A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-01-20 / 3. szám

HÉT Élni tudni kell Ennek a többnyire okkal szidott tévének mégiscsak van némi haszna: olykor olyan élmények­ben részesít bennünket, ame­lyekről egyébként különféle kö­rülmények miatt le kéne monda­nunk. Például azért, mert az elmúlt években szlovákiai mozik­ban magyar filmet legfeljebb a fehér holló gyakoriságával láthat­tunk, s Budapestre vagy Magyar­­ország más városába átruccanni egy-egy mozielőadás kedvéért manapság igencsak úri passzió­nak látszik. Mindenesetre némi vigaszra ad okot, hogy Koltai Róbert rövid idő alatt legendává lett, s tájainkon is elhíresültfilmjét a fentebb említett találmány jó­voltából a Duna északi partján is sokan megnézhették, azaz — fogalmazzunk pontosabban — élvezhették. Merthogy Koltai mester — e film után hívei nagy részének inkább Gyuszi bácsi — első osztályú fergeteges komé­diával ajándékozta meg a nagy­érdeműt, amely az "álomgyár" megannyi vérszegény és bárgyú giccsénél kétségkívül jobbat ér­demel. Nos, ezúttal megkapta. A váll­fakereskedőként és életművész­ként egyaránt zseniális Gyuszi bácsi és unokaöccse, Imi (Sza­bados Mihály) botladozásait fi­gyelve azt kell hinnünk, hogy földi vándorutunk minden nyűgé­vel és bajával együtt is csupa kaland, játék és szórakozás. Persze a tányérsapkás és bo­rostás hős tud élni, irigylésre méltóan. Számára nincsenek vesztett ügyek, reménytelen helyzetek: ha szükséges, hazug­ságát a csodatévö szűz beavat­kozásával "igazolja", a jó üzlet­kötés érdekében a magyar köl­tészet klasszikus alkotását is beveti, az évekkel azelőtt meg­ígért és soha el nem hozott jegygyűrűket bánatosan rekla­máló elhagyott menyasszony kérdésére pedig megkapó termé­szetességgel válaszolja: "Nem kaptam, legalábbis olyan nem volt..." Ha szükséges, éjszakai tánciskolát szervez botlábú uno­kaöccsének, vonzó példákat mu­tat a nők meghódítására, az őt üldöző hatósági embert szinte a szó szoros értelmében lóvá teszi, nagyotmondásban pedig Háry Jánossal vetekedik. Védencének azonban semmi oka panaszra: a bolondos nagybácsi állja sza­vát, s megismerteti vele a földi élet örömeit. Tanácsai, kivált­képp nőügyben, fölöttébb meg­szívlelendők. "Nem krémeš a Nusika, hogy befald! — figyel­mezteti a tűzkeresztség előtt álló Imit, akinek — és sorstársainak — a következő intés is fontos lehet: "Ha úgy alakul, ne szégyellj levetkőzni!" Gyuszi bácsinak a pásztorórák diszkrét lebonyolítá­sát illetően is van néhány kiváló ötlete. "Apukám, megnézem Ir­ma néni garnitúráját" — ennél jobb indoklásra aligha lehet szük­ség. Hősünk legnagyobb erénye azonban az, hogy mer kockáz­tatni és tud veszíteni, s a beletörődést, a világfájdalmat hír­ből sem ismeri — ezért végül a szerencse is hozzászegődik, de hát hiába vígjáték az élet, a vége mégiscsak tragikus — Gyuszi bácsi már csak odafentről szem­lélheti nagy álmának megvalósu­lását... A film nemcsak a Koltai Róbert által életre keltett habókos figu­rának, a kacagtató helyzetek hosszú sorának, a számos mu­latságos alaknak és a megszám­lálhatatlan szellemes poénnak köszönheti rendkívüli (és megér­demelt) népszerűségét, hanem a Presser Gábor fátyolos-reked­tes hangján megszólaló, a szó jó értelmében szentimentális be­tétdalnak, a Nagy utazás-nak is, melyről kétséget kizáróan kide­rült, hogy a magyar filmtörténet legemlékezetesebb dalai között a helye. A Sose halunk meg pedig, úgy tűnik, sosem kerül le a műsorról... G. KOVÁCS LÁSZLÓ Színházi esték Pesten Ha majd olvasóim a három mű, a három drámai alkotás címét elolvassák, talán megborzong­nak a témaválasztáson, de pil­lanatnyi lelkiállapotomnak éppen ezek a sorstragédiák feleltek meg s adtak némi erőt magán­életem sorscsapásainak enyhíté­sére. A közelmúltban Budapesten a világirodalom drámahajtásának három remekét láttam, melyekkel már többször is találkoztam, de mint ahogy Verdi Aidájának vagy Wagner Ringjének számtalano­­dik változata is tud számomra újat nyújtani, úgy ízleltem végig ezeknek a műveknek minden keservét, bánatát. Eugene O'Neill életrajzi ada­tokra támaszkodó színművével mintegy negyedszázaddal eze­lőtt találkoztam először. A négy­személyes kamaradarab egy széthulló család reggeltől a késő éjszakába nyúló egy napját ele­veníti meg, melynek tartalma a szeretet és a gyűlölet keveréke. Félelmetes drámai harc, melyet egymással vív a múlt sikerélmé­nyéből táplálkozó, a whisky rab­jává vált színész apa, a szenve­délyétől szabadulni képtelen nar­komániás anya, az iszákosság és a semmittevés posványában tébláboló idősebb fiú és a töré­keny tüdőbajos fiatalabb fiú. Negyedszázada ugyancsak a Pesti Színházban láttam a dara­bot, s akkor az apát az utoljára színpadra lépő Várkonyi Zoltán játszotta, az anya Ruttkai Éva volt, a két fiút pedig Tordy Géza és Tahi-Tóth László jelenítette meg. Akkor a szülők játéka hagyott bennem kitörölhetetlen nyomot. Most a helyzet megvál­tozott. Tordy Géza apai korba öregedett, feleségét Hernádi Ju­dit szinte tökéletesen játssza — de nem éli, mint hajdan Ruttkai — , Rudolf Péter és a "tüdőbajos" törékeny Alföldi Róbert a fiúk szerepében kimondottan reme­keltek. A Vígszínházban látott görög sorstragédia, az Oidipusz, mely­nek bemutatója még tavasszal volt a Sátorban, nemes egysze­rűségével ragadott meg. Minden patetizmustól mentes, igazi mo­dern előadás volt. Pár éve At-Hemádi Judit hénben Herodes Atticus Odeon­­jában láttam Euripidész Medeá­­ját, mely különösen egyszerűsé­gével és a hatalmas tér tökéletes bejátszásával tett rám emléke­zetes hatást. Hasonló érzésem­lékem villant fel itt is, ahol csupán az oszloptorzókkal jelzett díszle­tek között a kórus és az ütő­hangszerek pompás arzenálja pompás keretet biztosított a szí­nészi teljesítménynek, a villám­sebesen pergő drámai cselek­ménynek, miközben azért sajnál­tam, hogy Babits nemes veretű fordítása a rövidítések következ­tében szinte csak torzó formában szólalhatott meg. A Várszínház atmoszféráját, ahol mintegy két évszázada a magyar színjátszás bölcsője rin­gott, ugyancsak nagyon szere­tem. Itt most — Prágát és Pozsonyt is beleszámítva— nem tudom hányadszor láttam a Lear királyt. Emlékszem Somlayra, Bástira, arra, amikor a Nemzeti még ott állt a Blaha Lujza téren, ahol a hatos bizony még ma is megáll. Most a Várszínházban az őserejű Bessenyei Ferenc játssza Britannia könnyelműen ítélkező királyát és Sinkovits Imre meg Kállai Ferenc alakítják a királyhoz hű grófokat: Kentet és Glostert. A társulat sok-sok fia­talja az egységesen fekete sok lépcsőből alkotott konstans dísz­letkompozíción teremtik meg a sodró előadás remek ritmusát. A három drámának, melyeket évszázadok távolsága választ el egymástól volt közös nevezője: az az érzelmi töltés, melyet korunk nézője is magáénak tud­hat. VARGA JÓZSEF 18 SZÍNHÁZ

Next

/
Thumbnails
Contents