A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
HÉT Élni tudni kell Ennek a többnyire okkal szidott tévének mégiscsak van némi haszna: olykor olyan élményekben részesít bennünket, amelyekről egyébként különféle körülmények miatt le kéne mondanunk. Például azért, mert az elmúlt években szlovákiai mozikban magyar filmet legfeljebb a fehér holló gyakoriságával láthattunk, s Budapestre vagy Magyarország más városába átruccanni egy-egy mozielőadás kedvéért manapság igencsak úri passziónak látszik. Mindenesetre némi vigaszra ad okot, hogy Koltai Róbert rövid idő alatt legendává lett, s tájainkon is elhíresültfilmjét a fentebb említett találmány jóvoltából a Duna északi partján is sokan megnézhették, azaz — fogalmazzunk pontosabban — élvezhették. Merthogy Koltai mester — e film után hívei nagy részének inkább Gyuszi bácsi — első osztályú fergeteges komédiával ajándékozta meg a nagyérdeműt, amely az "álomgyár" megannyi vérszegény és bárgyú giccsénél kétségkívül jobbat érdemel. Nos, ezúttal megkapta. A vállfakereskedőként és életművészként egyaránt zseniális Gyuszi bácsi és unokaöccse, Imi (Szabados Mihály) botladozásait figyelve azt kell hinnünk, hogy földi vándorutunk minden nyűgével és bajával együtt is csupa kaland, játék és szórakozás. Persze a tányérsapkás és borostás hős tud élni, irigylésre méltóan. Számára nincsenek vesztett ügyek, reménytelen helyzetek: ha szükséges, hazugságát a csodatévö szűz beavatkozásával "igazolja", a jó üzletkötés érdekében a magyar költészet klasszikus alkotását is beveti, az évekkel azelőtt megígért és soha el nem hozott jegygyűrűket bánatosan reklamáló elhagyott menyasszony kérdésére pedig megkapó természetességgel válaszolja: "Nem kaptam, legalábbis olyan nem volt..." Ha szükséges, éjszakai tánciskolát szervez botlábú unokaöccsének, vonzó példákat mutat a nők meghódítására, az őt üldöző hatósági embert szinte a szó szoros értelmében lóvá teszi, nagyotmondásban pedig Háry Jánossal vetekedik. Védencének azonban semmi oka panaszra: a bolondos nagybácsi állja szavát, s megismerteti vele a földi élet örömeit. Tanácsai, kiváltképp nőügyben, fölöttébb megszívlelendők. "Nem krémeš a Nusika, hogy befald! — figyelmezteti a tűzkeresztség előtt álló Imit, akinek — és sorstársainak — a következő intés is fontos lehet: "Ha úgy alakul, ne szégyellj levetkőzni!" Gyuszi bácsinak a pásztorórák diszkrét lebonyolítását illetően is van néhány kiváló ötlete. "Apukám, megnézem Irma néni garnitúráját" — ennél jobb indoklásra aligha lehet szükség. Hősünk legnagyobb erénye azonban az, hogy mer kockáztatni és tud veszíteni, s a beletörődést, a világfájdalmat hírből sem ismeri — ezért végül a szerencse is hozzászegődik, de hát hiába vígjáték az élet, a vége mégiscsak tragikus — Gyuszi bácsi már csak odafentről szemlélheti nagy álmának megvalósulását... A film nemcsak a Koltai Róbert által életre keltett habókos figurának, a kacagtató helyzetek hosszú sorának, a számos mulatságos alaknak és a megszámlálhatatlan szellemes poénnak köszönheti rendkívüli (és megérdemelt) népszerűségét, hanem a Presser Gábor fátyolos-rekedtes hangján megszólaló, a szó jó értelmében szentimentális betétdalnak, a Nagy utazás-nak is, melyről kétséget kizáróan kiderült, hogy a magyar filmtörténet legemlékezetesebb dalai között a helye. A Sose halunk meg pedig, úgy tűnik, sosem kerül le a műsorról... G. KOVÁCS LÁSZLÓ Színházi esték Pesten Ha majd olvasóim a három mű, a három drámai alkotás címét elolvassák, talán megborzongnak a témaválasztáson, de pillanatnyi lelkiállapotomnak éppen ezek a sorstragédiák feleltek meg s adtak némi erőt magánéletem sorscsapásainak enyhítésére. A közelmúltban Budapesten a világirodalom drámahajtásának három remekét láttam, melyekkel már többször is találkoztam, de mint ahogy Verdi Aidájának vagy Wagner Ringjének számtalanodik változata is tud számomra újat nyújtani, úgy ízleltem végig ezeknek a műveknek minden keservét, bánatát. Eugene O'Neill életrajzi adatokra támaszkodó színművével mintegy negyedszázaddal ezelőtt találkoztam először. A négyszemélyes kamaradarab egy széthulló család reggeltől a késő éjszakába nyúló egy napját eleveníti meg, melynek tartalma a szeretet és a gyűlölet keveréke. Félelmetes drámai harc, melyet egymással vív a múlt sikerélményéből táplálkozó, a whisky rabjává vált színész apa, a szenvedélyétől szabadulni képtelen narkomániás anya, az iszákosság és a semmittevés posványában tébláboló idősebb fiú és a törékeny tüdőbajos fiatalabb fiú. Negyedszázada ugyancsak a Pesti Színházban láttam a darabot, s akkor az apát az utoljára színpadra lépő Várkonyi Zoltán játszotta, az anya Ruttkai Éva volt, a két fiút pedig Tordy Géza és Tahi-Tóth László jelenítette meg. Akkor a szülők játéka hagyott bennem kitörölhetetlen nyomot. Most a helyzet megváltozott. Tordy Géza apai korba öregedett, feleségét Hernádi Judit szinte tökéletesen játssza — de nem éli, mint hajdan Ruttkai — , Rudolf Péter és a "tüdőbajos" törékeny Alföldi Róbert a fiúk szerepében kimondottan remekeltek. A Vígszínházban látott görög sorstragédia, az Oidipusz, melynek bemutatója még tavasszal volt a Sátorban, nemes egyszerűségével ragadott meg. Minden patetizmustól mentes, igazi modern előadás volt. Pár éve At-Hemádi Judit hénben Herodes Atticus Odeonjában láttam Euripidész Medeáját, mely különösen egyszerűségével és a hatalmas tér tökéletes bejátszásával tett rám emlékezetes hatást. Hasonló érzésemlékem villant fel itt is, ahol csupán az oszloptorzókkal jelzett díszletek között a kórus és az ütőhangszerek pompás arzenálja pompás keretet biztosított a színészi teljesítménynek, a villámsebesen pergő drámai cselekménynek, miközben azért sajnáltam, hogy Babits nemes veretű fordítása a rövidítések következtében szinte csak torzó formában szólalhatott meg. A Várszínház atmoszféráját, ahol mintegy két évszázada a magyar színjátszás bölcsője ringott, ugyancsak nagyon szeretem. Itt most — Prágát és Pozsonyt is beleszámítva— nem tudom hányadszor láttam a Lear királyt. Emlékszem Somlayra, Bástira, arra, amikor a Nemzeti még ott állt a Blaha Lujza téren, ahol a hatos bizony még ma is megáll. Most a Várszínházban az őserejű Bessenyei Ferenc játssza Britannia könnyelműen ítélkező királyát és Sinkovits Imre meg Kállai Ferenc alakítják a királyhoz hű grófokat: Kentet és Glostert. A társulat sok-sok fiatalja az egységesen fekete sok lépcsőből alkotott konstans díszletkompozíción teremtik meg a sodró előadás remek ritmusát. A három drámának, melyeket évszázadok távolsága választ el egymástól volt közös nevezője: az az érzelmi töltés, melyet korunk nézője is magáénak tudhat. VARGA JÓZSEF 18 SZÍNHÁZ
