Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-09 / 14. szám
... JÓ NÉHÁNY ÉVET - HA VISSZAMENNÉK, VOLTAM ÉN RÉGEN MÁS IS, MINT VENDÉG... (Főmunkatársunk, Héczey Iván az alábbi írásával vesz részt a magyarországi Krúdy Gyula Emlékpályázaton) A montreáli hét szűk esztendő titán New Yorkba költöztem át 1963 szeptemberében. Arra már Kanadában rájöttem hamar, hogy magyarnyelvű szatirikus karcolatokra van talán a legkevésbé szükség - annak ellenére, hogy egyik-másik emigrációs hetilap akár 5 dolláros honoráriumot is hajlandó kiutalni olyan esetben, ha valami bámulatos írói tehetséggel találja magát szemben: addig telefonálgat az író, amíg a pénz meg nem érkezik. Hét éven át esőben-fagyban-hóban-sárban éjjel-nappal taxival jártam - nekem ilyen gondjaim soha nem voltak - én vezettem a taxit... Amerikában rövid kilincselés után azt a jótanácsot adta valaki, hogy ha netán a vendéglátó-iparban óhajtok új életet kezdeni, kezdjem a legalján azt, de a legjobb helyen! Aki hallgat az okos szóra, az én vagyok - másnap már a nagyhírű Waldorf Astoria Hotel alkalmazásában egyike voltam a tálca-cipelőknek, akik a Peacock Alley-étteremből hurcolják a konyhába az asztalokról lerámolt mocskos edényt. Jó messze volt az ebédlőtől a konyha, a matre d’, a felszolgálók és a két üzletvezetőn kívül valóban senki más nem hajszolta közben az embert, így a lunch végeztével ahogy az én közvetlen felettesem, egy Puerto Rico-i brigand kifizette a járandóságomat, a főbejáraton át emelt fővel távoztam, örökre. Másnap szó nélkül felvett pincérnek a Ritz a Madison Avenue-n - aki egyenesen a Waldorf Astoriából érkezik, rossz ember nem lehet! Amerikában arra már a hatvanas évek közepén sem volt idő, hogy a referenciáknak bárki utána is nézzen: vagy bevált az illető, vagy kirúgták hamar. Az utóbbira, jelen esetben csak hetekkel később került sor, pedig én már azt is megtanultam végre a galamblelkű főszakács jóvoltából, hogy a hideg krumplilevest, amit itt - ki tudná, miért - "visiszoáz"nak becéznek, nem a sütemények között kell keresgélni. Ennyi előkelő vajjal a fülem mögött, karrierem útjába már nem állhatott semmi. A rég Metropolitan Operával szemben kezdtem meg főpincéri pályafutásomat a Longchamp-nevű vendéglátóipari lánc egyik helyiségében. Másirányú elfoglaltságra hivatkozva délben dolgoztam csak, hétvégét nem vállaltam soha - valószínűleg ezért az alacsony németszármazású üzletvezető a bűnét nem utálta úgy, mint engem, becsületemre váljék, hogy érzelmei viszonzásra találtak, erre határozottan emlékszem még ma is! Azokban az években elég gyatra lehetett a kínálat, az ilyen szmokingba bújtatott kapitányoknak - szerencsémre - nagy keletje volt. A hat "captain" megannyi atyaisten volt a maga placcán, nekem az asztal melletti palacsintasütést kellett csak megtanulnom hamar, meg a salátának nagy faksznival történő elkészítését, az ilyen cécóért járt a borravaló. Talán ma is emlékeznek még rám azok, akik a sors különös kegye folytán az én hatáskörömbe kerültek. Az első "kört" minden egyes alkalommal én szolgáltam fel személyesen, az ilyen figyelmet a hölgyek majd mindig kézcsókra kínált kacsokkal jutalmazták, a pincéreimet ütötte csak a guta, hogy mennyivel többet keresek ezekkel a mafiaságokkal náluk. Azon a nyáron indultunk Ötvenhat után először Magyarországra látogatóba, az aranybányába vissza se tértem többé. A "Time and Life" felhőkarcolója, szemben a Radio City Music Hall-al, impozáns épület az Avenue of the Americas és az Ötvenes utca sarkán, a földszinten működő hangos, nagy étterem, és az úgynevezett "Sandwich Palace" óriási forgalmat bonyolított abban az időben. Helyettes üzletvezetőt kerestek - éppen hogy viszszaértünk Pestről - odakerültem. Néhány héttel később, ahogy lement a déli forgalom, leülök a házi asztalhoz én is - ehhez, az íratlan szabályok szerint az üzletvezetőnek, a chefnek, nekem volt jogom, vagy azoknak, akik ugyan a szakmában dolgoztak, de már únták a kosztol ott. Megszólal a titkárnő Jeniről": - Az én főnököm is magyar!" Az épület legfelső emeletén tündökölt a Tower Suite, a hozzátartozó ugyancsak exkluzív Hemisphere Club-bal. New York híres éttermei közé tartozott, kitűnő konyha és valami egészen csodálatos panoráma várta azokat a szerencsés üzfetembereket, jómódú turistákat, akik a mérsékeltnek egyáltalán nem mondható árakat megengedhették maguknak. - Igazán? - kérdeztem, alig leplezett unalommal: addig már megtanulta az ember, hogy nem mind magyar, aki fénylik. - Már említettem neki, hogy egy honfitársa dolgozik itt, telefonáljon fel, ha éppen ráér, szívesen látná egy italra... Valóban úgy adódott egy nap, hogy felszóltam a déli rumli után. - Ugorj fel most, ha el tudsz szabadulni, örülnék neki - mondja szívélyesen a kicsit "pálócosán" beszélő férfi a telefonba, két perccel később az előcsarnokban vár rám odafent. Egykorúak lehetünk, vagy talán ő van néhány évvel "beljebb", elegáns sötét ruha, jó nyakkendő, manzsettás ing viselője, a legutolsó divat szerint. Körbevisz, itallal kínál, elhelyezkedünk két kényelmes karosszékben az egyik nagy ablaknál - és ahelyett, hogy magát ajnározná, kérdez: hová való vagy, mit csinálsz, mióta vagy itt, hogy élsz? A mai világban ritka dolog az ilyesmi, akkor se volt gyakori már, 25 esztendeje. Észre se vettem, hogy elszaladt velem az idő, felállók, búcsúzkodunk: - Kérlek, add át ismeretlenül is kézcsókomat, ha megengeded, majd jelentkezem - talán együtt ebédelhetnénk itt egyszer - mondja, már a lift ajtaja nyílik. Az az érzésem, hogy nekünk nem lesz nehéz közös témát találnunk egymással... (Folytatjuk) E Erdőpusztulás -Síkfőkúttól Lappföldig! Az ősszel otthon járva megdöbbenve hallottuk, hogy a magyar erdő, ha nem is ég "pattogva, zúgva" a költő kifejezésével, de pusztul, kiszárad a talaj elsavasodása következtében. A savanyú, méreggel telített esőt nemcsak a saját ipartelepeink és városaink gyárkéményei ontják, hanem a tőlünk nyugatra fekvő iparállamokból hozza a határon át az uralkodó szél, vagy még a csendesebb légáramlat is. A savas eső nem ismer országhatárokat és csak nemzetközi együttműködéssel lehetne végét vetni. A bükkalji, síkfőkúti kísérleti erdőben a pusztulás már a faállomány 55 százalékát elemésztette Jakucs Pál professzor adatai szerint. A nemzetközi vizsgálatok alapján Magyarországon, országszerte az erdőknek csak 15 százaléka szenved enyhe károsodást. Most néhány határunkon túli statisztikát adok közre (több finn, német és nemzetközi forrás felhasználásával), mert ezekből a magyar helyzet is más perspektívába kerül. Míg a Búvár (magyarországi természettudományos magazin) osztrák forrása tavaly novemberben az erdőleltározás adatai szerint 21 százalék károsodásról számol be, a World Wildlife Fund tavalyi statisztikája szerint ott az erdők 33.5 százaléka szenvedett közepes mértékű savkárosodást. Ugyanebben a kategóriában vannak, tehát 30-40 százalékos károsodást szenvednek a francia, jugoszláv, svéd, finn, luxemburgi, norvég, spanyol és kelet-német erdők. Legkomolyabb a helyzet Belgiumban (46.5%), Csehszlovákiában (52.3%), Nyugat-Némctországban (52.3%), Lichtensteinben (55%), Svájcban és Angliában (56%), Hollandiában (57.4%), a Szovjetunióban (58.2%) és Dá-AMERIKAI ■■■■ tfagy a r Hírlap niában (61%). Nyugat-Németországban már öt éve, hogy a politikusok komoly nemzeti problémaként kezelik az erdőpusztulást. Az erdőkárosodás azonban folytatódik, egy finn forrás jelentése szerint 1983 óta 7 százalékkal nőtt a károsodott erdők területe, sőt a bajor erdőkben 15 százalékkal. Az okát is megállapították: az állandóan növekvő autóforgalom miatt a motorokból kiáramló nitrogénoxidok mérgezik, savanyítják a levegőt. Ahol nincs sebességkorlátozás és szűrőberendezések az autók kipufogóin, a légsavanyúsodás csak nőni fog: vajon marad-e erdő, mire a lakosság észbekap? Talán érdekes magyar nézőpontból, hogy a dolgok menete minden országban hasonló: először a környezetvédők húzzák meg a vészharangot, az ipar letagadja, a politikusok kétlik, a hivatalos szervek lekicsinylik a veszélyt. Mikor a környezeti károsítás tagadhatatlanná válik, a "szakszervek", "hivatalok", "intézmények" elismerik, hogy baj van, de több vizsgálat, több adat kellene. Végül bizonyos tessék-lássék intézkedések is történnek, de közben a probléma csak súlyosbodik... Finnországban is komollyá vált a helyzet, és az állami erdészeti kutatóhivatal a most közzétett jelentésében végre elismerte, hogy a fenyőfák tűsárgulását és tűhullatását nemcsak a szokatlanul hideg telek okozták, hanem a légszennyeződés, a savanyú eső "is jelentősen hozzájárult". A természetvédők, sőt az erdőbirtokosok is ugyanezt hangoztatták évek óta. Az erdőpusztulás komolyan érinti a sarkkör két oldalán elterülő finn Lappföldet, ahol az erdők igen sekély talajon tenyésznek, rideg, szélsőséges éghajlatnak vannak kitéve és ezért az ellenállóképességük igen csekély a dél-finn erdőövvel (Folytatás a 6. oldalon) ——-----------------TTviTmiircjns——-__________ A talaj tvesztettek Amikor egy ország politikai vezetésének legfelső régióiban valamilyen változásra kerül sor, a felelős személyek érthetően nem sokat törődnek a kisemberekkel, a rendszer szolgai munkára vállalkozott névtelenjeivel, akik egyszerre úgy maradnak szárazon, mint a halak, amikor a nagyokosok a tó lecsapolását határozzák el. Ők ez elkerülhetetlen, szükségszerű áldozatok, akik kétségbeesetten forognak minden irányba, keresnék az utasításokat a bizalmas brosúrákban, de nincsenek többé bizalmas brosúrák, semmiféle brosúrák nincsenek többé. Ilyesmi történik például, amikor annektálások, megszállások következnek be. A felelős irányítók rendszerint elmennek, vagy csak egyszerűen eltűnnek, beosztottjaiknak azonban maradniuk kell. Amikor Hitler például 1945-ben a berlini bunkerben öngyilkosságot követett el, kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a nemzetiszocialista párt szervezőinek, körzeti irányítóinak, az SS főcsoportvezetőinek további sorsa iránt aggódjék. Számított itt, hogy ki volt a megszálló, ki került hatalomra. De már a fabatkánál joggal nem sokkal többet ért annak a biztonsága, aki például a koncentrációs táborokban a kegyetlenségeket közvetlenül végrehajtotta. Ebből természetesen le lehetne vonni a nagy tanulságot, hogy emiatt is tanácsos mindig az erkölcs és emberség útján maradni, mert ilyen szituációk mindig lehetségesek. Az emberiség azonban sohasem okul. A háborúnak még szinte vége sem volt, máris folytatódtak az ilyen meggondolatlan elrugaszkodások a másik - vagy innenső - oldalon. Különös, hogy amikor történik, senki sem gondol az olyan lehetőségre, amikor egyszerre az egésznek végeszakad. Most ismét ilyen ciklusba került a világ. A kis vidéki párttitkár Magyarországon egyszerre utasítások nélkül maradt. Az eddig hatalmi biztosítékot nyújtó szovjet hadsereg pakol és megy, bizonyítva ezzel, hogy bármilyen hihetetlen is, ami "ideiglenes", egyszer elmúlik. Az afganisztáni kommunista propaganda-apparátus beosztottja, aki eddig - kétségkívül szigorú utasításra - szedett-vedett csürhének nevezte a mohamedán szabadságharcosokat, most egyszerre szemtől-szembe is találhatja magát azokkal, akiket eddig csak távolról, biztos fedezékből aposztrofált és ebben az esetben a szovjet géppisztolyosok nincsenek sehol sem. A nicaraguai sandinista is joggal nézhet ma rémülten a társára: mivel lövünk holnapután, ha sem fegyver, sem hadianyag nem érkezik többé a Szovjetunióból? Kétségkívül ők a változások következtében hirtelen talajt— vesztett, egykori elkötelezettek egyik fele. De van másik is. Rájuk senki sem gondol, létezésüket észre sem veszi, legalább is ennek eddig semmi jelét nem lehetett látni. Most azokra gondolok, akik elvben a mi oldalunkon állnak, akik lelkesek és következetesek voltak véleményükben, kiállásukban és tetteikben a megszállt Magyarország sorsát illetően, de valahogy teljesen elvesztették a tájékozódó képességüket most, hogy mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon jelentős változásokra került sor. A látszat mindenesetre olyan, hogy ezeknek a lelkes, becsületes, kitartó és következetes magyaroknak egy része nem tud mihez kezdeni az új helyzettel, a napjainkban minket záporozó új hírekkel. Reakciójuk több rétű lehet. Van, aki úgy tesz, mintha nem venne észre változást. A másik egyszerűen arra az alapra helyezkedik, hogy semmit sem hisz el. Nem hiszi el a peresztrojkát, a glasznoszty-ot, a bejelentett reformokat, a változásokat, még a balti államokban, az örmény köztársaságban, vagy Grúziában folyó tüntetéseket, zavargásokat sem, amelyekre azt mondja, hogy trükk, megrendezett provokáció. Talán hihetetlen, de elvhű kommunistaellenesektől olyan véleményt is hallottam, hogy Gorbacsov valójában nem létezik, mint független, önálló személy, hanem a szovjet katonai "establishment" bábja, aki az egész világ megtévesztésére folyó nagy komédiában csupán egy szerepet játszik. Jó, engedjük meg annak lehetőségét, hogy az orosz kommunisták gigászi méretű félrevezető akciót hajtanak végre és a jelenlegi "enyhülés", "reformok", "változások" csupán átmenetiek, amelyek a Nyugat figyelmének, éberségének és katonai készenlétének kellő fokú elaltatása pillanatában egyszerűen megszűnnek majd és egyik pillanatról a másikra hirtelen visszaáll a régi sztálini-brezsnyevi rendszer és a "kivonult" szovjet alakulatok is villámgyorsan visszajönnek, hiszen láttunk már ilyesmit. Helyes, ha valaki óvatosságból, elvben ilyesmire is gondol, az arány- és valóságérzetet azonban nem szabad elveszteni, különben benne vagyunk az elmebaj és a paranoia kellős közepében. Van, aminek olyan elenyészően csekély a valószínűsége, hogy ezt a lehetőséget gondolkodásunk közepébe állítani óriási tévedés. Évtizedeken át vártunk arra, ami most érzékszerveink közvetítése alapján folyik és egyszerre nem hisszük el? Annyira ráálltunk a kommunizmus elleni harcra, hogy váratlanul orraesünk, mint aki nagy lendülettel nyitott ajtónak veti magát. Sajnos, tudunk olyan esetről, amikor valaki öngyilkos lett, mert a megváltozott - és feltehetően előnyösebb - helyzetben elvesztette az egyensúly-érzetét. Szomorú, hogy ők is talajt— vesztettek. Pedig most örülni kellene a pluralizmus felé tartó Magyarországról érkező híreknek és Nagy Imréék bűnöket vezeklő dísztemetésének. f
