredmények kétséget kizáróan igazolják a hozzáfűzött remé­nyeket. A toxikológiai kísérle­tek során bizonyítást nyert, hogy semmiféle káros mellék­hatása nincs az egészséges szer­vezetre. A könnyűvizet (hiszen a deu­tériumtól megfosztott víz a ne­hézvíznek épp az ellenkezője) sok termék alapanyagául lehel felhasználni. Erre a szabada­lomra alapozta a budapesti Florin cég a YUVAN kozmeti­kumok kifejlesztését. A külön­böző hidratáló krémek fiatalító hatása hetek alatt mutatkozik, használata megszünteti a bő­rön látható sötétebb foltokat, eltünteti az úgynevezett futó­szemölcsöket. A cikk elején említett VITAQUA számtalan üdítőitalnak, élelmiszernek szolgálhat alapanyagul, meggá­tolva ilymódon a rák kifejlődé­sét. Ha néhány hónap múlva, a klinikai tesztek befejeztével el­fogadott gyógyszer lesz Ma­gyarországon a csökkentett de­utérium-tartalmú víz, másnéven a Dd. Water, kétséget kizáróan áttörést jelenthet a rák elleni küzdelem egyre reménytele­nebbnek látszó hadszínterén, és talán egy újabb hazai tudós ne­vét kell majd a világnak megta­nulnia: Dr. Somlyai Gáborét. SAMAY ATTILA 1995. november 17. □ AMERIKAI Magyar Ifirlap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents