A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-01-13 / 2. szám

Elfelejtettem virágot venni, ezért a főpályaudvar felé vettem az irányt. Bár már nagyon későre jár, a virágüzletnek itt még nyitva kell lennie.

Siettem. Az irodában kissé elhúzódtak a dolgok, s Marianna meg várt. Felhívtam, hogy kissé késni fogok.

— Rendben van — mondta a telefonba, de mintha csalódott lett volna a hangja.

Ez az este nagyon fontos lesz mindkettőnk számára. Megtapogattam a zsebemben lapuló kis tokot, melyben a jegygyűrűk voltak.

Odakint ritkult a forgalom, csupán néhány autó suhant célja fele a szakadó esőben. Feltűrtem a kabátom gallérját, ahogy a pályaudvar előtt kiszálltam a kocsiból. A szél az arcomba csapott, amint az állomásépület csarnokába igyekeztem. A virágüzlet még tényleg nyitva volt. Nyilvánvalóan a virágárus utolsó vevője voltam.

— Friss rózsát? — kérdezte —, ahhoz már kicsit késő van.

Igaza volt, előbb kellett volna gondolnom rá, dehát délelőtt sok volt a dolgom, s a nap eltelt anélkül, hogy lett volna időm ajándékot, venni Mariannának. Az órámra néztem. Ő már biztosan vár rám, a kandallóban pattognak a fahasábok, az asztal megterítve, a vörös bor is odakészítve vár.

Fogtam a virágot és indultam a kocsimhoz.

S akkor megszólított egy fiatal lány:

— Bocsánat...

A lány húszéves lehetett. Látszott rajta a fáradtság. Az arcán semmi nyoma a festéknek, kicsinek tűnt, s kissé szögletesnek.

— Mit óhajt? — kérdeztem.

— Lekéstem a csatlakozást — mondta a lány. — Ismer valahol itt a közelben valami panziót, ahol megszállhatnék éjszakára?

— Igen, igen... Szálloda van itt több is. Mindjárt itt szemben is, de a mellékutcákban is van bőven.

— Tudom — mondta a lány alig hallhatóan. Csakhogy nekem nincs sok pénzem. Nem számoltam vele, hogy itt kell éjszakáznom.

— Hát igen — mondtam türelmetlenül. — Meg kell kérdezni az árát is. S ha önnek soknak tűnik, akkor érdeklődjön a következő szállodában.

— Igen, értem — mondta a lány. Bizonyára megérezte türelmetlenségemet, s egy lépést még hátrált is. Úgy tűnt, mintha megbánta volna, hogy megszólított, s tétován rámmosolygott.

— Na, várjunk csak — mondtam —, kint van a kocsim, a legközelebbi szállodánál majd kiteszem.

— Nem, nem — tiltakozott a lány zavartan.

— Nem nehéz a bőröndöm.

Gépies mozdulattal emeltem fel a bőröndöt:

— Nem is olyan könnyű — állapítottam meg.

— Na, jöjjön!

Nem hagytam számára választási lehetőséget, egyszerűen elindultam a csomagjával.

A lány mellettem haladt.

— Nem szeretnék a terhére lenni, kérem — mondta egyre.

— Ugyan, ne szabadkozzék már! — torkoltam le, holott gondolatban igazat adtam neki.

A kocsimhoz vittem. Kinyitottam az ajtót és hagytam, hogy a kicsike beszálljon.

Hallgatagon ült mellettem, a fejét lehajtotta. Érezte az idegességemet, akárcsak én. Engem ez dühített, őt elkedvetlenítette.

A legközelebbi utcában szálloda után néztem. Találtam is egyet. Nem látszott túlságosan fényűzőnek. Inkább komornak tűnt.

— Ez megfelelne — mondtam. Megálltam és átadtam neki a bőröndjét.

— Igen, köszönöm — mondta a lány és most először nézett rám nyíltan, fölszabadultan. Világoskék szemei fénytelenek voltak.

macska

— Minden rendben — mondtam neki és láttam, ahogy belép a szállodába.

Be akartam gyújtani a motort, de hirtelen valami kíváncsiság fogott el, mintha föltétlenül tudnom kellene, hogy sikerült-e szállodát kapnia.

A lány újra megjelent bőrönddel a kezében.

— Mi a baj? — kérdeztem.

— Nincs szabad szobájuk — mondta a lány.

— De ön csak menjen, ne törődjék vele.

— Nem hagyhatom itt az esőben! — dünnyögtem mérgesen és kinyitottam a kocsi ajtaját.

A lány tétovázott.

— Na, gyerünk, szálljon be! — mormogtam.

— Kint nem éppen kellemes.

A lány beszállt, s csak ült mellettem átázva, gubbasztva.

Az áldóját, gondoltam magamban, mibe keveredtél már megint? Nem autózgathatsz alá s föl, hogy szállodát lelj egy idegennek. Utóvégre valamiképpen mindenki felelős magáért.

— Mennyi pénze van? — kérdeztem.

A lány elővette a táskájából a pénztárcáját és kinyitotta.

Ez a pénztárca valahogy elérzékenyített. Régimódi, kopottas pénztárca volt.

A lány számolni kezdte a pénzét, hallgataton, meg sem szólalt közben.

— Ötven márka — mondta aztán, de mivel szükségét érezte a korrektségnek, hozzátette: — Körülbelül.

— Körülbelül ötven márka?

— Nem valami sok, ugye?

— Meg kell hagyni, tényleg nem sok.

Egyszeriben átereztem helyzetem komikus

voltát, mintha a pénz számolása megváltoztatta volna a lányhoz való viszonyulásomat.

— Figyeljen ide! — mondtam aztán. — Én látogatóba vagyok hivatalos. Onnan majd felhívunk néhány panziót, megkérdezzük, van-e szabad szobájuk, s ha igen, mennyiért.

A lány nem szólt egy mukkot se, a feje lehajtva, világos hajának néhány tincse az arcába hullott.

Nekem meg eszembe jutott: Úristen, mit művelsz!? Mégsem viheted ezt a lányt Marianna lakására!

Marianna nyitott ajtót.

Estélyi ruha volt rajta, az ékszereit is fölvette, s a frizurája is jól állt neki.

— Szia! — fogadott és jól megnézte magának a mellettem álló lányt.

— Ne haragudj — kezdtem —, jócskán megkéstem, tudom, de összeakadtam az állomáson ezzel a lánnyal, aki lekéste a vonatot és szállást keres.

Marianna ridegen reagált:

— Nálam?

— Nem nálad, persze hogy nem — mondtam dühösen és közben azt gondoltam: Miért nem segítsz rajtam?

— Telefonálhatnánk, hogy ennek a lánynak szobát szerezzünk. A pénze kevés, mindössze nem egészen ötven márka.

Marianna szó nélkül beengedett bennünket. A kandallóban valóban égett a tűz, az asztal megterítve, a gyertyák meghitten pislákoltak. Értett hozzá, hogy a helyiségben hogyan teremtsen ünnepi hangulatot.

— Megkaphatnám a telefonkönyvet? — kérdeztem, s közben arra gondoltam: Marianna, az Istenért, légy oly kegyes és segíts nekem, meg ennek a szerencsétlen gyermeknek is! Kérlek, ne balhézz!

De Marianna, az akaratos, szépségének tudatában nyugalmat színlelve csupán ennyit mondott:

— Beszélhetnék veled?

A szomszéd szobába tessékelt, becsukta maga mögött az ajtót és azt mondta:

— Ez meg mi?

Próbáltam megmagyarázni neki, amint csak lehetséges ilyen helyzetben. Hogy az embernek vannak néha ötletei, amik aztán önállósulnak, hogy az ember gondol néha valamire, amit aztán ki is mond.

— Nem tudom — mondtam végül —, nincs rá más magyarázat. Egyszerűen nem tudtam otthagyni.

— Pedig azt kellett volna tenned — mondta Marianna kurtán. — Küldd el, keressen magának szobát egyedül.

— Nem, Marianna, ezt nem tehetem — ellenkeztem.

— Hogyhogy nem teheted?

— Valahogy most már nem megy — mondtam. Az ügy nem végződhet így.

— Ügy? — kerdezte és csodálkozva nézett rám.

— Igen — mondtam halkan. — Valahogy ügy lett belőle, aminek nem lehet csak így véget vetni.

— Akkor elküldöm én! — mondta Marianna.

— Azt nem teheted! — mondtam.

— Maradj itt a szobában, ha nem akarsz jelen lenni — mondta Marianna.

— Marianna, valamit nem értettél meg — ellenkeztem.

— Mit nem értek?

— Ha ezt a lánykát kidobod...

— Akkor?

— Akkor fuccs az esténknek! Úgy érezném magam, mint az a valaki, aki olyan hibát követett el, argit nem lett volna szabad.

— Úgy gondolod? — kérdezte szinte fagyos hangon. — Egy pillanatig sem maradhat tovább.

— Rendben van — mondtam. — De én sem maradok.

Azzal fogtam a lány bőröndjét és odaszóltam neki:

— Jöjjön! Tudok egy szobát magának. Egy fityingjébe se fog kerülni.

Elvittem az anyámhoz, akinek azt mondtam:

— Mama, útközben egy ázott macskára akadtam, aki nem tud hová lenni.

Az anyám rám nézett, aztán a lányra, és csak ennyit mondott:

— Mindig örömmel s tárt karokkal fogadtam az, ázott macskákat.

így kapott a lány szobát... meg nekem is jutott valami... egy csodálatos érzés, amit alig lehet szavakkal kifejezni. Mintha egyszeriben messzi-messzi kerültem volna az általános elidegenedéstől... Rendkívül közel került hozzám bolygónk minden lakója.

Vércse Miklós fordítása

26