A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-28 / 17. szám
VÁNDORLÁSOK Két óceán között UTIJEGYZETEK XVII. Atlanta felé repülve már-már elbizakodottá tett az a tény, hogy alig tucatnyi angol szóismerettel szinte gond nélkül utazom. Ha szükségem van rá, tudok kérni ételt, italt, ha utazás közben át kellett szállnom, annak a módját is megoldottam, s ha kell, hát a telefont is tudom használni, pedig a kagylóba be kell ám mondani, hogy "máj ném iz mr. Gél, vagy Elex", mert a fránya rendszerben egy női hang kíváncsi a hívó személyére, s csak ha meggyőződött róla, hogy ki fia, borja vagyok, engedi át a vonalat, s tudok szót váltani valakivel. A repülő fedélzetéről is lehet telefonálni, ha van az embernek hozzávaló kártyája. így az is természetes, hogy még reggel hívtam Atlantába É. J.-nek, hogy mikor indulok, illetve, hogy mikorra érkezem hozzájuk. J. sajnos beteg, a gerince nem akar szótfogadni. Mondja, hogy ágyba kényszerítik a fájdalmak, de majd valakit kiküld elém, csak jöjjek nyugodtan. Egy hónappal ezelőtt Lake Hope-ban J. még jókat sétált, vidám volt, bár néha már akkor is panaszkodott. Ez a tény, mármint É. J. betegsége kissé nyugtalanított, mert ha azzal a "valakivel", akit elém küld, eltévesztjük egymást az atlantai röptéren, akkor lesz nemulass. Ugyanis azt már tudtam korábban is, hogy ahol nemsokára leszáll velem a Boing, az a világ jelenlegi legnagyobb repülőtere. Atlantában azonban akad több "leg" is, de azt majd a maga helyén mondom el. S bizony, amikor kijutok a gépből a fogadócsarnokba, tapasztalnom kell, hogy nem vár senki. Ténfergek egy keveset az egyre fogyó utasok között, amikor látom ám, hogy egy fiatalember lohol nagy igyekezettel felém, kezében havenyészett kartonlapon a nevemmel. Hát ez is megvolna, fut át rajtam a megkönnyebbülés hulláma, aztán elállóm a rohanó ifjú útját, mondván, hogy én volnék, akit keres. A kezét nyújtja, a lihegéstől egyelőre meg se tud szólalni. Csak amikor kissé megpihen, mondja el, hogy nem tudott a közelben leparkolni, s hogy a barátja most is a kocsiban ül, nehogy elvigyék, azért a késés... Valami közhellyel elütöm a mentegetőzést, s most már békésebb tempóban ballagunk a kijárat felé. Mivel csak egy oldaltáskát hoztam magammal, a csomagokkal itt nem kell vesződni, mehetünk egyenest a várakozó kocsihoz, amelyben egy tőlünk való "menedzserrel" ismerkedhetek meg; "sportban" utazik, de, hogy ennek mi a lényege, nem kérdeztem. Nem is igen volt rá idő. Amikor megérkeztünk É. J.-hoz, J. azt javasolta, hogy használjuk ki a hátralévő időt, s nézzem meg azt, amit Atlantában látni érdemes. S ez nem egyéb, mint a Georgia's Stone Mountain Park, az 1996-os olimpia egyik színhelye. (Itt tartják majd az evezős versenyeket, ha igaz.) Szó nélkül elfogadtam vendéglátóm javaslatát, s ültünk is vissza a kocsiba, hogy a délután maradékát a javasolt kiruccanásra fordítsuk. Atlanta környéke tágas, erdős síkság, s a Mountain Park nevezetessége az az óriási, hatszáz méter magas és mintegy huszonötmillió éves bazalttömb, amelynek látványa lenyűgözi az embert. Az ausztráliai bazalttömb az atlantai "nagy kavicsnak" legfeljebb a kisöccse lehet. Ami aztán egyedüliségét, nagyságát és hírnevét tovább növeli, az nem más, minthogy az oldalába vésett műalkotás a világ legnagyobb domborműve, és három jeles amerikai vezérlő generálisnak állít emléket. Robert E. Lee, Jackson és Jefferson ül a bazaltlovon, maguk is bazaltból kifaragott valóságukban. Persze, Amerika nem volna Amerika, ha az ilyen monumentális alkotásokat nem használják fel különböző attrakciókra, rekordok elérésére. Megtörtént, s nem egy esetben — felvételeket is láttam róla a közeli múzeumban —, hogy Lee tábornok nyeregkápáján már a harmincas években, s később is, harmincszemélyes vacsorát rendeztek. Azt hiszem ebből az egyetlen adatból következtetni lehet a dombormű méreteire. Látván ezt az óriási alkotást, a Lee generális lova hátán tartott pikniket eléggé kockázatos — vagy inkább: hóbortos — ötletnek találtam. Merthogy a lezuhanás veszélye még józanul is fenyegeti azt, aki oda fel-, illetve lemerészkedik. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor a kötélpályán feljutottunk a tetőre. Odafent aztán az járt az eszemben, hogy az lenne ám a pompás élmény, ha ennek a nagy kavicsnak a tetejéről követhetném mondjuk az evezősök fináléját '96-ban... időkötelmét feltételezve aligha lesz mód egy ilyen összejövetelre vagy ünnepségre. Ezen aztán késő estig elrágódtunk, de semmi okosat nem sikerült kitalálni. Szeptember 21-én a tervek szerint vissza kell repülnöm Clevelandbe, így a délelőttöt egy rövid városnézésre használjuk fel. Ifjabb É. J. a hivatalában várt, s nyomban meghívott egy kis sétára a közeli egykori magasvasút környékére, amely ma már műemlék, s a pillérek alatt a valahai vadnyugat batárjaiból, szekereiből és postakocsiaiból megőrzött, s butikokká, kimérésekké avanzsált régiségek láthatók. Még egy vendéglőbe is betértünk, harapni valamit az utazás előtt. Ennyi volt Atlantából. Délelőtt tizenegy órára kellett volna értem jönni a kocsinak, hogy elérjem a Clevelandbe induló járatot. De hiába ácsorogtunk a megbeszélt helyen a szitáló esőben, a kocsi csak nem jött. Az idő rohamosan fogyott, s bizony félő volt, hogy lemaradok a gépről, ezért úgy határoztunk, hogy metróval megyünk ki a röptérre, most már versenyt futva az idővel. Persze nem mi győztük le az időt, hanem az idő minket. Mire a röptérre értem, már csak pár perc volt az indulásig. Megpróbáltam még amit lehetett, de igyekezetem hiábavaló volt. Korábban már elmondtam, hogy ez a világ legnagyobb repülőtere, s most azt is hozzáteszem, hogy van saját metrója is, a többi között. S amíg ezen a röptéri metrón kiértem arra a terminálra, ahonnan indulnom kellett volna, A Georgia's Stone Mountain Park Hazafelé menet még jutott idő arra, hogy az egykori Atlanta múlt századi részét is megnézzük, amelyet ma is laknak, s amely ma is ugyanolyan állapotban van, mint amikor a mai aszfaltutak és autók helyén cowboyok vágtáztak errefelé. Ezt a skanzent őrzik, fenntartják, amiként a közelben lévő egykori rabszolgatartó rend emlékeit: a szolgaházat s az ékes-díszes udvarházat, illetve házakat, mert ezekből is több található. Alkonyodon már jócskán, amikor visszatértünk É. J.-k lakására. Az itteni "előadásom", inkább amolyan tágas családi beszélgetés volt, de — látom — ez is kell, biztatásnak, ha többre nem futja. A beszélgetés során később J. azt a kérdést vetette fel, hogy ha már itt lesz az olimpia, s a fia az olimpiai szervezőbizottság egyik tagja, meg kellene szervezni a magyar olimpiai csapat külön szerepeltetését egy ünnepség keretében a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából. Az ötletet nem tartottam elvetendőnek, de az olimpia ezerféle hely- és bizony az én gépem már régen Cleveland felé tartott. Ideges voltam, hogy ne lettem volna ideges, de elsősorban nem magam miatt, hanem azért, mert B. L. ennél a gépnél vár majd, s én nem leszek sehol. Ezért legelőbb is felhívtam É. J.-t, s elmondtam neki mi történt, azzal, hogy próbálja utólérni Clevelandben B. L.-t, mert a munkahelyi számát nem tudom, s hogy az esti géppel jövök csak. Végül a dolgok rendeződtek, megkaptam a következő gépre a fedélzeti jegyet, s maradt bő három órám arra, hogy összeszedjem magamat, s hogy megebédeljek. Az ötórás géppel aztán visszarepültem Clevelandbe. Később kiderült, hogy még jó is volt a "késés", mert L.-nek délután fontos munkája akadt. Aztán még beszámolt arról, hogy a Ghímes is szerencsésen elindult haza, túlsúlyos zeneszerszámaival együtt... GÁL SÁNDOR 5
