Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-10-14 / 39. szám
Jancsó Zsuzsa OLVASOM az újságban... Jancsó Zsuzsa Visszamegyek repülni! Tisztelt Vezérigazgató Úr! Azért fordulok ma Önhöz levelemmel, mert elhatároztam: én visszamegyek repülni! Ha nem tudná, szívesen elmondom, mert jól esik beszélni róla: én valamikor - időszámítás előtt - stewardess voltam a M ÁLÉ V-nél. Nem egy évig vagy kettőig, hanem tizenöt hosszú esztendeig, amelyeknek minden percét imádtam. Bizony, a hatvanas évek... Azok voltak életem legszebb évei! Persze, azóta voltak már az életemnek más legszebb évei is, például a hetvenes évek, amikor kijöttünk Amerikába és végre anyaszerepet is játszhattam a gyerekeim mellett. Vagy a nyolcvanas évek, amikor újra beültem az iskolapadba, és az egyetemen a lányaimmal egykorú gyerekek között fiatalodtam, egyenesen a forrásból szippantva be az olasz kultúra nektárát. Na és a kilencvenes évek nagy kalandja, az újság, az írás! Azokról a legszebb éveimről nem is beszélve, amiket a férjemre "pazaroltam", ahelyett, hogy a Hufnágel Pistához mentem volna feleségül... Na de térjünk vissza a repüléshez. Szeptemberben a Maléwel utaztam New Yorkból Budapestre és vissza - hát mondhatom, életembén nem volt ilyen jó dolgom! Igaz, az első osztálynak is része volt benne, a kényelmes ülésnek, a figyelmes kiszolgálásnak. De a meglepetés már sokkal előbb kezdődött. Pontosan akkor, amikor a váróteremben megláttam az első csinos stuvit, sötétkék-zöld színkombinációs Pierre Cardin egyenruhában, helyes kis blúzban, divatos cipőben, a legújabb modellű, gurulós bőröndöt húzva maga után. Aztán jött a második, a harmadik, fiúk és lányok vegyesen, hosszú tömött sorokban csak jöttek és jöttek... Hát hányán vannak ezek? Bezzeg az én időmben mindig ugyanazt a vasutas egyenruhát hordtuk, kalauznő táskával, annál jobban csak az ormótlan egyensapkát utáltuk feltenni - akkora volt, hogy hármasával stószolva belefért egy egész karton cigaretta. Kihajtós gallérú notion egyenblúzunk csak akkor volt, ha sikerült eljutni egy amszterdami éjszakázóra, addig vasaltuk a magyart és gyakoroltuk a hegymászást a farkerekes LI-2-essel Tiranába. A gépen egyedül voltunk, maximum a Klement Öcsi segített néha kiadni a szalámis szendvicseket, mondván, hogy "Pikköljenek, emberek - ingyen van!" A nehéz táskát meg gyalog cipeltük ki a géphez a betonon át, sőt, néha még az árús ládát is... Ha kevés volt az utas a Tirana-Rómán, az egyik stuvi Tiranában várta meg, amíg a gép visszajön. És mégis milyen szép volt, micsoda romantikája volt akkor a repülésnek! Ezek a mai stuvik kedvesek, udvariasak, mosolyognak, mindig bemutatják a mentőmellényt, és készségesen hoznak ásványvizet. Nem szedik le a lazacot, és leszállás előtt sem próbálják gyorsan "felvenni a cihát". Ugyan mi örömük lehet a repülésben? Megszólítok egy fiatal fiút (vajon mit gondol, micsoda őskori lelet lehetek?), mondván, hogy ismerős arcokat keresek, akikkel netán együtt repültem régen. -Milyen régen? Majdnem húsz éve? Hiszen ő akkor még nem is élt! Aztán mégis találok ismerőst, másod-stuvi volt a legjobb barátnőm személyzetében, aki most visszament repülni. Róla beszélünk - vajon hogy bírja a "hétvégi stuviságot", Rómából ingázik Budapestre, miközben a férje vigyáz a gyerekekre. És mit szólnak hozzá a gyerekek? Igaz, már szinte felnőttek, a mamájuk csak néhány évvel fiatalabb nálam... Visszaúton is akad régi stuvi, 1967-ben kezdett, potom 27 éve. A haja katonásan rövidre nyírva, ez úgylátszik divat most, mint a kifúrt fül és a fülbevaló. Mesél a régiekről, kivel mi lett... Ja, az Ildi is visszament repülni! Meg a Varga Klári is. Ez is, az is, mindenki, aki él és mozog. Vezérigazgató Úr kérem, ugye nem találná furcsának, ha én is visszamennék repülni? Akár a hajamat is levágatnám, és kifúratnám a fülemet, hogy belemenjen a fülbevaló. Már el is terveztem, L.A. - Budapest között az utazás heti két nap, hármat repülnék, a Hírlapot meg megírnám a maradék két nap alatt, hiszen ebben már olyan rutinom van. Vagy havi két hetet itt és két hetet ott töltenék. Akkor aztán megint pezsegne az élet! Hallgatnám a fiúktól a bókokat (persze, csak kapitány jöhetne számításba, holmi navigátorokkal én sosem álltam szóba), és a férjem is újból belém szeretne, mert olyan ritkán látna. Még azt sem bánnám, ha csak olyan bók sikeredne, mint amikor szegény Szatyi Koppenhágában egy álmos hajnalon ártatlan mosollyal megkérdezte: "Mondja, Zsuzsika, mit használ szépség ellen?" Ha éjszakázó járatra mennék - hallom, ma már mindenki külön szobát kap - várnám, hogy bekopog-e valaki éjszaka, mint Nünüke Bukarestben, rumosüveggel a hóna alatt, hogy csak a holnapi ébresztést akarja megbeszélni... Vagy mint Gömbi és Ács Laci egy zürichi leragadáson, mikor meg akartak tréfálni, bekopogtak, és amint nyílt az ajtó, puff-puff! kiáltással felemelték a karjukat - a rémült utasok odabent úgyszintén, ugyanis a fiúk eltévesztették a szobaszámot... Vagy mint az a kis naíva, aki kínosan pedáns (folytatás a 7. oldalon) 4 1994. október 14. Hamvadó cigaretta-vég? A gyáros nem dohányos Amerikában nem illik dohányozni- és hovatovább nem is szabad. Jellemgyengének, ön- és közveszélyesnek tartják, aki füstöl. Ráadásul pénzbe is kerül az adófizetőknek, mert a statisztikák szerint többször és súlyosabban betegszik meg. Ma már a munkahelyen, szórakozó- és más nyilvános helyen, tömegközlekedési eszközökön szinte sehol sem lehet rágyújtani. Dohányzásra kijelölt hely sincs. Vannak viszont nemdohányzó utcák, sőt egész kisvárosok is. Rendületlenül folyik a dohányzást ostorozó kampány, amelyre most már nem lehet rálegyinteni, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Nem kizárt, hogy Amerikában a kábítószerhez hasonló, illegális helyzetbe jut a cigaretta. Ha mégsem, akkor csak azért, mert négy-nyolcszorosára tervezik növelni a dohánytermékek adóját. Törvényen kívül helyezett fogyasztást pedig mégsem lehet megadóztatni. A nyolcvan centes cigaretta dobozonként két dollárral drágult tíz év alatt. Ha a mostani negyeddolláros adót tényleg megnyolcszorozzák, akkor lekevesebb öt dollárba kerül majd egy pakli cigaretta. Amerika hálátlanul elfelejtette, hogy "őskorában" éppen a dohánynak köszönhette kezdeti meggazdagodását, talán a puszta megmaradását is. Harminc esztendeje még a felnőtt lakosság fele dohányzott, ma már csak a negyede. Azért a nagy dohánycégek csak megélnek valahogy: a Philip Morris cég például 11 milliárd dollárt forgalmaz hazai pályán. A láncdohányosból vad füstellenzővé vált Henry Waxman képviselő azt vágta a dohánycég igazgatójának fejéhez, hogy "a halállal kereskedik". Miles, aki egyébként csak vezeti, de nem szívja a Marlborót, azzal vágott vissza, hogy az "egészségvédők" ugyanilyen alapon betiltathatnák a sört és a zsíros ételeket is. (Ismerve Amerikát, én nem mertem volna ilyen tippeket adni, mert még képesek megfogadni!) A legújabb botrány akkor pattant ki, amikor több lap megszellőztette: a cigarettagyárak mesterségesen növelik a dohány nikotintartalmát, hogy erősebb szenvedélyfüggőséget okozzon. Állítólag harminc éve ismerik az élvezhető nikotinmentes cigaretta titkát, ám a szabadalmat elásták valahol... Ezzel szemben kétszeres nikotintartalmú dohányt importálnak Brazíliából. A dohánygyárak most hevej ellentámadásba mentek át. Mivel a cigaretta hasznosságát nemigen lehet reklámozni, megpróbálják a dohányzás ártalmairól szóló hirdetések hitelét rontani. Üzleti titok, mennyit áldoznak erre, azt viszont tudjuk, hogy csak ügyvédi költségre elmegy vagy hatvanmillió dollár. A gyárak ugyanis beperelték Kalifornia és Florida államot a dohányosok hátrányos (Folytatás a 9. oldalon) "Ausradieren!" A magyarok viharos és sokszor igen szomorú történelmük során szinte egybekapcsolódó szabadságharcokat vívtak és bizony eközben nem sok idejük és erejük maradt, hogy demokráciát építsenek. Egyesek úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy hazánkban a demokrácia és a demokratikus vívmányok nem hivatkozhatnak különösebb fegyvertényekre és győzelmekre, annak ellenére, hogy intézkedései mögött Szent István demokratikus elképzelései letagadhatatlanul jelen vannak és különösen vonatkozik ez Mátyásra, aki óta egyetlen uralkodó sem volt, aki közelebb állt volna alattvalóihoz, jobban figyelembe vette volna kívánságaikat és harcolt volna igazságukért. A jelen kor emberének nincs joga, hogy az ilyen törekvéseket a mai korszellem megfogalmazásában vizsgálja. A lépcsőn, a fejlődés fokozatain végig kell haladni. Rákóczi is csupán annyiban követte és szolgálta a népakaratot, amennyire ezt az ő korában meg lehetett tenni. Neves demokratáink között lehet emlegetni Széchenyit is, akinek azonban az volt a tragédiája - országos és egyéni viszonylatban is, - hogy lángészre valló meglátásait és terveit elsodorták a kor eseményei. Talán ne részletezzük ezt a felsorolást a huszadik század politikusaival, akik között ilyen és olyan is akadt, de sorsunk, ami elől sohasem tudtunk menekülni, nekik sem biztosított különösebb teret. A demokratikus gondolkodásból, az esetleges kisebbség véleményének tiszteletben tartásából azonban ez a nemzedék sem kapott különösebb leckét, vagy igazolást a körülötte lezajlott eseményekről. Igazi talaja sosem volt nálunk a türelmességnek, a másság elismerésének, az "élni és élni hagyni" elvének. Emiatt azután nem is lehet csodálni, hogy nyílt és leplezett diktatúrák sorozatán felcseperedett nemzettársaink alapjában úgy hozzászoktak a "rendeletekkel való kormányzás" alapelvéhez, hogy ma már el sem tudnak képzelni más módszereket. Amint értesülünk, otthon is csikorognak a kerekek, amelyek a választott demokrácia útjára szeretnék terelni az országot. Az egypártdiktatúrából pár évtizede nyugatra menekült magyarokból máig sem lehetett kiölni a gondolkozást, amely a nemtetsző itteni megnyilvánulásokra előszeretettel nyilatkozott olyan módon, hogy "miért engedik?" - "miért nem tiltják be?" - "meg kell szüntetni!" - és a többi. Bár hivatalosan évről évre elszajkózzuk a 48-as forradalom szabadsajtóért vívott harcának jelszavait, amikhez azután az átélés erejével kapcsolódtak az 56-os követelések, mégis sokszor kimondatlanul és meggondolatlanul kívánjük vissza a cenzúrát, természetesen abban a formában, ha kizárólag a mi elképzeléseinket szolgálná. Ismerek jó néhány olyan magyart, akinek az az elve, hogy "amit nem szeretek, az ne is legyen". Ilyen emberből természetesen nehezen lesz jó demokrata, mert az ellenvéleményt képtelen elfogadni, vagy éppen megtűrni. Nemrégiben a magyar emigráció egyik elterjedt lapjából értesültem, hogy a nagy külföldi városban az egyik tárlat ottani művész grafikáiból kiállítást rendezett. Történetesen a bemutatott képek nem egyeztek sokak ízlésével. Jól tudjuk, hogy nyugaton múltja van a boszorkányüldözésnek és az ilyen természetű hisztériakeltésnek. A tömegek rétegei csakhamar rárakódnak a kezdeti magra és a görgeteg lavinává válik. Ez a csoport is a hatóságokhoz fordult és miután kellő számot képviseltek, elrendelték a vizsgálatot, addig azonban a kiállítást bezárták és a rendőrség a képeket lefoglalta. Ezek után nem kell különösebben magyarázni, hogy a grafikai művek témája szinte "szókimondó" nyíltsággal szexuális volt és ha látatlanul nem is egyezünk a "pornográfia!" ítéletével, fogadjuk el az erotikus meghatározást, hiszen ilyen vonatkozásban legkönnyebb a felháborító polgárokat "táncba vinni". De ez tulajdonképpen nem is lényeges. A hangsúly azon van, hogy a cikkíró felhevülten az elkobzás oldalán áll. Egy pillanatig sem vonjuk kétségbe fennkölt erkölcsöt védeni kívánó szándékát. Ettől a pillanattól kezdve tulajdonképpen hanyagoljuk is el a képek témáját, hiszen ez csak hivatkozás és egyben felszólítás további intézkedésekre, amelyek árnyékában már eltűnik az erotikus téma. A cikkíró ugyanis azokkal együtt követel, akik bírósági ítéletet akarnak és az elkobzott képek megsemmisítését! Ezen a ponton már el kell gondolkozni. Ezek a képek egy művészember - mindegy, hogy milyen - alkotásai, tulajdonai. Sok óra munkát fektetett beléjük és ha a felingerelt csoportnak nem is, neki és az őt védőknek feltétlenül értéket képvisel, amit senkinek sem áll jogában megsemmisíteni. Bízunk benne, hogy az ottani bíróság nem alacsonyodik le annyira és nem tesz egyenlőséget önmaga és az egykori náci hatóságok közé azzal, hogy a megsemmisítést elrendelje. A kiállítás zárt helyen volt és a diszkriminált képeket csak az láthatta, aki ezek megtekintésére oda bement és esetleg a belépési díjat is megfizette. Közszemérem elleni vétségről, vagy éppen bűncselekményről tehát szó sem lehet. Nyilvánvalóan gyerekeket sem engedtek be a tárlatra és így az ő megrontásukra sem lehet hivatkozni. Sajnos, még mindig tele vagyunk kisdiktátorokkal, akik mindent "ki akarnak radírozni", ami az ő megkérdezésük nélkül, mások elképzelése, ízlése alapján jött a világra. Rendben van: zárják be a tárlatot, ha ez valakinek kielégülést okoz. De képeket megsemmisíteni...? HOGY MIK VANNAK!!
