Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)

1993-12-24 / 50. szám

CLAIRE KENNETH (New York) Kedves Barátainknak és Utasainknak a közelgő Karácsonyi és Újévi ünnepek alkalmából kívánok hálatelt szívvel sok boldogságot, szerencsét s eredményekkel teli 1993-as évet! Szeretettel és köszönettel: Maria Balogh Travel Services 19737 Ventura Blvd., Suite 300 Woodland Hills, CA 91364 Telefon: (818) 716-7600 (818) 700-1888 1(800) 339-8939 A Szent István Egyházközség magjar testvéreire a jó Isten áldását kéri. »agyar Szentmise december 25-én d.e. 10:45-ko Kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket is boldog, Isten áldotta Újévet kívánunk híveinknek és magyar testvéreinknek. Rév. Sir Rettig Hermann-József plébános St. Stephen’s Hungarian Church Los Angeles, CA 90011 Tel: (213) 234-9246 Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog Újévet kíván LEONARD TRANK 6010 Wilshire Blvd. 3$)$ Los Angeles, CA 90036 (213)931-7797 l ine Watch and Jewelry Repair. All Work Gurantced! f i Kellemes KA RÁCSONYl ÜNNEPEKET és sikeres ß ÚJESZTENDŐT kívánnak ismerőseiknek, ;»« barátaiknak, és minden magyarnak: Tóth Géza és Juci 8315 Ventura Canyon Ave. Panorama City, CA 91402 KORMOS Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és utazásokban is gazdag boldog Új Évet kívánunk minden kedves utasunknak, jövendőbeli ^ utasainknak, ismerőseinknek, barátainknak. ALL DIRECTIONS TRAVEL W 9080 Santa Monica Blvd. vl Los Angeles, CA 90069 (310) 271-8434 (800) 243-8434 « Ä AMERIKAI ... El MagyarIfirlap ■ 5_____________■ * Már közeledett a karácsony. Az első hó is lehul­lott, és vastag, fehér takaróval borította be a kis fürdőtelepet. Mintha egyetlen élőlény sem lenne sehol, a villák zsalugáter­­szemei behunyva, senkinek sem jutott eszébe Pestről lejönni az ünnepekre. Egyedül és elhagyottan éltem a balatoni villában. Ez közvetlenül az amnesztia után volt, már el­engedtek minket a kitelepítés­ből, de Budapestre nem mehet­tünk vissza. Az ilyen antikom­­munista elemeket, mint én, és sok-sok sorstársamat továbbra is kitiltottak a fővárosból. Gyakran az volt az érzésem, hogy a rizsföldek között, ahol kényszermunkát kellett végez­nünk, jobb volt. Összezsúfolva, nyomorult fekhelyeken, a durva munkahajcsároktól agyonhaj­szolva, de tudtunk beszélgetni, volt kihez szólni. Itt nem volt... Ha elmentem a népboltba, mindig reméltem, hogy lesz ott valami öreg nénike, akivel né­hány szót válthatok. De leg­többször hiába mentem, a re­dőny lehúzva, és egy cédula ki­ragasztva: Áruhiány miatt zárva. Másik reménységem, a postahi­vatal is csak nagy ritkán volt nyitva. A postamesternő bete­geskedett, és többet volt kór­házban, mint itt. Ilyenkor a vár­va várt leveleket sem kaptam bieg, pedig ezek tartották ben­nem a lelket. Férjemtől havonta egy cenzúrázott lap a börtön­ből... A nővéremtől, aki a szívét ki­tépte volna értem, csomagra számítottam. Ő küldte a börtön­be is a tisztasági csomagot. Lélekölő magányomban csak két látogatóm volt. Az egyik Ba­­tonya bácsi. Az ismeretségünk úgy indult, hogy ő meglátta a kertben a felhalmozott fatönkö­ket, és bejött ajánlkozni, hogy felaprítja nekem tűzifának. Hetvenöt éves lehetett, meggör­bült kis ember, s fogatlan szájá­ból enyhe pálinkaszag áradt. Bemutatkozott, hogy ő Batonya bácsi, és lehet utána érdeklőd­ni, mindig finom, úri népekhez járt kisegíteni.- De hová lettek a finom né­pek, most mindegyik villába prolikat utaltak be, és azok egyedül vágják a fájukat! - mél­tatlankodott. Hamarosan kialkudtuk a mun­kabért, Batonya bácsi elhozta a fejszéjét, a fűrészt, még ráadásul be is hordta a tüzelőt a konyhá­ba. Éppen teát főztem magam­nak, és megkínáltam őt is. Ettől nagyon megtisztelve érezte ma­gát, és ezentúl többször is be­toppant, csak úgy látogatóba. Lehet, hogy ízlett a tea és fő­leg a rum, amit beletettem. Batonya bácsi eleinte kissé fe­­szélyezcttcn viselkedett. A zsí­ros kalapját forgatta a kezében, majd a földre tette, a szék alá.-Teccik tudni, nem vagyok én akármilyen semmi ember! Kato­na voltam, mégpedig tengerész, a folyamőrségnél. Úgy bizony, és Horthy Miklós hajóján szolgál­tam, részt vettem a híres novar­­rai tengeri csatában! Gondolom, hogy ez érdekli naccságát, mivel hogy a hites ura testőr kapitány volt, éppen ő is Horthy Miklós­nál... Ezt beszélik a népboltban. Igaz-c?- Igaz. Nézze ezt a képet! A falon vékony arany keret­ben ott volt a fénykép. Délceg, fiatal testőrkapitány a királyi Várban. Most fcgyenc, politikai rab az oroszlányi halálaknában. Batonya bácsi legközelebb már nem emlékezett arra, hogy mit mesélt. Í£y látszik, a sok törkölypálinka és a hetvenöt év megrongálta a memóriáját. A duplarumos tea után elmereng­ve nézett maga elé.- Tudom ám, hogy a naccsága könyveket írt... Ezt a postáskis­asszony mesélte. Hát én is tud­nék írni, mert bizony világlátott ember vónék... Sosem mentem el katonának, mert mi a hábo­rú, csak öldöklés, és azt tiltja a tízparancsolat. Én meg istenfé­lő vagyok. Hát elszöktem a be­hívás elől, és elmentem világgá, hajósinasnak szegődtem. Indiá­ba ment a fene nagy hajónk, ott azok a tollas fejdíszes indiánok fogadtak. Vége-hossza nem volt a ka­landos történeteknek, néha már nagyon untam Batonya bácsit, de nem akartam megsérteni, mert mégis ő volt az egyetlen ember, aki meglátogatott. Á má­sik látogatóm ugyanis egy fekete kutya volt. Egyik nap a teraszlépcsőnél ott állt egy nagy, fekete, bús te­kintetű kóbor kutya. Kiéhezett­nek tűnt, megsajnáltam. Délről maradt egy kis paprikás krump­li, ezt betettem egy nagyméretű hamutartóba, és odaraktam elé a földre. Pillanatok alatt felhabzsolta. A hamutartón arany betűkkel ékeskedett: Tihanyi emlék. Lehet, hogy ez volt a legízlés­­tclcncbb hamutartó a világon, de a fekete kutya számára ez jelentette a főúri lakomát. Mert másnap is eljött, harmadnap is. Most már kikészítettem neki az ételmaradékot. Néha nem jutott más, csak tejbe áztatott kenyér, de úgy látszik, az is ínyencfalat volt számára. Olyan hálásan nézett fel rám a nagy, barna, szomorú szemével, mint egy ember. Kié lehet, hová tartozik? Nem volt rajta nyakörv, fekete szőre vedlett volt, lába sebes. Bejó­­doztam a sebét, fájdalmában felhorkant, aztán mintha bocsá­­natkérőcn tekintett volna rám. Ekkor már egy hete járogatott hozzám, egyenesen odaszaladt a tihanyi emlékhez, s mikor jólla­kott, letelepedett a lépcsőre. Megkedveltem szegényt, és örömmel állapítottam meg, hogy a bordái már nem látsza­nak, kicsit meghízott. Mikor a fiam megérkezett Sztálinvárosből - Dunapcntele -, hogy velem töltse a karácsonyi ünnepeket az iskola szünideje alatt, ő is rögtön megszerette a kutyát.- Olyan fekete ez, mint a ko­rom. Nevezzük el Kormosnak! Kormos még nem figyelt fel a nevére, ehhez persze kis idő kell. De vidáman szaladgált a fi­ammal a hőborította kertben egy eldobott labda után. Én közben egyre rcménytele­­ncbbül jártam be a postára, ér­deklődni a Pestről jelzett cso­mag után. A népbolt ugyan ki­vételesen nyitva volt, de csak fagyos krumplit és lisztet lehe­tett kapni. Soha jobbkor nem jelent meg nálam Batonya bácsi. Mint egy mcntőangyal, nagy titokzatosan közölte, hogy borjúhúst tudna szerezni.- Tetszik tudni, nagyon drága lesz, mert mikor a paraszt levág­ja a fiatal borját, hát megkéri az árát!- Nem bánom, akármibe kerül, csak hozzon legalább egy kilót! Itt a kisfiam, és legalább egy jó vacsorát tudnék neki főzni...- Holnap hozom, naccságám, csak senkinek se tessen szólni, mert ez feketén lett levágva, ahelyett, hogy beszolgáltatták volna! Bécsi szeletet terveztem, de másnap, mikor megláttam a gondosan zsírpapírba csomagolt húst, a csalódásomat alig tud­tam palástolni.- Ebből csak pörköltet lehet csinálni, olyan csontos! - mond­tam Batonya bácsinak, de nem akartam megsérteni, és szó nél­kül kifizettem a borsos árat.- A fiatal bornyú persze hogy csontos! - mormogta. - A nacs­­csága ezt nem tudhassa, mert mindig szakácsnék főzlek ma­guknál! Ezúttal én voltam a szakács­nő, és nagyon igyekeztem.-Anyukám, mikor lesz kész a vacsora?- Hét órára kisfiam! A galuska már rég elkészült, de a hús, az valahogy nem akart megpuhulni. Sőt: minél tovább főztem, mintha annál keményebbé vált volna. Nyolc óra már elmúlt, amikor nem mérgelődtem tovább, és betálal­tam az ünnepi vacsorát. Hogy még finomabb legyen a borjú­pörkölt, tettem rá tejfölt is.- Anyukám, ezt nem tudom megrágni! És azt hiszem, téve­désből cukrot tettél bele só he­lyett... Én is elkezdtem enni. Tényleg édeskés volt, lehet, hogy a kony­ha gyér világításában összecse­réltem a sót a cukorral... Lehet. De miért ilyen kemény ez, hi­szen egész fiatal volt a borjú, olyan vékony kis csontjai voltak.- Anyukám, ne haragudj, de én csak nokedlit fogok enni.- Edd a pörköltet, nagyon fi­nom, nekem ízlik! Hősiesen ettem, hogy példát mutassak. De végül az én tá­nyéromon is ott maradt majd­nem az egész.- Kormosnak holnap jó napja lesz! - mondta fiam, miközben a méregdrága borjúhúst mind bc­­leöntötte a tihanyi emlékbe. Elképzeltem szegénykét, hogy majd milyen hálásan néz ránk a szép, szomorú, barna szemével. A paprikás krumpli maradékok és beáztatott kenyérhéjak után valódi tejfölös pörköltet kap. Másnap reggel bementem a postára. Ezúttal szerencsém volt, végre befutott a csomagom. Szép, nagy doboz volt, rajta a nővérem jellegzetes írása: "Tar­talma: élelem. Bejgli és kol­bász." Már éppen indultam kifelé, mikor a postamesternő utánam szólt:- Tetszett hallani, hogy Bato­nya bácsit bevitték a rendőrség­re? Ez a vén gazember levágott egy kóbor kutyát és kiárulta borjúhúsnak! Itt kóválygott, nagy, fekete kutya volt, mindig elzavartam... Nem szóltam semmit, csak mentem a karácsonyi csomag­gal, és közben nem is vettem észre, hogy könnyeim előtörtek.- Kormos még nem jött! - ez­zel fogadott a fiam. - Pont most maradt cl, tegnap sem volt itt!- Nem is jön többé - mondtam csendesen, és a kert végében egy kis gödörbe elástam a bor­júpörköltet a tihanyi emlékkel együtt...

Next

/
Thumbnails
Contents