Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1994-11-04 / 42. szám

Jancsó Zsuzsa SZŰKÜLŐ VILÁG 2. rész- Nem értem, már több mint 900-an hiányoznak, és mindenki azt mondja, ez így van rendjén? Akkor minek van ezernél több szoba a fedélzeten?- Telepesek szállítása, diplomáciai küldetések, vészhelyzetek esetére... Most már egyre gyorsabban peregnek az események. Beverly arra kéri Picardot, rendelje el, hogy Worf vizsgálja ki... - Pardon, kicsoda? - Worf... tudja, a biztonsági főnök... a nagy darab Klingon, aki sohasem mosolyog! Hát ő is eltűnt? Mindenki eltűnik! Beverly rémülten keresi a fiát, de Wesley még megvan, csak rövid beszélgetésük közben tűnik el egy kanyarban. Beverly a parancsnoki hídra siet, ahol Captain Picard egy szál magában áll, és közli, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Nem érti, miért ágál a doktornő. Szerinte nem hiányzik senki.- És Will Ryker, az első tiszt? A szépfiú, aki szereti a nőket, a pókert és a trombitát? És Data, az android, aki arról álmodik, hogy emberi legyen, de soha nem érti a viccek poénját? És Diana, aki a lelkekbe lát és imádja a csokoládét? Hiszen ők mind élő, valóságos tagjai voltak a személyzetnek, a barátaik voltak, hát nem érdemel­nek egy búcsúszót sem? Picard a betegszobába küldi Beverlyt, hogy pihenjen le, de ő nem megy, mert fél, hogy Picard is eltűnik. Tovább vitatkozik:- Szóval ezt mind abszolút logikusnak tartja, ugye? Hogy mi ketten itt bolyongunk a Galaktikában, a Föderáció legmodernebb csillaghajóján, egyetlen fő személyzet nélkül...- Miért, hiszen sohasem volt szükségünk személyzetre! Beverly régi barátságukra hivatkozva próbál Picard lelkére be­szélni, de mire felnéz, már a parancsnoki szék is üresen ringatód­­zik... A többi már nem fontos, Beverlyt visszahozzák az összeroppanó űrbuborékból, amelyben ő egyedül élte át a szűkülő világ rémláto­­mását. A fontos ez a valószínűtlen érzés, amely biztosan mást is szorongatott már, hogy egyre kevesebben leszünk, miközben a világ túlnépesedéséről tartanak Kairóban konferenciát, köröttünk egyre fogynak a simogató, az erős, a dolgos kezek. Mondok egy példát. Felnőnek a gyerekek, kirepülnek a szülői házból, más városba, más országba költöznek, idő és pénz hiányá­ban csak ritkán látjuk őket. Mit számít akkor, hogy a világ népes­sége egyre nő - csak aki kell, az nincs soha mellettünk! Jó húsz éve az Amerika Hangjából értesültem, hogy megjelent a Watership Down című könyv. Nyulakról szóló tanmese emberek­nek, a "kutyák és farkasok" példázatához hasonló. Arról szól, hogy a szabadon élők ezer veszély közt tengetik életüket, míg a behódoló engedelmeseknek mindig van mit enniük, és van tető a fejük fölött. Hogy minden nap eltűnik közülük valaki, és soha nem tudják meg, milyen sorsra jutottak társaik? Hát Istenem -ki figyel oda? Amikor repülni kezdtem, 1960-ban, a Malév gépeken öt fős személyzet dolgozott: bal ülésben a gépkapitány, jobb ülésben a másodpilóta, középen a hajózó szerelő, hátul balra a rádiós és jobbra a navigátor. El sem tudtuk képzelni, hogy fog ezentúl repül­ni a gép, amikor megszűntették a rádiós pozícióját. De bizony nélküle is csak elment a gép, és később a szerelő nélkül is. Ma már a Boeing 767-est is három fő repüli. Több mint tíz évig állami hivatalban dolgoztam Los Angelesben. Ahogy romlott a gazdasági helyzet, úgy fogytak az alkalmazottak. Ha valaki nyugdíjba ment, helyette nem jött más, mert évekig felvételi tilalom volt. Amíg csak a főnökök fogytak, nem törődtünk vele, de amikor a dolgozók is kezdtek elmenekülni, látva a remény­telen helyzetet, egyre nehezebb dolga volt annak, aki ott maradt. Szerencsére nem én maradtam utolsónak, találtam másik állást, ami még előnyösebb is volt. Azóta már megszűnt a régi hivatal. Sajnos a privát szférában sem kevesebb a gond. Nehéz jó munkaerőt találni. Aki jó, annak igényei vannak, akinek pedig nincsenek igényei, az nem kell. És közben állandóan azt lesi az ember, hogy mikor marad üresen a legutolsó szék is... A huszonnegyedik században mindenre van megoldás, de itt a huszadikban még nem gyógyítható a "szűkülő világ-szindróma". Aki utolsónak marad a zsugorodó buborékban, azt a többiek - persze, tisztes távolságból, kívülről -értetlenül nézik. Nem tudják, miért lett számára üres a világ. Hiszen mindig lehet valaki mást találni, az elveszített barát, szerető, munkatárs pótolható. A világ teli van emberekkel és lehetőségekkel - csak az a baj, hogy ez már nem az ő világa. D amerikai Hfagyar Hírlap HOGY MIK VANNAK!! A szentté avatott pornósztár Egy ország bálványozta Moana Pozzinak hívták, és né­hány hete hunyt el májrákban egy lyoni kórházban. Az olaszok más neveken is ismerték: ő volt a "Kéj királynője", a "Tiltott Vénusz". A nyáron Indiában járt, ott szedhe­tett össze valami vírust, ami más­fél hónap alatt elvitte. A pornó-filmek koronázatlan királynője halálában megdicső­­ült. Valamennyi olasz napilap egész oldalas visszaemlékezése­ket közölt barátaitól, az olasz po­litika és művészet nagyjaitól. Az Espresso című hetilap címlapfo­tóján fénylő glóriával ábrázolta, a Panorama "A bűn szent asszonyá­nak" titulálta. Végső soron való­színűleg a végrendelete juttatta a mennybe Moanát, mivel egész va­gyonát rákkutatás céljaira hagyo­mányozta. Harminchárom éves volt, akár­csak Krisztus - írta nekrológj ában a LaRepubblica. Életének utolsó órájában édesanyja Szent Ágos­ton vallomásaiból olvasott fel ne­ki. Michele Giordano nápolyi ér­­sek pedig a gyászmisén - könyörü­letes és megbocsátó gesztussal - "tékozló leánynak" nevezte. Elio Fiorucci ismert milánói divatmo­gul így nyilatkozott róla: "Sugár­zó volt, akár egy istennő. Mozgá­sával, hangjával szinte megbéní­totta, kábulatba ejtette a férfiakat. Mintha a Madonna je­lent volna meg előttük." Moanát tehát nem az egyház avatta szentté, hanem az olasz férfiak, akik egyébként is "Ma­donna-Komplexusban" szenved­nek. Talán azért lett a ma Itáliá­­jának szimbólumává, mert ő volt a képmutató olasz társadalom tö­kéletes ellentéte. Az olaszok ugyanis a külvilág felé erkölcsös­séget, hitbuzgóságot és illemtu­dást sugároznak, magánéletük­ben azonban a tízparancsolat ál­tal tiltott valamennyi bűnt elkövetik. Moana testesítette meg az olaszok rejtett vágyait. Moana személyiségében ötvö­ződött a kifinomult ízlés és a buja érzékiség, Eros és Thanatos, a pokol és a menny. Magánéleté­ben művelt, kellemes társalgó volt, megértő barát és hűséges szerető. Imádott olvasni, megbe­csült vendége volt a legnépsze­rűbb TV talk show-nak. Halála előtt 2 héttel Berlusconi 5-ös csa­tornáján az ország legismertebb színészei számára rendezett ve­télkedőt is ő nyerte meg. Moana 1960-ban született a Ge­nova melletti Lermában. Szülei hívő katolikusok voltak, a szex ta­bu volt a szülői házban - talán ezért is igyekezett ez ügyben ko­rán tapasztalatokat szerezni. Ki­derült, hogy nincs is abban semmi rossz... Bekerült a filmvilágba, kisebb szerepeket kapott. A fordulatot életében Riccardo Schicchi, az olasz pornóipar királya hozta. Ő az, alá Cicciolinát csinált Staller Ilonából, s akinek jelenlegi fele­sége az egykori magyar tini-ki­rálynő és új szexbálvány, Henger Éva. Moana azonban Ciccioliná- Folytatás a 7. oldalon) A törvény tisztelete Olvasóink jól emlékeznek rá, hogy ezen a helyen nem szoktunk helyi politikával foglalkozni. Mindig előnyben része­sítettük az általános emberi témákat, amelyek nyomán marad valami leszűrt tanulság, plusz, amit az értelem kapott, mara­dandó emlékkép. A megtárgyalt kérdés nem válik szétoszló füstté, amint a politikai helyzet megváltozik, vagy egy válasz­tás lezajlik. Úgy érezzük, ezúttal jogos a döntés a kivétel szabályának alkalmazása mellett. Ami most Kaliforniában az érdeklődés középpontjába került, nem múló politikai fogás, üres érvelés, még ha ezzel kapcsolatban is politikai érdekcsoportok csap­tak össze. A vita középpontjában azonban lényeges társadal­mi kérdés áll, az emberi együttélés egyik alaptörvénye, a kö­zösen elfogadott törvény mindenkire vonatkozó tisztelete. Az ártatlan vagy gyanútlan polgár (vagy nem polgár), kö­zönséges és jobb sorsra érdemes halandó képtelen nem tudo­mást venni arról, hogy választás közeledik, amelyen a politi­kai érdekek mellett ismét egyéni érdekek is csapnak össze és az így kialakult harcban mindenkinek tudomásul kell vennie ennek a választási kampánynak a modern amerikai életben kialakult gyakorlatát, amikor is a jelöltek nem saját program­jukat hirdetik, hanem az ellenfelet piszkolják, az ízléstelenség minden ismérvét kielégítő módon. A legsötétebb és leginti­mebb részleteket is megtudjuk arról, akit sorsa az ugyanarra a tisztségre pályázó másik jelölt ellenfelévé tett. A fejünk fölé lógatott horgokon ravasz kis csalétkek fityegnek, mint például a nyilvános helyen történő dohányzás szabályozását illetően. Elképzelhetjük, hogy amikor egy nagy dohánygyár milliókat költ a javaslat propagálására, az eredményes ködösítés elle­nére ez nem az embereknek a dohányzás szenvedélyéről való leszoktatását célozza. Most azonban másról lesz szó. Mint ismeretes, benyújtot­ták a 187-es számmal ellátott javaslatot, amely a törvénytelen bevándorlóktól kívánja elvonni azoknak a kedvezményeknek egy részét, amelyek a legálisan itt tartózkodóknak járnak. Az Egyesült Államok széltében-hosszában jól ismerik Ka­lifornia súlyos problémáját a törvénytelenül és erőszakosan bevándorlókkal kapcsolatban. Ennek az egykor legprosperá­lóbb nyugati államnak dél felé hosszú és nehezen ellenőrizhe­tő határa van a szomszéd ország felé. Demokratikus köztár­saságról lévén szó, Amerika nem telepített robbanó aknákat a határ mentén, így egészen a közelmúltig úgyszólván szaba­don szivároghattak be, különösen az éjszakai sötétség leple alatt, Mexikó kalandra és általában jobb életre vágyó polgá­rai. Amikor ezek a hívatlanul érkezők amerikai földön tartóz­kodtak, szinte önműködően élveztek bizonyos jogokat, általá­nos társadalmi és szociális segélyeket, iskolázást, betegbiz­tosítást. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik döntésével például elismerte azoknak a gyerekeknek az iskolázásra vo­natkozó jogát, akik szüleikkel illegálisan tartózkodnak az or­szágban. Tulajdonképpen visszaéltek ennek a nagy és alapjá­ban gazdag országnak az emberségességével, amely a határ­­átlépésen történt rajtakapás kivételével, nem zsuppolta vissza az engedély nélkül érkező önbevándorlókat. Ugyanakkor megadta az itt születetteknek a körülményektől független jo­gát is az amerikai állampolgársághoz. Mások, kevésbé szerencsések és agresszívek, sokszor évti­zedekig is várhattak, míg a kvótával bevándorolhattak. Senki sem kifogásolhatja a világon egyetlen országnak a jogát sem határai ellenőrzéséhez, a bevándorlások korlátozásához, kü­lönösen olyan esetben, amikor az érkezettek másnap már a markukat tartják. Az elmúlt évtizedekben az Egyesült Álla­mok bizonyos értelemben vállalta a jóbolond szerepét. Elné­zett és szemet hunyt. Egyes déli államokban, így elsősorban Kaliforniában, azonban ez a törvénytelen bevándorlás hatalmas és renge­teg pénzt felemésztő problémává nőtt. Az a helyzet alakult ki, hogy papíron egyszerűen kimutathatatlanul nőtt az itteni la­kosság száma, az állammal szemben támasztott igényeivel együtt. Mintha a szomszédos ország gazdaságilag sokkal előnytelenebb helyzetben élő polgárai új és titkos honfogla­lást hajtanának így végre. Akik hosszabb idő óta itt élnek, jól láthatják, hogyan változik meg az itteni városok egy-egy ne­gyedének a képe, határozott elmexikósítást mutatva. Ez a most szavazásra kerülő törvényjavaslat ezt a jogtalan és tart­hatatlan folyamatot igyekszik megállítani. Senkit sem kíván­nak kitoloncolni, csupán az itteni "ingyenebéd" mítoszát sze­retnék kitörülni a szomszédok tudatából. Nos, ezt a jogos és indokolt javaslatot igyekeznek bizonyos csoportok megsemmisíteni és a legelvadultabb propagandába kezdtek. Ahogy a választás napja közeledik, úgy csap az in­dulat lángja feljebb és feljebb. Nem természetes, hanem ag­resszív eszközökkel szított módon. A közvélemény szinte ket­téhasadni látszik. Az iskolásgyermekeket "felszabadítják" a kötelező fegyelem alól és "megengedik", hogy nagy tömegek­ben vonuljanak fel az utcákon. Az ember elkezd gondolkozni, amikor látja a mexikói zászlókkal történő felvonulást és felte­szi magának a kérdést: hát ki dirigál itt? Sajnos, a katolikus egyház a javaslat ellen foglalt állást, ál­talános jóléti, szociális kötelezettségekre hivatkozva. Felme­rül azonban a gondolat, hogy nincs-e ennek anyagi vonatko­zása, hiszen a törvénytelen bevándorlók szinte száz százalék­ban katolikusok? Az államnak törvényei vannak, amelyekkel a törvénytelen (folytatás a 9. oldalon) MINDEN NAP KAPHATÓ HALÉTEL ÉS CIPÓ A CSÁRDÁS ÉTTEREMBEN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents