Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-12-09 / 47. szám
Jancso Zsuzsa KUTYA VILÁG A minap éppen úszni indultam kevenc szomszédasszonyomhoz, aki kegyeletből egész télen fűti az uszodáját (a megboldogult férje imádott úszni, méghozzá gőzölgő, 98 fokos vízben) - amikor meglepő dolog történt. A bejárat előtt szobrozó két hatalmas farkaskutya megelevenedett és harcias ugatással elindult felém. Szégyen ide, szégyen oda, bizony hazaszaladtam és csak telefonon mertem érdeklődni, minek köszönhető a fokozott házőrzés? Eddig csak a kertajtón vicsorgó "Harapós kutya" tábla, meg a burglar alarm volt hivatott elriasztani a betörőket. Henrietta közölte, hogy a kutyák nem az övéi - csak úgy jöttek valahonnan és letelepedtek az ajtaja előtt. Szerinte "nagyon barátságosak", de azért ő is csak a hátsó ajtón mer bemenni a saját házába, a postás pedig már napok óta nem hajlandó kikézbesíteni a küldeményeket. Az állatok közül az ember mindig is a kutyát tartotta legjobb barátjának. Szebbnél szebb történetek, valóságos legendák születtek bátor, okos, életmentő kutyákról - gondoljunk csak Lassie-re, Jack London "éneklő kutyájára", vagy Nicole Simpson ölebére, amely elvezette a szomszédokat gazdája holttestéhez -, s ráadásul a hűséges ebnek (a barátokkal szemben) az a jó tulajdonsága is megvan, hogy nem beszél. Manapság azonban, félelmetesen elkutyult világunkban a kutyákkal is egyre több baj van. Amerikában naponta hallani olyan esetekről, hogy a harcias kutya megharapja a postást, megcsonkítja a kocogó asszonyt, vagy széttépi az udvaron játszó kisgyermeket. Elsősorban a pitbull vált hírhedtté agresszivitása és súlyos kimenetelű támadásai miatt. Mint minden másban, Magyarország a harci kutyatartásban is gyorsan felzárkózott a "fejlett Nyugat" mögé. Néhány hete adták hírül a magyar lapok, hogy egy 72 éves budapesti asszonyt Gödöllőn, a Lázár Vilmos utcában széttéptek a kutyák. Az ügyben a "gyanúsított" a helybeli Fészek panzió két bullterrierje, "akiket” a rendőrség őrizetbe vett, gazdájuk ellen pedig gondatlan emberölés gyanújával indult eljárás. A panzió udvarán azonban még vagy öt hasonló jószág korzózik, fittyet hányva a város kutyatartási szabályaira, melyek lakásonként egy kutyát engedélyeznek, azt is csak akkor, ha a kert be van kerítve. A probléma nem volt újkeletű, a panzió tulajdonosa, Papp Tibor ellen már 1993-ban is tettek feljelentést kutya ügyben, de a rendőrség tehetetlen volt. Ez év januárjában hoztak ugyan egy kormányrendeletet Magyarországon a pitbull és bandog típusú kutyák behozatali és tenyésztési tilalmáról, a rendelet azonban a kutyák tartását nem tiltja. A HVG cikke szerint "a jogszabály állami látszatintézkedésnek tűnik", amely a közhangulat lecsillapítására szolgált, valójában azonban módott adott a tulajdonosoknak kutyáik megtartására, sőt "átkeresztelésére" is. A pitbull ugyanis rendkívül hasonlít egy másik, teljesen veszélytelen fajtára, az őrző-védőkutyaként használt Staffordshire terrierre. Az elhalálozott "legális" terrierek törzskönyvei 8-30 ezer forintos áron cserélnek gazdát;a pitbull tulajdonosok így szereznek hamis papírokat a fenevadaknak. Kik ezek a tulajdonosok? A Népszabadság "Vad kutyák korában élünk" címmel érdekes fejtegetést közöl a kutyatartásról. Magyarországon mintegy másfél millió kutya él, s számuk az utóbbi 10-15 évben ugrásszerűen megnövekedett. A városba költöző falusi lakosság beszűkült életébe magával vitte, "átmentette" a természetes életforma utolsó emlékét, a kutyát. Ennek oka nem annyira az állatszeretet, mint inkább a ridegebbé, keményebbé vált környezet, a baráti összejövetelek ritkulása, a társadalmi szolidaritás hiánya. Nagy szerepet játszik a kutyatartásban a divat is. A kutya státusz szimbólum. A különleges tervezésű nagy házakhoz, a méregdrága ruhákhoz és autókhoz nem passzol akármilyen csóró kutya. Aki vérengző, harcias ebet tart, erőt demonstrál. A divat most nem az okos és kedves kutyáknak kedvez - jegyzi meg szomorúan a cikkíró Rab László, aki saját bevallása szerint "a loncsos, a talált és a kivert kutyákat" szereti, s állítja, hogy az emberölésre is képes fenevadaknak nincs helye köztünk. Sajnos azonban, ma a vad kutyák idejét éljük. A téma lépten-nyomon felbukkan a magyar újságokban. A gödöllői eset előtt egy nappal egy másik asszony ugyancsak ebek támadása miatt vesztette el egyik szemét, majd röviddel ezután rendőrre támadt a pitbull, aki lelőtte az állatot, és most ezért indult ellene eljárás. Várszegi Zsolt, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének elnöke úgy véli, sok ember azért tart harci kutyát, mert másképp nem tudja kiélni agresszivitását. Várszegi elismeri, hogy a kormányrendelet ellenére folytatódik a pitbullok tenyésztése és a viadalok szervezése, amelyeket azonban a rendőrség nem képes leleplezni. Mint mondja, "csak olyan törvényt érdemes hozni, amit az illetékesek végre is tudnak hajtani.” Más országokban is van kutyaprobléma. Kínában például olyan intézkedést terveznek, amely megdrágítaná a kutyák regisztrálási díját: a kutyatartás évi tízezer jüanba-100420 ezer dollárba kerülne a szegény kínainak, akinek havi keresete átlag 500 jüan. A kínai hatóságok szerint tavaly 52 ezer embert harapott meg Pekingben kutya, és 86-an haltak meg veszett állat marásától. * * * A Hálaadás Napján nagy doboz süteményt vittem Henriettának. A kutyáknak is szántam egy pár jó húsos pulykacsontot - hadd legyen nekik is valami örömük -, de már nem voltak ott. Ki tudja, hová lettek ebben a kutya világban... HOGY MIK VANNAK!! Az ükunoka rendet csinál Tolsztoj birtoka jó kezekben Leó Tolsztoj, a legnagyobb orosz írók egyike, a Moszkvától 120 mérföldre délre fekvő Jasznaja Poljanán született 1828-ban. A helység neve magyarul "világos tisztást" jelent. Itt található Tolsztoj szülőháza és falusi birtoka, ahová visszatérve később legnagyobb regényeit írta - a Háború és békét és az Anna Kareninát - és itt is nyugszik az író, ahogy kívánta: jeltelen sírban, amelyhez csak egy erdei ösvény vezet. A szerény egyemeletes ház ma múzeum, amelyet bizony a szovjet felelősök nem tartottak a legnagyobb rendben. Pedig a tudósok és irodalmárok szívesen tanulmányozzák Tolsztoj gazdag személyes könyvtárát, és évente turisták ezrei járják be, kellő tisztelettel, a házat, amelyben ma is minden ugyanúgy található, ahogy 1910-ben, amikor az író meghalt. Még a sétabotja is ott áll az egyszerűen bútorozott hálószoba egyik sarkában, ahol hagyta. Négy hónappal ezelőtt új igazgatót neveztek ki Jasznaja Poljanába. A múzeum új igazgatója nemcsak rengeteg ötletet hoz magával, hogy felvirágoztassa a kissé megfakult "kulturális mauzóleumot" -hanem a családi nevet is. A 31 éves Vlagyimir Tolsztoj a nagy író ükunokája. Évekig hadakozott, hogy megmentsen valamit a szovjet hatóságok nemtörődömsége miatt teljesen lepusztult házból és a mintegy 1000 hektáros birtokból. Amikor megérkezett, igen szomorú helyzetet talált. A levegő és a víz szennyezett volt a közeli tulai vegyi gyár hulladékától (Tula köztudottan ipari központ); az erdő szinte kipusztult. Az eddigi adminisztrátorok eladták a birtokot körülvevő természetvédelmi területet, hagyták, hogy a helyi kiskirályok nyaralókat építsenek ott, és egy hatalmas turistaközpont kiépítését is tervezték. Amikor Vlagyimir augusztusban megérkezett, elődje már az egész évi költségvetésnek nyakára hágott, és el is adogatott néhány értékesebb berendezési tárgyat. A birtokon nem volt egyetlen használható telefonvonal sem, és a több mint száz alkalmazott hónapok óta nem kapott fizetést. Vlagyimir Moszkvában született, szakmája újságíró, de nagy lelkesedéssel veti magát a munkába. A kormánytól pénzt vár, és engedélyt, hogy kiterjessze a védett területet a birtok körül. Úgy érzi, sokat tanulhat az ottani parasztoktól, akiknek már apja, nagyapja is a birtokon dolgozott. Közös erővel fel tudják lendíteni, működő, életképes farmmá tenni Jasznaja Poljanát, mint Leó Tolsztoj idejében volt. Az ükunoka hangsúlyozza, hogy nem tart igényt a birtokra, amelyet az író özvegye "az orosz népre" hagyott. Csupán élvezi bejárni, gyalog vagy az egyetlen megmaradt lovon, és ihletet, erőt merít belőle. Tolsztoj egyszer azt írta, el sem tudná képzelni Orosz(Folytatás a 6. oldalon) Már dereng az ég alja, ahogy a Karácsony közeledik. Az amerikai családi házakon megjelennek a színes lámpafűzérek. Egyre többen keresik fel a fenyőfa-árusító helyeket, az áruházak parkolóiban nem lehet üres helyet találni. Megannyi jele az ünnep közeledésének, ami sajnos távolról sem jelenti az ádventi hangulatot, hiszen csupán fizikai előkészület, a megszokott külsőségekkel. Az otthonok átesnek a szokásos nagytakarításon, a konyhákban diót törnek és a háziasszony hosszú listával megy vásárolni. Közeledik a nap, amikor meg kell vetni az ágyat az ünnepi kalácsnak, elindítani a kovász életre kelését, amely egyik megvalósítója az ádventi ígéretnek; lassan kezd testet ölteni, mint az anyaméhben a fejlődő új élet. A gondolatokat is megtermékenyíti ez a szellemi kovász, amely nem tud elmenekülni kötelessége elől és amire egy éven át nincs ideje vagy hangulata, tucatjával veti fel a kérdéseket, keresi a magyarázatot régi vagy mai problémákra, hiszen karácsonykor nem illik, nem lehet úgy élni, mint máskor. * Figyelemre méltó összeütközése a környezet védelmében nevelkedő mai embernek, amikor a föld kerekén milliószámra fosztja meg az élő fenyőt földbe kapaszkodó gyökereitől, hogy önző hangulathajhászásában szobájába állítsa. Elgondolkoztató ez az engedmény, mint amikor a hagyományos farsangi felvonulás idején, a felszabaduló érzékek és ösztönök tombolásában, szemet huny a korábban törvénnyel üldözött cselekmények előtt és elnézi az emberi kielégülésvágy most ártatlannak minősülő kitöréseit. Ma már a föld egész kerekén összeforr a karácsonyi ünnep a feldíszített fenyőfával, még azokban az otthonokban is, ahol a hit, a vallás nem egyezik a karácsony keresztényi üzenetével. Az örökzöld fenyőág a rómaiak óta szimbólum, az egyre díszesebben teleaggatott fenyőfa pedig a németek alig kétszáz éves kezdeményezését terjesztette el. Mégis, a sok kis fácska úgy szakad ki rokoni környezetéből, mint a fiatal vagy éppen embrionális karakul bárány, hogy bunda legyen belőle. Élete megszakad, a szobák téli melegében napokon belül kiszárad és itt, Amerikában már Karácsony másodnapján a szemétre kerül. Igaz, hogy az esetek nagy százalékában erre a célra külön tenyésztett fákról van szó, amelyek kivágásával nem csonkítják az élő erdőket, de mégis élő fák, amelyekből nem tud elég lenni. Vajon mikor kerekedik a környezetet védő törvény a hagyományos szokás fölé és megtiltja a lucfenyők legyilkolását, mint ahogy az elefántcsont feldolgozását és árusítását tette feketelistára? * Miért van, hogy hivatalos intézmények mindig az ünnep előtti szakaszra időzítik a kellemetlen bejelentéseket? Mintha az Iroda született ridegsége lenne ez, lényétől folyó elutasítása mindennek, ami költői. Mert a Karácsonynál szebb, nemesebb gondolata még nem támadt az embernek. Mint hírlik, a dél-kaliforniai gázművek az ünnep előtt tervezi kiküldeni az esedékes számlákat, amelyek meglepetésszerűen és fájdalmasan drasztikus áremelést tartalmaznak. Vajon tönkre ment volna a vállalat, ha vár ezzel, mondjuk, januárig? Hiszen decemberben mindenkinek annyi kiadása van és az ilyen kellemetlen hír rontja az ünnepi hangulatot. Nem, nem is merünk arra gondolni, hogy ez szándékos lenne. Bár elgondolkoztató évtizedek tapasztalata, amikor tehetős nagy üzemek az elbocsátások, létszámcsökkentések bejelentését mindig ádventi ajándékként találták a legalkalmasabbnak. Egyezzünk meg abban a szintézisben, hogy mint maga az emberi élet, a Jó és Rossz örökös harca ez. * Meghívásnak eleget téve, módomban volt részt venni a Kaliforniai Luteránus Egyetem campus-án lévő templomban a nem mindennapi élményt nyújtó karácsonyi hangversenyen. Már maga az épület gyönyörűség, a modern templomépítészet egyik remeke. Kívülről és belülről is magasba törően lendületes és mint a protestáns templomok, hagyományosan egyszerű. A műsor elején régi angol karácsonyi énekeket hallhattunk a 14. és 15. századból, az egyetemi kórus és a Regents Singers előadásában. A mi szívünkhöz is közel állnak a több száz éves magyar ünnepi énekek,.de valahol messze, távol az időben, találkozni látszunk a többi néppel. A műsorfüzetből követni tudtuk az írott szöveget, amely régiessége ellenére érthető. Meg kellett szoknunk a "hódié" (today) és a "wolcum" (welcome) szavakat, többi társukkal együtt. Rám legnagyobb hatással a There Is No Rose kezdetű carol volt. A versszak végén a kórus egyre halkabban ismételte a ma már alig ismert latin szót: "Resmiranda... Resmiranda..." Mintha az évszázadok messzeségéből visszhangként jött volna és nem is volt olyan idegen... Az Adeste Fideles (O Come, All Ye Faithful) csodálatos himnusz, de ilyen méltósággal még nem hangzott, mint most, az egyetemi kamarazenekar és a kórusok intonálásában. Érdemes elgondolkozni a Hark, The Herald Angels Sing komponistáján (Mendelssohn), aki zsidó származása ellenére az egyik legszebb keresztény himnusz muzsikáját költötte, talán éppen filozófus nagyapja hatására, aki egész életében a vallási türelmességet hirdette. IBB AMERIKAI Q lifagyar Hírlap Qgjgg
