Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-02 / 13. szám
UD VARDY MIKLÓS Állatvédelem - Embervédelem? MANAPSÁG SOK SZÓ ESIK az amerikai sajtóban erről a témakörről; egyes kinövései politikai jelenséggé is fajultak. Szükségesnek látjuk olvasóinkat tájékoztatni, hogy voltaképpen miről is van itt szó. Az ősember vadászó-halászógyüjtögető életmódja a kultúrnövények termesztésének megkezdésével és egyes állatok megszelídítésével radikálisan megváltozott. Az első kultúrnépek életében az állattartás ugyanúgy jólétet, népszaporodást, közösségi munkák kezdeményezését és új társadalmi rendszerek bevezetését hozta magával, mint a búza, köles, kukorica, burgonya, táró, manióka vagy más gumósnövény termesztése. Addig a vadállatok megfogható, elejthető, sok esetben (ragadozó állatokról szólva) veszedelmes, kiirtandó lényekként szerepelhettek az ősember gondolatvilágában. Most az állatvilág egy része élettársává lett. Hogy befolyásolta ez az állatokkal való bánásmódot? Ha állatok közelségében éljük le életünket, akarva nem akarva megfigyeljük, hogy azok is "társadalmi" életet élnek. A madarak, emlősök a szemünk előtt gondozzák, védik az ivadékukat, cirógatják a párjukat, egyesek ragaszkodnak a társaikhoz, mások civakodnak, marakodnak, viaskodnak egymással. Mégis, az állatok szerepe az emberrel kapcsolatban nem változott a történelem évszázadain keresztül, hiszen természetes táplálékunkul szolgálnak, akár vadon elejtve, akár szelídítve. Akármilyen "helyes" volt is a cuclit szopó, szelíd nagyszemű őstulok-borjú, mégis végül nyársra, vagy tepsibe került. Más háziállatok igavonóként, házőrzőként, egerésző mivoltukban szolgálták és szolgálják az embert, vagy közlekedési eszközként, mint a ló meg a teve, vagy ruházati anyagukért tartják őket, mint a juhot, kecskét meg a dél-amerikai lámát. Végül ezeknek a húsát is elfogyasztják; sokhelyütt még a kutyákat is hizlalják. Egyes civilizációk, felismerve, vagy eltúlozva a fontosságukat, vallásos tiszteletben is részesítették őket, például az ókori egyiptomiak a macskákat, mint a gabonaraktárak őrízőit, vagy az indiaiak a marhákat. A keresztény országokban az embernek mint "kiválasztott népnek" a szerepét irányító papok elfeledkeztek az állatok sorsáról: Assziszi Szent Ferenc közismert állatbarátsága kivételnek számít. A háziállatokkal szemben tanúsított emberséges ("humane") bánásmódról először a szabadelvű demokrácia újkori szülőhelyén, Angliában hoztak törvényt, 1822-ben. Az 5 font bírság akkor igen nagy pénz volt, amit lovak, öszvérek, szamarak, marhák kínzásáért kiróttak. Két évvel később ugyanott alakult meg az első állatvédő egyesület, szorgalmazva a törvény betartását. Az angolok 1900-ban minden ketrecben (állatkertben vagy cirkuszban) tartott vadállatra vonatkozó védelmi, emberséges bánásmódot biztosító törvényt is hoztak. Akkorra már minden kultúrállamban működtek állatvédő egyesületek: így pl. az Egyesült Államokban 1868, Svédországban 1869 óta. AZ ÁLLATKERTI ÁLLATOK VÉDELMÉNEK az a lényege, hogy az állatot olyan környezetben tartsuk, ami fővonásaiban megegyezik vadonbeli otthonával. Ezt a nagyobb állatok esetében kifutók jelentik. Kisebbeknél a fődolog a látogató közönség elég távol való tartása, ne érezze az állat, hogy túl közel bámészkodó emberek veszélyeztetik. Amelyik állat falkában, társasán él, annak meg kell adni a társaságot. A nagyvárosok állatkertjeivel a civilizált világban már nincs gondjuk az állatvédőknek. Az állatkert barátainak egyesülete, a Zoological Society tagjai, meg elnöksége csupa állatbarát. De ők el is vethetik a sulykot, mint amit Svédországban tapasztaltam. 1949 telén látogattam meg a Stockholm melletti nagy állatkertet. Feltűnt hogy a sasoknak, keselyűknek épített nagy voliére üres volt.- A közönség panaszkodott, hogy kegyetlenség a "levegő királyait" rácsok, dróthálók mögött tartani - magyarázta nekem az igazgató. - Hát eleresztettük őket, hadd élvezzék szabadságukat - mosolygott kényszeredetten. Mindketten tudtuk, hogy milyen badarság ez. A sasok, keselyűk, ha "dögre ették magukat", a szó szoros értelmében, naphosszat üldögélnek a kilátóvagy pihenőhelyükön, amíg csak ki nem ürül a begyük. Akkor keringenek fel a magasba, nem azért, hogy a kék égboltozat alatti szabadságot élvezzék, mint a romantikus újságíró vagy tudatlan állatbarát által informált közönség hiszi, hanem mert a keringő madarat a felfelé tornyosuló légáramlatok energiája tartja a levegőben, nem kerül neki izommunkába. A kaliforniai állatkertek ragadozómadarai kiváló egészségben vannak, sok még költ is (mint pl. a kondorkeselyű) a röpketrecükben, voliére-jükben. Ott a helyük, hogy megmutassák a természetszerető városi embernek a szabadban ritkán megfigyelhető természeti kincseinket, megtanítsák a vadászt, hogy mire nem szabad lőnie! Az állatvédők nemcsak a házi- és fogságban tartott vadállatok emberséges kezelésére ügyeltek; igen helyesen, figyelmük az orvostudományt szolgáló, kísérleti állatok felé is fordult. Az ezek emberséges kezelését figyelő mozgalmaknak is több mint száz □ AMERIKAI Magyar Hírlap 1989. június 2. éves múltja van. Mivel azonban az orvostudomány és az azt kisegítő kísérleti fizika, kémia meg farmakológia a kuruzslók, sámánok, "gyógyító" táltosok félelmetes, rejtelmes - az ördöggel cimboráié - tudománya helyébe lépett fokozatosan, a laikus ezekre ma is félő tisztelettel néz. Innen van, hogy a nagyközönség nem érti meg miért van e tudományok művelőinek kísérleti állatokra, állatkísérletekre szüksége. Pedig állatokon való kísérletezés nélkül nem volna himlőoltás, kis gyermekeink seregestől válnának a difteritisz, kanyaró, vörheny (skarlát), meg egyéb halálos betegségek áldozatává. Egy New York-i pihenteszű "emberbarát" (vagyis a túlzott állatvédelem ellen intő orvoskutató) kiszámította, hogy átlag életkorunk 27-28 évvel hosszabb, hála az orvostudomány állatkísérleteken alapuló haladásának. A mai idők legfontosabb tömegbetegségeinek egyike, a rák (cancer) kikutatása, ellenszereinek kikísérletezése állatkísérletek nélkül elképzelhetetlen. A DEMOKRATIKUS TÁRSADALOM egyik alaptétele az ember tisztelete, szeretete és mindenek fölött megsegítése. Ezért ma kevés olyan ember van, aki vallásos vagy egyéb meggyőződés miatt nem engedné operáltatni magát, ha vakbélgyulladása vagy súlyosabb betegsége van. De hogy állatokon hajtsanak végre műtétet (példa a szívátültetés), az ellen kellő propaganda után százan, sőt ezren is tiltakoznak: "a szegény állat nem volt önkéntes kísérleti alany, nem választhatta az operációt!" Ilyen a viviszekció (szószerint élve felvágás) ellen tiltakozókról régen hallottunk, de talán sehol olyan hangosan, mint itt, Kaliforniában, ahol minden ellen szabad tiltakozni, olyan hangosan, ahogy csak tetszik. Embermillióink gazdag társadalmi rétegei kitermelték a ravasz üzletembereket, akik mindent el tudnak adni, és az affluens, tehetős középosztálybelit, aki drága pénzen temetteti el a szerencsétlenül járt kanárimadarát kis aranyozott koporsóba, vagy kutyatemetőbe a kimúlt mopszliját. A sintér összefogdossa a kóbor kutyákat és macskákat (különösen itt, Kaliforniában ahol a veszettség kiírthatatlan, endemikus az ürgeféle rágcsáló állatok között és könnyen átragad a kóbor háziállatra), mint mindenütt a világ városaiban. Ezekből a gazdátlan jószágokból vásárolják az orvostudomány kutatói a kísérleti állatokat. Minden fél jól jár: a sintértelepek (a sintér finom amerikai kifejezéssel animal control officer, munkahelye animal shelter) megszabadulnak tőlük, nem kell előbb etetniük, azután gázzal kiirtaniuk őket, még pénzt is kapnak értük. Az egyetemek, klinikák biztos beszerzési forrása a sintértelep. De most ebbe beleszólnak a tömegmozgalmat vezetők vagy irányítók (akik nyilván hivatásos propagandisták, ebből élnek): "Ha a kedves foxija véletlenül kinnmarad este, elvész és nem mentik meg idejében, kegyetlen kísérletek szenvedő alanyává válhat!" Sacramento megyében (és talán Kalifornia más részeiben is?) a júniusban tartandó megyei népszavazáson erről is kell dönteni. Sajnos, a közönség erről nincs kellően tájékoztatva és lehet, hogy megszavazzák. Pedig, ahogy föntebb kifejtettük, a túlzásba menő állatvédelmet az embervédelem, azaz orvostudomány foga megszenvedni.----------------------------------—---------------------------Vallomás Az idős férfi itt ül velem szemben; nem mondja, de szerintem elmúlt nyolcvan éves. Ahhoz a típushoz tartozik, amelyik legtávolabbi koráig is megőrzi bőrének szinte csecsemőkre emlékeztető simaságát. Arcának színe van, pirospozsgás. Híre előtte jár. Vannak részletek, amiket nem terjeszt - mások annál inkább. Ilyen esetben természetesen megvan a lehetősége az üres szóbeszédnek. Viszont az ő esetében egy kicsit túl sok haraszt zörög, szél nélkül. így valami hitelt ennek is kell adni. Ne értsük félre, nem titkolja ő, hogy életében miket vitt véghez, hiszen ennek a beszélgetésnek pontosan az a célja, hogy mindezt elmondja. Ráadásul először nekem, amit megtisztelő kitüntetésnek is vehetnék, bizalomnak már kevésbé, hiszen ő is tudja, hogy mindezt meg fogom írni. Név nélkül természetesen és lehetőleg az olyan részletek teljes kihagyásával, amelyekből következtetni lehetne ennek az embernek a kilétére. Arról azonban nem beszél, soha, egyetlen szót sem ejt, hogy hány embert károsított meg, csapott be élete során, ezt már csak én teszem hozzá, részben a hallott "mende-mondák" alapján, részben pedig a szükségszerű következtetéssel, hiszen lehetetlen, hogy ilyen ember tevékenysége, az alkalmazott módszerek, amelyeket nekem elmondott és amiket itt tovább adok olvasóimnak, kizárnák annak lehetőségét, hogy az ilyesmi áldozatok nélkül maradjon. Amint hallom, életében sohasem végzett rendszeresen munkát, vagyis sohasem volt alkalmazásban, nem dolgozott munkapad, vagy íróasztal mellett, sohasem volt órabére, heti vagy havi fizetése. Mindig megkereste az aprítani valót, hol mit és mibe, de egyetlen egyszer sem volt, egyetlen hétre vagy napra sem, állandó munkaviszonyban, nem volt munkaadója és nem fizetett adót sem. Egyetlen cent adót egész életében. Igaz, hogy így nincs befizetett nyugdíjalapja, nem jár neki öregségi biztosítás. Mégsem nyomorog és mindig meg tudta fizetni a zsebéből az orvosokat, amikor szüksége volt rá. Életművész, amit lehetne rá mondani. Most halljuk, mit árul el a titkáról.- A világban van elég pénz ahhoz, hogy az okos embernek jusson belőle, anélkül, hogy verejtékesen megdolgozott volna érte. Mindig vannak emberek, akik az ilyen törekvésekben hajlandók segíteni, de nagyon fontos, hogy ennek a tevékenységnek ne legyen nyilvánvaló "segítés" a külső látszata. Éppen ezért helyesebb, ha azt mondom, hogy elegen vannak, akik hajlandónak mutatkoznak a "közreműködésre". A titok az emberek motiválásában rejlik. Ehhez nagyon jó emberismerőnek kell lenni. Ez egyrészt születik az emberrel, másrészt pedig meg kell tanulni. Én már fiatalon kidolgoztam erre a menetrendet és egyetemi szinten tanultam lélektant. Hosszú évtizedek sok ezer kapcsolata során sikerült kifejlesztenem olyan képességet, hogy amikor életemben először találkozom valakivel, tudom, hogy milyen típusú ember, hová soroljam.- Nézze - folytatja - tulajdonképpen nem boszorkányság ez. Például határozottan lehet számítani az emberek hiúságára. Szinte kivétel nélkül mindenki hiú. Azután más is olyan, hogy kemény munka nélkül szeretne kivételes jövedelemhez jutni. Ezt például meg kell csillantani, mint várható lehetőséget. Vannak, akik a kalandokat szeretik, a nőket, ez például soknak az érzékeny pontja. Vannak, akik nagy haspártiak, utazni akarnak, világot látni. Az embernek rögtön tudnia kell, hogy hányadán áll az ilyen dolgokkal és mindezt belevenni a motiválásba. Nem mondom azután, vannak őszintén segítőkész emberek is. Időmilliomosok például, akiknek elfoglaltság kell. Vagyis én mindig másokat használok fel, hogy valamilyen célt elérjek. Rendelkezésre állhat valaki önkéntes, vagyis ingyenes munkával, de jobb ha pénzt ad. Az adományokat természetesen sohasem nekem adja, hanem mindig jótékony célra, szervezetnek, alapnak. Én mindig gondoskodtam róla, hogy valami mindig az én zsebembe is csurranjon-cseppenjen, hiszen ez az én keresetem, jövedelmem, ami a szervezésért, a motiválásért nekem jár. Természetesen azért tenni is kellett valamit. Sohasem volt szabad fukarkodni a fantáziával, olyan terveket kell hihető közelségbe hozni, amelyek nagyvonalúak, de megvan bennük a megvalósítás lehetősége. Hogy a megvalósítás fizikai valósággá válik-e, ez már más kérdés. A nagyszabású terv megvalósítására természetesen hosszú időre van szükség. Az idő pedig mindig tompító hatású, a nekünk kedvező irányban is. Sohasem voltam híve emberek szemtelen megvágásának. Például amikor befektetési trükkökkel százezrekkel, milliókkal károsítanak meg egyeseket, csoportokat. Ez amellett, hogy nagyon erkölcstelen, veszedelmes is, mert ennyi pénzt már senki sem hagy veszni. Tehát nem érvényesül az idő tompító hatása, az emberek nem felejtenek. Évek, évtizedek után is követelik, amit odaadtak. Az is fontos, hogy lehetőleg ne kölcsönt kérjünk (persze, ennek is megvan a maga biztonságos módja, ha már nem lehet elkerülni, de itt pontosan ismerni kell a lehetőségeket, mert megütheti az ember a bokáját). Adományt, ingyen munkát nem kérnek vissza. Ezt nem lehet megfogni. Természetesen így is előfordul, hogy az ember valamilyen szakasz végéhez érkezik és menni kell. Más városba, más államba, de ez már velejár a szakmával.- Nekem már nincs sok időm hátra, így elmondtam ezeket. Azoknak okulására, akik okulni tudnak belőle, ezen, vagy azon az oldalon. /
